Tag Archive for Zene

Egyszer…

Korszak, karácsony, gyümölcsök

A karácsony közeledtével és még inkább akkor, amikor már a küszöbön áll(t) titkon reméli az ember, hogy amit minden évben december 31-én, január 1-jén a sötétben felfelé esedezve elrebeg, az egyszer csak bekövetkezik. Persze nem mondhatom azt, hogy nincsenek változások az elmúlt évekhez képest, mert haladunk, folyamatosan, egyre csak előre. A probléma az, hogy úgy tűnik az elmúlt éveknek nekem türelemre kell nevelnie, emrt ez nem abban a tempóban történik, ahogyan azt én elképzeltem.
Ahogy nézek kifelé az ablakon és mellettem csak futnak egyre el a már lombjukat lehullajtott fák azon gondolkodom, hogy mikor jön a már sok-sok tavaszt és még több őszt és telet megélt világra nyár? Mikor következik be az, amire már hosszú ideje csak várok és bár teszek érte, de valószínűleg nem eleget. Várom és reménykedem, bízom és hiszem, hogy minden rendben lesz.
R. mondja mindig, hogy az életünkben a dolgok mindig okkal történnek. Okkal vonzunk be azokat az embereket, akiktől tanulhatunk, vagy akiknek mi taníthatunk valamit. Okkal kötünk barátságokat, szerelemket. Okkal háborúzunk és okkal békülünk ki.
Ami probléma, vagy a legaktuálisabb meglátás, hogy látni szeretném ezen dolgok perspektíváját, látni azt, hogy végül értelmet nyernek a dolgok és egy bizonyos szakaszt lezárhatok az életemben. Persze nyilván ott van az, hogy az ember koncentrikus fejlődést jár be, és valahol a belseje, a magja az ugyanaz marad, csak folyamatosan rá-rárakódnak különböző rétegek. Azt várom, hogy ez végre beteljesüljön, hogy egy — emberi léptékkel mérve — néhány éves, elenyésző időszaknak is legyen gyümölcse.
Oh, és köszönöm A-nak, R-nek, R-nek, M-nek, hogy az elmúlt hónapokban képesek hallgatni engem és még nem érezték azt, hogy legszívesebben megfojtanának. 😀 Thanks guys! 😀

Áldott, békés, boldog karácsonyt mindenkinek a következő két művel:

Szilágyi Domokos: Karácsony

A puha hóban, csillagokban,
az ünnepi foszlós kalácson
láthatatlanul ott a jel,
hogy itt van újra a karácsony.

Mint szomjazónak a pohár víz,
úgy kell mindig e kis melegség,
hisz arra született az ember,
hogy szeressen és szeressék.

S hogy ne a hóban, csillagokban,
ne ünnepi foszlós kalácson,
ne díszített fákon, hanem
a szívekben legyen karácsony.

Fanfare!

Zenét is ritkán szoktam megosztani és főleg olyan mainstream komponistát, mint John Williams, de azt hiszem, mivel a mai nap a “megvilágosodás napja” volt, így…mondjuk, hogy ez autentikus: 🙂

Az a kibaszott lojalitás

Volt egy fiú ma, aki nagyon jó volt. Olyan produkciója volt, mint gyakorlatilag most már hossz évek óta senkinek. Félelmetes és egyszerre nagyon jó. Sajnos előbbi volt az, amelyet azóta is érzek.

