Tag Archive for MTT

Védett: A táborról

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

Az az út

Egyszerűen úgy érzem, hogy el kell mesélnem azt, hogy mennyire jó volt a mai estém. Ugye ma néztem meg a Hobbit 2.0-át. Nem a film miatt, még csak nem is az Uránia miatt, egyszerűen avégett, hogy újra elkezdtem érezni azt, amit már 1 éve nem az MTT-ben. Azt hiszem valahol újra visszataláltam arra az útra, ahol 2011-ben voltam és jártam, és azt hiszem, hogy most már egyre jobban kezdek újra azon járni. Amikor bementem és sokan, tényleg nagyon sokan jöttek oda és kérdezték, hogy mi van velem, hogy vagyok, hogy megy a szervezés és azt, hogy ugye utána megyek a Krimóba az after-before partyra…nagyon boldog voltam, és nagyon jól esett. Szóval köszönöm, tényleg…köszönöm! 🙂

Impresszionisztikus felvillanások

A minap beszélgettem Barival, aki mondta, hogy tök jól halad az MP és egy csomóan tapasztalták, hogy az elmúlt 1 évben mennyit változtam. Akkor boldog voltam, hogy így ez tök jó, mármint, hogy jól halad az MP. A változást nem érzékelem, szerintem pontosan ugyanolyan vagyok, mint 1 éve, csak maximum máshogyan reagálok olyan dolgokra, amelyeket már átéltem.
Aztán ez a boldog a mai napig tartott, amikor azt mondta az egyik szponzora az MP-nek, hogy így már nem lehet átvenni a felajánlott könyveket, mert csak péntek 16-ig lehetett, amikor én a vizsgán csücsültem épp…elhihetitek, hogy így mennyire ki voltam emiatt.
Aztán délután Rubyval találkoztam és az jutott eszembe, hogy bemegyek és megkérdezem. És láss csodát, hétfőn ha minden jól megy mégis csak át fogom tudni venni a könyveket és a nő nem tudott arról, hogy lesz ügyelet. Így azért kicsit megnyugodtam. Persze ettől függetlenül azért lebasztak, de így izé, nyilván azt vártam, hogy valaki oldja meg helyettem a dolgokat, hanem azt, hogy adjon tanácsot, hogy hogyan lehetne ezt megoldani. Whatever…

Holnap Hobbit 2.0, kíváncsi vagyok, hogy milyen lett, mert már kb. az összs barátom látta, és amikor volt Ági szülinapi happeningje, akkor így mindenki arról beszélt, aki ott volt én meg néztem bután. Szóval holnap kiderül, hogy milyen lett! 🙂
Egyébként ez is annyira furcsa, hogy LEP főszervező vagyok, és egyszerűen nem érzem azt, amit tavaly. Mármint tavaly kb. bent laktam a Corvinban, mert a művészeti főszervezés mellett ugye volt a kórus, ami idén nem nálam van, mármint ennek az összefogása, és így sokkal nyugodtabb az egész. Arról nem is beszélve, hogy azt hiszem, sok szervezés közül ez a Művészeti Pályázat most nagyon-nagyon a szívügyem lett. Nagyon szeretem csinálni, és annyira jó érzés, amikor olyan visszajelzések jönnek egy-egy kiértesítő ímél után, hogy mennyire hálásak és örülnek és boldogok és ez nagyon jó, meg abszolút pozitív energiával tölt fel, hogy ennyi embernek — majd 300 — örömet tudok okozni, és ez nagyon jó. Meg persze így majd rajtuk keresztül remélhetően egy csomóan kerülnek közelebb az MTT-hez, vagy ha ez nem is, de legalább Tolkien nem /tolkijen/ lesz, hanem /tolkin/, és már ez is valami. 🙂 #boldog

Az 5-ön történt?

