Tag Archive for Zene

2011 őszén történt

2011 augusztusában kezdődött el az a folyamat az életemben, hogy egyre jobban elkezdtem figyelni magamra. Fontosabbá vált az életemben, fontosabbá vált magam számára hogy én mit látok, hogy én hogyan élem meg a dolgokat, a karrierem és a személyes, szakmai sikerem fontosabb vált.
Az egész talán ott kezdődött, hogy 2012 márciusában elindítottam az MTT Kórusát. Itt nem az egocentrikusság az, amely fontos, hanem inkább az a figyelem, amellyel szeretnék erre tekinteni. Az egész társaság egész kevés kivételtől eltekintve teljes egészében átcsoportosult. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy kik azok akik a kezdetektől fogva énekelnek a kórusban. Ugyanakkor ez a folyamatos közösségváltás nem gátolta meg azt, hogy valami olyan közösség alakuljon ki a kórus keretein belül, akik egymáshoz és az irányomba is, oda-vissza rendkívül lojálisak, elhivatottak. Azt gondolom, hogy ez ritka, mert oké, kialakulhat egyfajta közösség egy rendezvényszervezés során, de egy olyan közösségben, ami több, mint másfél éve egy célért alkot, ritka. Talán ez az, amihez kötöm az első ilyen szakmai előrelépésemet az elmúlt néhány évben.
Aztán ezt követte az április OTDK, ahol ugye az önálló művészettudományi kutatás mindenképpen nagy előrelépés volt, meg így nagyon örültem neki, hogy az sikerült. Ez volt az, amivel előrébb tudtam most lépni, ugyanis meg fog jelenni a teljes kutatásom a Parlando decemberi számában, így gyakorlatilag az egész “országos” szintre emelkedik és ez megint csak jó érzés. Aztán majd jön januárban az Első évszázad, aztán ha minden jól megy, akkor sikerül megnyerni az Székesfehérvár Fejlődéséért Alapítvány művészeti és művészettudományi ösztöndíját, ami nagyon jó lenne és nagyon örülnék neki, ha megnyerhetném, mert segítenék a további fejlődéseimet.

Jó lenne megtanulni oroszul és kint tölteni fél-1 évet, ahol folytathatnám ezen kutatásokat. Jó lenne ha nem csúsznék semmilyen magyaros tárggyal és folytathatnám a tanulmányokat MA-n itt az ELTE-n, mert akkor valamikor az MA alatt vagy az MA után kimennék külföldre, nagyon jó lenne. 🙂 Majd meglátjuk.

Arról nem is beszélve, hogy így a barátaim rendkívül támogatnak és támogatják ezen törekvéseimet és ez nagyon jó érzés — ha már más területen lecsökkent –. Szóval, köszönöm Nektek, leginkább a művész barátaimnak, akikkel 2011 őszén ismerkedtem meg, és most már tényleg 2 évesek lettünk. 🙂 <3 http://www.youtube.com/watch?v=U1njg0m_42E

Sír az út…

Páros utak mellett,
Páratlan gelice,
Kinek a világhoz
Nem vót szerencséje.

Látom, az életem
Nem olyan gyönyörű.
Elhervadt orcámon,
Folydogál a könnyű.

Sír az út.
Sír…

Páratlan gelice,
Fogott hozzám járni.
Isten megengedi,
Párja fogok lönni.

Isten mögengedte,
Rossz embör elvötte.
Verje meg az Isten.
Verje meg, verje meg!