Igazából az egész történet elég furcsa, és biztosan vannak akik azt mondják és mondanák, h túldramatizálom az egész kérdéskört. Az egész eddigi életem abból állt, hogy nekem kell lennem, ha nem is mindem tárgyból, de a legjobbnak. Ebben éltem és nevelkedtem. Persze a józanész határain belül.
A mai nap volt egy fiú, akitől még előtte megkérdeztem, hogy mit játszik. Azt mondta, hogy Rachmaninov-etüdöt. Mivel ez volt a téma, ezért beültem. I. nyilván ezt a Rachmaninov darabot kérte, ami elképesztően nehéz mű. A srác nagyon jól játszott, majd a G. megkérdezte, hogy milyen zongoraetűdöket játszott még. A válasz az volt, hogy Prokofjev, Liszt, Szkrjabin…stb. Gyakoratilag az általam ismert legnehezebb művek. Ezt követte a zeneelméleti tudása, ami páratlanul gazdag és színvonalas volt.
Az egész produkció végeztével I. megkérdezte, hogy miért nem megy a ZAK-ra, mert ez a Rachmaninov-életmű egyik legnehhezebb darabja. A srác azt válaszolta, hogy ő tanítani akar matekot meg éneket egy gimiben, mert a zongora csak egy eszköz a tanításhoz.
Miután kiment T. I. meg az A. összekacsintottak és az A. mondta, hogy ezt a fiút küldjük OTDK-ra, ha akarja, ha nem.
A félreértések elkerülése végett nem vagyok rá féltékeny, csak azt érzem, hogy a 3 évvel ezelőtti önmagamhoz én semmit nem tudtam, hozzá képest. És persze jó érzés, hogy van itt olyan, aki motivál abban, hogy zongorából is még jobb legyenk, de most momentán azt érzem, hogy rettentően szomorúnak tartom, hogy… nem is tudom, hogy mit.
Mert jó az, hogy van végre nagyon jó zongorista, csak…nem tudom. A WA. már elmondtam a fiktív beszélgetést I. és köztem: Tanárnő! Szeretnék újra OTDK-ra menni. – Jaj Attila, maga, tudja ügyeske, de itt van a T., ő azért 100-sor jobb magánál. Majd szervezünk magának egy tanszéki koncertet, amin játszogathat. Mert azért T. fantasztikus, maga meg csak ügyeske.
A családomban is azért választottam a zenével való foglalkozást és szakmát, mert nincs nálunk ilyen területen dolgozó és nem akartam sem mérnöki, sem vegyészi, sem informatikai dologra menni, mert nem akartam, akarok valaki mellett másodhegedűs lenni, az örök 2.
És amikor anno mentem az országos zongoraversenyre és 2. lettem kiborított, hogy nem első. Ezért elmentem 3 év múlva és összejött.
És attól félek, h a T. elképesztő darabja, és gondolom kompetenciája mellett én ott fogok állni és hozzá képest csapkodom a zongoràt.
Jó ok, túlzok, de az elmúlt néhány évben mindig azért küzdöttem, hogy ne valaki mellett legyek a sokadik, hanem igen is azt mondják, hogy azért ez már valami.
Ez indokolja mindig a diplomakoncertjeim darabválasztásait is, mert nem egy akarok lenni a sok (jó) közül.

Ezek után csak azt az egyet nem tudom, hogy a ZETA hogyan fog viszonyulni ehhez az egészhez. Az lesz, hogy az újdonság erejével hatva azt mondják, hogy: hogy használhattuk eddig ezt a hidat, amikor van jobb is? Szar hasonlat, de világos. Fog számítani bármit is a letett dolog, vagy csak az, hogy most van, aki bizonyos szempontból jobb, mint én voltam.

Szlovénia: Maribor-Celje-Ljubljana-Ptuj

Mint minden évben, idén is megadatott a Zenei Tanszék számára, hogy elmehettünk egy több napos (jelen esetben 4) külföldi tanulmányi útra. Idén Szlovéniába utaztunk, ahol Mariboron, Celjén, Ljubljanán és Ptujon át megismerhettük a szlovén zenei élet legjavát…most, hogy megvolt ez a szép, fogalamzásszerű beköszöntő, beszéljünk a lényegről, manósan. 😀

Szóval Szlovénia — ismét — nagyon jó hely. Újra és újra rá kell arra jönnöm, hogy külföldön mennyivel jobban megbecsülik a művészeket, különösképpen az értékteremtő művészeket. Néha egyáltalán nem értem magamat, hogy miért ragaszkodom ehhez a kicsiny országhoz, ahol nem okvetlenül kapja meg az ember azt a lehetőséget, hogy dolgozhasson, hogy olyan embereket vezényeljen, akik kölcsönösen szeretik azt, amit együtt csinálnak. Szlovéniában is (ahogy tavaly Franciaországban, vagy előtte Ausztriában) mindig az volt a tapasztalatom, hogy felülről is biztosítják a művészetek működését, nem egy teher a társadalom számára, hanem valami olyan jelenség, amely többé és jobbá teszi a hétköznapi ember mindennapjait. Azt hiszem, hogy itthon is kellene egy ilyen változás, leginkább a fejekben ahhoz, hogy elindulhasson valami olyan tendencia, amely képes lenne minket Nyugat-Európához csatolni.

De visszatérve a programokra: az első nap voltunk a maribori nemzeti kórusversenyen. Az hagyján, hogy túlmutatott minden várakozáson (oké, 5.5 óra hosszúságú volt, a végén már mindenki szenvedett a fáradtságtól), de azt hiszem — oké, tudom, tudom, már sokszor mondtam ezt és csak pillanatnyi fellángolást mutatott — megtaláltam a következő évi darabomat. Ez Tadeja Vulc, szlovén kortárs zeneszerzőnek az Epilógus c. műve, amely Anton Funtek Halál c. versciklusának záróműve. Elképesztően hatásos darab, vezényel, Tadeja Vulc, énekel a maribori akadémia kórusa.