Zebegény mindig is valamilyen hihetetlenül különleges, szinte életet és gondolatokat megváltoztató helyszíne volt az életemnek az elmúlt öt évben. Itt születtek anno és értek véget a legfontosabbnak tartott baráti kapcsolataim. Azért a sok “FF-nő”, nyegle állatarchetípusok mellett örülök annak, hogy számos kapcsolatom megmaradt közülük, amelyek nagyon fontosak a számomra a mai napig. Itt vagyok, az idén KÖMT-nek nevezett, általam inkább ÖT-nek tartott rendezvényen, utolsó nap van, és nagyon örülök azoknak a kapcsolataimnak, amelyek azóta is megmaradtak és fontosak mindegyik félnek.
Persze, volt anno egy képzeletbeli 7-es, amely sosem ült össze. Fontos volt, hogy azzá váljak, aki ma is vagyok, azonban olyan potenciális értéket sosem képviselt számomra, amelyre azt mondanám, hogy ettől vagyok 100%-ban az, aki. Ez hazugság lenne. Fontos volt megismerni azokat az embereket, akik alkották ezt a csapatot, de azért valljuk, ebből az ún. “elitklubból” kevesen voltak olyanok, akik fontosak maradtak volna. Volt olyan kapcsolatom ebből a csoportból, amelyben csalódtam. Nem is egy…:
1. a szakrális pillanatok hiánya és nem értékesítése volt az, amely tönkretette a barátságunkat. Azt hittem tévedett a valahol tévedhetetlen emberismeretem és ő nem olyan, mint amilyennek megismertem. De aztán kiderült, hogy semmivel sem több, mint amit elsőként gondoltam róla. Fájt…
2. azt hittem, hogy a barátságunk nemcsak egyoldalú, és ha nem is örökké, de legalább azért elég sokáig jó barátságot fogunk ápolni, de kiderült, hogy ez is csak egy olyan dolog volt, amelyik ideig-óráig volt fontos. The pain is temporary.
3. azt hittem, hogy barátságunk kiemelkedően fontos mindkettőnk életében, aztán csak fontosabbá váltak más emberek, más közösségek, más kapcsolatok, amely egy teljességgel ivócimboraságra alakult át, folytonos lemondásokkal és vaksággal.
4. az érdekesség varázsának megjelenése, lángolása, pislákolása, elhunyása, majd apró szikrákban való parázslása. Jó lett volna, ha ebben több is van, mint félévi megbeszélés-jellegű kapcsolat. Persze, ettől még ez legalább megmaradt. Bár valahol bevallom, nem gondoltam, hogy ebből több is lehetne, talán jobb is ez így.
5. hihetetlen mély és intenzív kapcsolat, amely tönkre fog menni az önzőség miatt. Persze, mint minden nagy kapcsolatnak, így ennek is volt egy hihetetlenül éles konfliktusa, de valahol onnantól kezdve ezt már világossá vált, az idegi kiborulás nem fog annyit megérni, hogy én ezt továbbfolytassam. El fogom engedni ezt, ha akarja, ha nem, mert az egész valahol egy folyamatos hazugságon alapult és köze nem volt ahhoz, hogy ez valami igazi értékes dolog legyen, mert amint az egészet ehhez kötném, hamissá válna, és tulajdonképpen ezáltal negatívan igazzá.
6. félek, hogy pengeélen táncol az igaz és valódinak vélt őszinte és a hamis, nem igaz, kicsit sem őszinte dolgok között. Nem tudom és nem is akarom mondani, hogy ez bizonyossággal meg fog maradni. Az biztossággal állítható, hogy az egyéni individuum kibontakoztatását folyamatosan segítő és elmélyítő pillanatai voltak, amely viszont még mindig pozitívan hatott a jelenlegi gondolkodásomra és életszemléletemre.

Néha azt érzem, hogy ezek azért fontos pillanatai voltak az életemnek, de azért mégis csak ott van, hogy többségében azok az emberek képezik az MTT-ből fontos baráti kapcsolataimat, akik nem tartoztak ebbe a körbe, mert valahol őket nem fertőzte meg ez a teljesen felszínes, érték nélküli “halmaz”, akikre azt mondtam, hogy ez az első olyan meghatározó klikk, ahova szeretnék tartozni.

Ki nem mondott, fájó pont, amely mellett szocializálódnom kellett itt. Fájdalmas (volt) ezt megélni…nyilván voltak és vannak is olyanok, akik nekem segítettek ebből folyamatosan, újra és újra felépülni. De kimondhatatlanul nehéz szituációk teremtődtek, amelyeket igen is meg és át kellett élnem, mert valahol nem volt választási lehetőségem, hogy kilépjek ebből. Nem azért, mert nem hagyták, hanem valahol reméltem és hittem abban, hogy ezek is csak áldozatai annak, hogy ez jó barátság lesz és közben pedig elfelejtettem azt, hogy ki is vagyok, milyen vagyok és hova is tartozom, mert nem ehhez a körhöz. Elfelejtettem azt, hogy én lettem az áldozata a jóhiszeműségemnek. Sérültem benne úgy, hogy az a bizonyos balansz teljes egészében aránytalan méreteket öltött.
Az elenyésző számú valódi és a dunátrekesztő vigasztalások voltak azok, amelyeket mérhetetlenül meguntam, nem akarok ebben a talmi világnézetben tovább működni.