Sír az út.
Sír…

balkani_gerle_ifj._vasuta_gabor

…ess eső, ess…

Az ősiség, az archaikusság, az eredeti, tiszta, őszinte, romlatlan művészetet keresem. Azt szeretném és azt akarom hinni, hogy amit alkotok, az ilyen őszintén letisztult, minden manírtól mentes: csak és kizárólag az őszinte emberi érzéseket — legyen az jó vagy rossz — képviseli. Amit ennél is fontosabbnak érzek az az, hogy autentikusan tudjam interpretálni magamon keresztül azokat a zenei ősöket, akik annyit mindent átéltek és megírtak.
Ezek olyan alapelvek és irányzatok, amiket nemcsak zongoristaként, hanem karvezetőként is szeretném, ha meg tudnék valósítani. Azt gondolom, hogy ezek azok az alapvető utak, amelyeket minden egyes előadóművésznek járnia kellene, mert a legfontosabb az, hogy ne mindenben csak saját magunkat mutassuk meg, hanem a lényeg az legyen, hogy jól tudjuk interpretálni valakit, valamit önmagunkon keresztül. Természetesen így összemosódik ez a két terület, de megvannak azok a fajsúlyos pontjai az egésznek, amiket éreznünk kell.
Nem azt mondom, hogy minden egyes alkotásban meg lehet ezeket az ősi motívumokat találni, de számos olyan mű született, amiben igen is érzi az ember, dallamból, szövegből, ritmusból…
Kodály Zoltán — számomra — egyik legkedvesebb darabja a Hajnövesztő, amiben egy kislány kiáll a mezőre és elkezd énekelni azért, hogy hosszú legyen a haja:

“Ess eső, ess,
holnap délig ess,
Zab szaporodjék,
búza bokrosodjék,
Az én hajam olyan legyen,
mint a csikó farka,
Még annál is hosszabb,
Mint a Duna hossza.

Az egész szövegen, és a mű ritmusán és dallamán keresztül valamilyen hihetetlenül ősi érzésem támad, mintha minden egyes hangjához valamilyen régi történet kapcsolódna, mintha a ráncos, megsárgult fotókon levő ősök beszélnének a hangokon és szavakon keresztül. Nagyon különös és furcsa érzés, rendkívül hátborzongató, amikor azt érzed, hogy valamilyen olyan titkod van, vagy olyan képességgel rendelkezel, amivel nagyon kevesen. Nem azt mondom, hogy csatornát képez jelen és ősi múlt között, hanem talán azt, hogy valamilyen olyan örökség birtokában van, amelyet kevesen tudhatnak magukénak…jó lenne, ha mindenen keresztül ezt tudnám érzékeltetni.

regi_foto-1154982_83759234

11 óra helyett

Nehéz lenne leírni, hogy mit érzek most…talán a legjobb szó rá az, hogy csalódni. Csalódni embertársainkban, csalódni az ismerőseinkben, csalódni a rokonokban, csalódni a családtagjainkban, csalódni a baráti köreinkben, csalódni a barátainkban, csalódni önmagunkban.

Csalfa sugár

Érdekes lények az emberek. E csoport érdekesebb halmazát képezik azok, akik körülöttünk vannak. Őket hívjuk ismerősnek, havernak, barátnak, kedvesnek…stb. Olyanok, mint a hobbitok Tolkien regényében, kiismerheted őket hamar, de sok év elteltével is tudnak meglepetéseket okozni. Na ezeket nem szeretem. Nem szeretem azt, amikor egy kapcsolat egyoldalúvá válik. Nem szeretem azt, amikor az emberek nem önmaguk. Nem szeretem azt, amikor úgy viselkednek, ahogy az nem méltó egyik félhez sem.
Nem arról van szó, hogy oldottabb körülmények között az ember olyat is kimond, amit egyébként nem. Hanem arról, amikor olyat mond ki, ami nem teljesen egyértelmű. A félreértéseket a félinformációk okozzák, amelyek alkotják és összetartják a társadalmunkat. Vannak olyanok, akik képesek minden helyzetben megőrizni a hidegvérüket…nos, én nem tartozom közéjük. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha tudnánk, hogy a másik fél mire gondol és akkor csak és kizárólag olyan mondatok hangozhatnának el, amelyek mindig jól sülnek el. Ez egy vicces társadalom lenne…na most nem erről van szó. És az már csak a dolog pikantériája, hogy az elmúlt héten mindig, amikor valami hangulatváltozásom volt, eleredt az eső, és dörgött az ég. Nem hinném, hogy emiatt, de jó lenne ebben ringatni magam.

Arany János: Csalfa sugár

Kis bokor, ne hajts még,
Tél ez, nem tavasz:
Kis lány, ne sóhajts még
Nem tudod, mi az.

Bokor új hajtását
Letarolja a fagy:
Lány kora nyílását
Bú követi, nagy.

Szánnám a bokorkát
Lomb-s virágtalan:
S a lányt, a botorkát,
Hogy már oda van!

[szerk.] Vicces, mert ezt a bejegyzést 3 nappal ezelőtt írtam és csak most vettem észre, hogy nem tettem ki…pedig most lett csak aktuális.