Egyébként ez a kórus önmagában is nagyon jó volt. Az előbbi volt a 3. darabjuk és azt hiszem, hogy a záróművük is felkeltette az érdeklődést mindenki számára. Szerencsére a külföldi kapcsolatépítés miatt sikerült megszerezni mindkét műnek a kottáját. Utóbbit szeretettel ajánlom ezúton is Párizsban élő barátaimnak. 😀 Donald Patriquin J’entends le moulin c. alkotását halljuk, vezényel Tadeja Vulc.

Drága Andris mondaná, hogy hát szegény katolikusok…na már most, amikor azt mondták, hogy túristakörülményekre kell felkészülni, akkor nem számítottunk arra, hogy a Szent József rendház akkora, amekkora és olyan szinten felszerelt, amennyire…szegény az eklézsia…hát hogyne. Azért ez kicsit vérlázító volt.

Vasárnap voltunk a Celjski Domban, ahol életemben először megvalósult, hogy külföldön vezényelhettem egy kórust, és nem is akármelyiket. Ezúton is köszönöm a lehetőséget kedves Mindszenty Zsuzsánna tanárnőnek, aki megengedte még hónapokkal ezelőtt, hogy a Famine Song legyen a diplomadarabom és nemcsak a diplomakoncerten, de külföldön is lehetőséget teremtett a dirigálásomnak. Nagyon-nagyon sokat adott az, hogy a kezemre éneklő 50-60 embernek ugyanaz volt a célja, mint nekem. A szlovénekre nem igazán jellemző a visszatapsolás rendszere, és azért meg kell jegyezni, hogy amikor a Nusit is és engem is visszatapsoltak, az valami nagyon földöntúli élmény volt.

DSC_0694

Hétfőn a Stanislaw Intézetben való koncertünkkel teljesedett be a szlovéniai utazásunk. A Tanárnő azt mondta, hogy mi sajnos nem vagyunk olyan jók, mint az Ő kórusuk. Na már most amikor elénekeltük a Kocsár-művet és a Stanislaw Intézet karnagya megdöbbenve nézett ránk, azért az nagyon jó érzés volt.

Utolsó nap pedig Ptuj felé vettük az irányt. Itt ittam — tudom, rendkívül kisszerű — az első szlovén erős kávét, amiből nem kellett 2-3 dl-t inni, mert annyira gyenge volt. Nyilvánvaló, hogy a nagyon személyes történeteket nem itt fogom elmeselni, de aki megkeres, annak mesélek másról is! 😛

A végéről nem hagyhatom ki az egyik legkedvesebb, leginkább közönségsiker darabunkat. Fogadjátok szeretettel! Pászti Miklós: Csángó-magyar szerelemi dalok. Énekel az ELTE Pro Musica Vegyeskar, vezényel: Mindszenty Zsuzsánna.

VIDA-Matthew Culloton: Famine song

Azt hiszem úgy ildomos írni erről, hogy már megtörtént. Aki egy kicsit is beszélget velem, az tudja, hogy mennyire anyátlan volt ennek a darabnak a sorsa. A tavalyi évben a Tin-darabbal sikerült nagyon magasra tenni a mércét, amit meg kellett ugranom. Kb. decemberben sem volt még darabom, amikor Mindszenty tanárnő egy órás brainstorming után rám nézett csillogó szemekkel és azt mondta, hogy tudja, hogy mi legyen. Akkor némikép feszült voltam, mivel egyszerűen már hónapok óta nem tudtam, hogy mi legyen a darabom. Meghallgattam és azonnal beleszerretem. Elkezdődötek a próbák és gyakorlatilag újra azt az utat kellett bejárnom, mint a Baba Yetunál, nem érezték, nem tudták, hogy ez mi, nem tudták, hogy miről szól…egy szó, mint száz: nem egy konvencionális darab.

Aztán eljött a főpróba és a koncert napja, azaz 2014. március 25-e. A főpróba előtti 2-3 napban már teljesen ki voltam borulva azon, hogy én ezt nem fogom tudni megcsinálni, nem tudok majd beinteni, a kórus nem fogja úgy énekelni, hogy az emberek azzal a katarktikus élménnyel menjenek haza, mint tavaly.
Aztán eljött a délután. A Kodály-terem zsúfolásig megtelt és belőlem elszállt minden ijedtség és aggodalom (azt most hagyjuk, hogy miért is 😀 ). Anikó elmondta az általam megírt konferálási szöveget, elhangzott a mű versfordítása, majd elkezdődött a darab. És megint (itt is) ugyanaz történt, mint a Baba Yetunál: elképesztően katarktikussá vált. Mindenki gyönyörűen énekelt, egy kislány a legdrámaibb résznél keservesen elkezdett sírni, és leszakadt az ég… páratlanul sikerült. Háromszor tapsoltak vissza. És igen…az élet megint kurvára visszaigazolta azt, hogy ha valamibe a szíved, lelked, lényed beleteszed és amikor már minden energiát kifacsartál a kórusból és önmagadból, akkor még képes vagy rádobni egy szekérderékkal, ott fogsz állni 20 percig és nem tudsz megtenni 10 métert, mert mindenki gratulálni akar. Odajönnek az emberek és közlik, hogy nem hitték, hogy a tavalyi után van feljebb, és mégis. Jönnek az ott énekeltem és azt mondtam magamnak, hogy basszus férfi vagy, nem sírhatsz mondatok. Egy kitágított pillanat volt. Csoda! 🙂