Összegezve

Most, hogy a végéhez értünk talán annyit mondanék el, hogy minden idegeskedés, sértettség és bántottság ellenére azért mégis örülök annak és hálát adok azért, hogy olyan emberek vesznek körül, akikkel kölcsönösen működik az egymás megbecsülése. Az élet – ahogy az “aranyasszony” mondta – olyan, mint egy sinus-görbe, egyszer fent, máskor lent. Természetesen ez így van helyén és rendjén, azonban nehezen tudom megélni mind a kettő végletet. Ha rossz, akkor talán már-már evidensnek tekinthetően miért ennyire rossz és azoknak miért kell ennyire csomópontszerűen jönniük. Ha pedig jó, akkor miért ennyire jó? Miért érnek ilyen pozitív impressziók, hiszen meg sem érdemelném. Jó volt ezt megbeszélni. Jó volt beírni a jegyzetek közé adott hónap 52. F. napjának E. periódusában, hogy boldog vagyok. És persze még mindig zavart és bizonytalan, és labilis és viselem az összes rossz tulajdonságomat…de legalább nem keserű, nem életúnt és nem jár át az FWP-től érzett spleen életérzés. Persze nem mondom, hogy szégyenlem azt az oldalamat, mert valahol az is én vagyok. Valahol, amikor nem azt és nem úgy mondom, mint ahogyan azt mindenki elvárná, az is én vagyok. Önmagam másik oldala a jó és a rossz is. Nem tagadhatom le és ezért különválaszthatatlan és elidegeníthetetlen részét képezi önnön lényemnek.
Igen, mindig kicsit fárasztó, mindig úgy vagyok vele, hogy basszus én hülye minek kezdtem bele. Egy 2 órás próba után olyan leszek, mint valamilyen nappali vámpír, akibe a lélek csak hálni jár. Gyakorlatilag annyira nagy fáradtságot okoz, amit csak az a zsánerbeli ember érthet meg, aki reggel 5-kor felkelt, megreggelizett, majd kiment a mezőkre kaszálni. Ambivalens módon azonban ott van az, hogy ennyi pozitív energiát, ennyi szeretetet kevés baráti kör tud adni. Nagyon élvezem csinálni és mind rajtuk, mind önmagamon érzem, hogy fokozatosan, lépcsőről lépcsőre egyre jobbak vagyunk. Már nem esik annyira szét, már megjelent az a parányi, szinte mikroszkópikusan kicsi kreatív fejlődési csíra, amiből lehet a későbbiekben már építkezni. Nem félek tőle, hogy jók leszünk-e, mert ez nem kérdéses, a probléma csak egy, mikor lesz az a pont, amikor azt kell mondanom a “másik életem” miatt, hogy elég. Bármennyire is nagyon szeretem őket, de nem tudom tovább ezt csinálni.

A paradoxon

Ma reggel amikor felkeltem, először éreztem azt hetek óta, hogy annyira szeretnék zongorázni. Nem tudom megmondani, hogy mi miatt, de valahogy görcsösen rámtört ez az érzés. Elképzelhető, hogy lelkiismeret-furdalásom van/volt amaitt, hogy egy ideje nem volt lehetőségem zongorázni, de egyszerűen az is, hogy mint egyfajta szükséglet, megjelent.
Előkerestem a nyári darabjaimat, amit nem ártana legalább valamennyire tudni addigra, amikor elkezdődik a zeneiskola – igen, aki még nem tudná, maradok a zeneiskolában még egy évet -és elkezdtem játszogatni. Furcsa, szinte megmagyarázhatatlan érzés vezetett arra, hogy én most Beethovent játszak. Nyilván eddig is szerettem játszani – nem a kedvencem a korból, de attól még szeretem -, de most egyszeűen nem bírtam abbahagyni. Konkrétan ez a Grande Sonata Pathetique volt. Nyilván, ha ti is meghallgatjátok, akkor meg fogjátok érteni ennek a roppant nehéz darabnak az egyszerűségét és tisztaságát.

Ez az én dalom, ez az én zeném, ez én vagyok

Biztos vagyok benne, hogy mindenki, keres valamit, amire azt tudja mondani, hogy ez teljes mértékben ő. Teljesen mindegy, hogy mi az, elég, ha egy kép, egy illat, egy érzés, egy hang vagy egy dallam.
Tudjátok, amikor először megnéztem a Piaf című filmet a legnagyobb benyomást az tette rám, amikor Edith megtalálta a saját dalát, azt a dalt, amit egész élete során annyira keresett. Azt a dalt, amit végül elénekelhetett. Megtalálhatjuk valaha is ezt a dalt? Tudni fogjuk róla, hogy igen, ez az a dal, ami az enyém, ez az a dal ami én vagyok.
Mostanában úgy érzem és gondolom, hogy, mint egy hattyúdal, életünk végén fogjuk azt megtalálni. Addig csak próbálkozhatunk. Ahogy Edithnek volt a Nem bánok semmit sem úgy remélhetőleg mindenki meg fogja találni azt, ami igazán ő.
Tudjátok, a mai nap éreztem azt először, vagy először ennyire erősen, hogy az elmúlt 4 éves időszak dalát megtaláltam. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi miatt gondolom itt, egyszerűen érzem, hogy igen, ez   az. Annyi minden benne van a zenében, amit csak az érthet meg, aki tudja, hogy ez már olyan terület, amit szavakkal nem lehet leírni, ez egy teljesen más világ. Remélem, hogy miután ti is meghallgatjátok, így fogjátok gondolni. 🙂

Ezen a szinten már…

Akik jobban ismernek tudják, hogy én mindig azt mondom, hogy minden, amit elértem az éeltben, azt csak és kizárólag saját magamnak köszönhetem, köszönhettem, mert családi vonalon igen kevés az a segítség, amelyet emócionálisan kapok. A helyzet az, hogy bárki, ha egy szalmaszálat is keresztbe tesz, az már valami, de hogy én mit csinálok, azt bárki meg tudja csinálni.
Ezért örülök mindig annak, ha a tanáraim, néha úgy kezdik a mondatukat, hogy “ezen a szinten már…”. Ilyenkor tudatosul bennem az, hogy lehet, hogy baromira semmilyen támogatásom nincsen, elismerés terén, de tudom, hogy igen, bárki bármit mond, azon a szinten vagyok. 😛 Gondolok itt például a zongorára.
Előző héten volt az utolsó – diákként – Fejér megyei Diáknapok, ahol Bartók Béla Ostinato című darabját játszottam. És előtte Ági nénivel gyakoroltuk, és tényleg olyan pikantériákat gyakoroltunk, ami a külső szemlélődő szempontjából felesleges időfecsérlés lenne. És arra mondta Ági néni, hogy “Tudod Attikám, ezen a szinten már ilyen nagyszabású darabokat játszunk”. 🙂 🙂
Ez az állítás csak alátámasztódott akkor, amikor megtudtam, hogy Arany minősítést kaptam. 🙂 Nagyon örültem neki, mert elég erős volt a mezőny.
Más részről viszont – a boldogság mellett – ott van az, ami miatt mostanában nem annyira tudok örülni. Ez pedig a táborszervezői dolgok. Minden rendnek el kell érni a minimum 5 fős keretszámot, amivel elindulhat. Amikor a legelején elkezdtem az egészet baromira bennem volt, hogy milyen jó lesz, mert majd jönnek sokan és éneklünk és zsírkirály lesz. És tényleg összegyűjtöttem egy csomó ötletet, meg kitaláltam, hogy miket fogok csinálni. Erre itt van már április eleje és eddig összesen 3-an jelentkeztek hozzám. Baromira elkeseredtem, meg tanácsokat kértem Kincsőtől meg Lyonától is. Írtam a volt dalnok rend tagjainak, de eddig csak Missy írt vissza. És lassan itt lesz április 30-a, és nem tudom, hogy mi lesz akkor, ha nem vezethetek majd rendet. Annyira rossz, amikor így felkészül az ember arra, hogy végre nagy tábori feladatot kap és az esélye egyre csak csökken és csökken.
Most már csak várok és várok, hogy összejöjjön a minimum létszámom. Remélem, hogy meglesz, mert tényleg nagyon szeretném és nagyon jó lenne és naaaaa.
Szóval…várok, várok és várok. Majd meglátjuk, hogy mi lesz. Tényleg szeretném. 🙁