De strandede hvaler – LiKöR

Ahogy telnek-múlnak az évek, mindig akad (kb évente 1-2) olyan művészeti élmény, amikor ott ülök és azt mondom, hogy atyaúristen, én nem akarok többet Magyarországon maradni és alkotni, hanem kimenni külföldre, mert ezek annyira fanstasztikusan jól csinálják azt, amit csinálnak, hogy tőlük csak tanulni tud az ember.
Ma is egy ilyen élményem volt, ugyani fellépet nálunk a BTK Skandinavisztikai Tanszékének kamarakórusa, a LiKöR, illetve egy dán vendégkórus a De strandede hvaler, azaz A partravetett bálnák.
Előbbi kórusról nem szeretnék beszélni, ők a magyar értelemben vett teljesen konvencionális kórus volt. Amatőr kórushoz képest igen jó kompetenciákkal rendelkeztek.

Azonban, ami ennél fontosabb a dán vendégkórus. Ez kb. 30 középkorú, idősebb hölgyből és férfiból állt, a vezetőjük pedig egy kb. 30-35 éves pasi, Johannes Jacobsen volt. (Kincsőnek itt mondanám, hogy a Silkeborg-i egyetemen végzett a pasi. 😀 ). Ők egy vitorlás baráti társaságból alakultak át kórussá, és ritkán látni akkora élménnyel és átléléssel éneklőket, mint amilyen ők voltak.
Az első jó érzés, ami elkapott az a Jacobsennek az a mondata volt, hogy Dániában minden ilyen nagyobb baráti csoportosulás létrehoz, fenntart, működtet és támogat kórusokat. A második pedig a már előbb említett lelkesedés volt. Olyan embereket látni, akik 60 év felett már nehezebben mozognak és járnak, de arra a 30 percre megfiatalodtak és képesek voltak gyerekek maradni. Csak megerősíteni tudom azt, hogy csak az tud teljes életet élni, aki valahol egy kicsit megőrzi magában a gyermeki oldalát. A művészeknél pedig csak az tud igazán jó lenni, aki lélekben elfelejt felnőni igazán.

A koncert után odamentem Jacobsenhez és gratuláltam neki, mondtam, hogy ki vagyok, mit csinálok és az, hogy nem úgy néztek rám, mint egy “külföldire”, hanem mint egy kozmikus erőt megalkotó, irányító, terelő, részese levő kör tagjának. Nagyon jó érzés volt, és meg merem kockáztatni, hogy az elmúlt x hónapban, évben nem voltam ennyire feldobódva semmitől sem. Nem voltam egyszerre ennyire boldog és melankólikus. Közösséghez tartozó és magányos. Félelmetesen szép érzés volt. 🙂

A non plus ultraja a dolognak az volt, hogy elkértem lefénymásolni a kottákat Jacobsontól, aki odaajándékozta nekem azokat. 🙂

Itt pedig következzék maga a kórus, sajnos csak 2-3 videó van fent, de érdemes meghallgatni, hogy érezzétek azt a hihetetlen atmoszférát, amelyet teremtenek. Persze, ez nem profi kórus, de itt merül fel annak a kérdése, hogy a tökéletes előadásmód, vagy az interpretáció közvetlensége-e a fontosabb?

Nearer My God to Thee

Tegnap voltam Marcinál, és azon túl, hogy végre véget ért a vizsgaidőszakom egy elképesztően sokkoló zenei élményben volt részem. Először is annyira gáz volt, hogy én ezt miért nem ismertem, másrészt pedig ez annyira jó, hogy meg kell szereznem belőle a kottát és muszáj lesz betanítani a kórusomnak, mert ritkán érzem — az ebből a darabból is áradó — tisztaságot, fájdalmat, mélységet és mérhetetlen szépséget. 🙂

Boldog új évet!

Az új év első bejegyzéseként azt a dalt szeretném mindenkinek küldeni, ami az előző évemet — a sok dal közül — határozottan, ha nem a leginkább fémjelezte.

Szeretettel: Manó 🙂

Jókívánságok

Még ennyi év után is azt gondolom, hogy ez az egyik legszebb magyar vers. Ezzel szeretném üzenni 2014-re, hogy “Adjon az Isten”.