Az utolsó fricska

Most csütörtökön volt a 19. művészeti bemutató, az én 4. alkalmam és sajnos egyben az utolsó is szereplőként.
Olyan furcsa érzés volt odamenni, arra gondolva, hogy basszus ez az utolsó, nem lesz több, úgy kell játszani és szereplni bármit is, hogy tényleg azt mondják, hogy ez igen.
Természetesen ez is olyan számomra, mint a LEP-en a jegyfelvágás, mindig az utolsó pillanatra marad. Most is így volt, hiszen a rendezvény előtt kb. két héttel kezdtem el megtanulni a darabomat. A probléma az volt, hogy nem volt olyan darabom, ami legalább 7 perces lenne, vagy éppen olyan nagyszabású, grandiózus voltú lenne, mint a tavaly játszott,  vagy éppen az idei szalagavatón játszott darab. Így a választásom megint csak Chopinre esett. Tőle játszottam az a-moll Grande Valse Brillante és az F-dúr Grande Valse  Brillante c. darabját. Az első, mollos mivoltából egy emocionálisabb és szomorúbb volt, míg a második olyan “ez igen” típusú.  Amikor felkonferáltak, elmondták az eddigi “érdemeimet”, díjaimat: többszörös aranydíjas és a tavalyi Diáknapok nívó díjasa. Nagyon kedvesnek tartom azoktól az emberektől a bizalmat, akik már akkor nagy tapssal és hújjogással fogadtak, amikor mégcsak kimentem meghajolni és nem is játszottam semmit.
Minden képmutatást elvetve aggódtam a darabom miatt, mert azért mégis csak kéthetes darab volt és nem egy jól kiforrott, mint a tavalyi. Szóval eljátszottam az elsőt, ami kb. 6 perces volt, majd pedig a másodikat ami kb. 2 percet tett ki. Miközben játszottam azon gondolkodtam, hogy ezek mennyire jól mutatják a Vasváriban eltöltött 4 évemet, mármint a darabok: volt benne szomorúság viszont volt benne valamiféle frenetikus öröm is. Mikor befejeztem a darabot, kimentem meghajolni, és lementem a színpadról. Szinte egy az egyben, kimondhatatlanul deja vu érzésem volt, mivel behúzták a függönyt és tapsolt és hújjogott a közönség, éppen úgy, mint tavaly. Vastaps. Nehéz leírni, és lehet, hogy kicsit furcsán hangzik, de ahogy meghajoltam rögtön SÚ jutott eszembe, aki azt mondta tavaly, hogy lehet, sőt biztos, hogy lesznek olyan pillanatok az életedben, amikor valami nem úgy fog sikerülni, mint ahogyan azt te szeretnéd, de ilyenkor meríts erőlt a tapsból, mert az mindig segít. És rájöttem, hogy mennyire igaza van/volt. Szerdán történt valami a drága osztályomban, amit majd elmesélek holnap, vagy holnap után, de elég az hozzá, hogy ideigleg és emocionálisan is annyira kiakasztott, hogy legszívesebben megmondtam volna az illetőknek, hogy tehetnek egy szívességet.
Szóval a lényeg az, hogy ott álltam és láttam az első két sorban azokat a tanárokat, akiket nagyon szeretek és voltak olyanok akiket kevésbé, és persze volt olyan, aki nem ült oda előre, de hát Istenem…Tehát láttam az első sorokban Kati nénit, Lovas tanár urat…stb. akiket olyan régóta nem láttam, tekintve, hogy ők tavaly nyugdíjba volnultak, vagy ahogy Kati néni mondta “nyugger lettem”, és ezért nem láttam őket már az idei évben. Olyan jó volt őket látni, mert tényleg, aranyszíve Kati néni – aki mellesleg ezáltal eposzi jelzőt kapott, nem most hanem már egy ideje – ott tapsolt, meg odajött megölelgetni és nagyon-nagyon boldog voltam.
To sum up, a végén amikor már mentünk lefelé odajött hozzám Juhász Lívia tanárnő és csak annyit mondott, hogy így kell elbúcsuzni. És rájöttem, hogy mennyire baromira igaza van, fricskával mindenki orra alá, akik képesek voltak arra, hogy folyamatosan keresztbe tegyenek nekem, és most nem csak az osztályról van szó, hanem azokról, akiket nem nevezünk nevén.