A tábor helyett

Az, hogy nem vagyok Budapesten kiszakít abból, a lassan két éve tartó állapotból és gondolkodásmódból, amelyet folyamatosan éltem és megéltem Pesten. Folyamatos találkozók, amelyeken a szociális oldalam teljes mértékben egésszé vált és teljessé. Így óhatatlanul is életem középpontjában álltak ezek a dolgok: az MTT, a 4-es, a barátaim…stb. Ezek azok a dolgok és gondolatok, amelyek végigkísérték az elmúlt két évemet onnantól kezdve, hogy véget ért az első nagy MTT szervezésem, a 2011-es táborban, egészen odáig, hogy én vagyok az, aki az idei táborba nem fog menni…úgy, hogy az elmúlt 4 évben folyamatosan életem részét képezte ez. Számos dolog történt eközben: 2011-ben táborban megismertem Zsombit és Tamást, 2011-ben KÖMF-ön pedig Barit, Annát, Ágit és Bálintot. Akkor jelent meg spekulatív szinten a 7-es, mint olyan és a 4-es, mint létező dolog. Ez az, amely az elmúlt két évben szociális életem egyik központi eleme volt és ez az, kiszélesítve a 4-est 7-re, a 7-est az MTT-re, amelyen muszáj volt sokat és sokszor gondolkodnom. Azonban erre tökéletes mértékben sosem volt lehetőségem a különböző egyetemi dolgok miatt.
Nyilván ilyen szempontból kifejezetten örülök annak, hogy idén kimaradt a táborszervezés, mert így lesz egy teljes olyan nyaram, amikor önmagammal foglalkozhatok és tényleg csak és kizárólag az a fontos, hogy most mit érzek és minden fentebbivel kapcsolatos dolgot le tudok magamban rendezni. Azért valljuk be, hogy nyilván az ember minél többet foglalkozik valamivel, annál többször kell kompromisszumot kötnie. A probléma az az, hogy mostanában azt érzem, hogy sok esetben az ilyen szociális kapcsolataim miatt önmagammal is meg kell hasonulnom és egyfajta mércének kell megfelelnem.
Ezen nagyon sokat gondolkodtam az elmúlt 1-2 hétben, amióta itt vagyok lent…és sok konzekvenciát kellett levonnom.
A másik oldalról viszont az, hogy idén kimarad a táborszervezés mérhetetlenül nyomasztó érzés. Gyakorlatilag minden este, amikor lefekszem aludni, magzatpózba kuporogva keservesen tudnék sírni. Eddig ez életem része volt, az elmúlt két évben és most nem. Remélem lesz valami… 🙁

Elvonuló szürke felhők

Nem szokásom táboros videót vagy videókat nézni, de most megláttam, hogy BigFoot kitett egy táboros nosztalgiavideót, még 2011-ből. Úgy érzem valami a videó megnézése után megszakadt bennem.
Az volt az első igazán jelentős szervezésem az MTT-ben és valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva ahogy egy-egy pillanatra megláttam magam a videón rájöttem, hogy az elmúlt 2 évben számos tekintetben kifordultam önmagamból. Sokkal jobban teret engedtem a rosszabbik felemnek és elfelejtettem azt, hogy én akkor mennyire örültem, hogy szervező lettem. Mennyire örültem annak, hogy 11 napon keresztül egy rendet vezethettem és hogy e rendnek 11 napig én voltam a szakmai mentora és pótapukája.
Nagyon furcsa érzések kavarodnak bennem, mert most azt hiszem, hogy e töréssel elszántam magam arra, hogy rálépjek újra arra az útra, amelyet akkor jártam. Boldog voltam és őszinte, tiszta szeretetet adtam másoknak és ezt is kaptam másoktól. Boldogságtól telített profi rendet csináltam és utána valami elpattant bennem és eljutottam oda, ahol most vagyok.
Vissza akarok térni újra oda, hogy szívügyemnek tekintsem a szervezéseket, nem csak presztízsbeli kérdésnek. Újra járni szeretném azt a boldogító utat. És…ez is ritka tőlem, de a GYU-ból idézve azt mondhatom, hogy lehet, hogy kisebb leszek, de önmagam maradok.
Újra az az ember akarok lenni, mert azt hiszem, hogy ez az út is működőképes, amin most vagyok, de így tényleg el fog jönni az az idő, amikor a hatalom teljes pompájában maradok vetélytárs nélkül, mert mindenkit tönkretettem; így viszont lehet, hogy nem fogok ugyanolyan magas szintre jutni, de akik velem lesznek, örülni fognak a közös sikereknek és nem csak konfliktusokat fogok generálni.
Nagyon furcsa, de most kezdem el érezni, hogy mennyire fájó lesz az, ha idén kimarad a tábor, eddig nem gondoltam erre, de nem nihilista módon már most valamelyest fáj, nemhogy majd augusztusban, most kellene szervezőnek lennem, mert ennyire termékenyen, szeretetteljesen profi rendet nem tudnék máskor csinálni.
Szeretnék újra Ő lenni, újra teljes értékű boldog ember lenni, mint aki voltam:

226193_2109720035996_848080_n

Kedves Jóisten,

Azt gondótam máma, hogy bízni kéne az emberekbe, me hát a Mr. … is mindig csak veszekszik velem, aztán meg csak megvert, és emiatt nehéz eztet elérnem. Nem tudom, hogy mit kéne csináni. Me hát…az emberek egyfelő tudom, hogy kedvesek hozzám, de hát micsinájjak, ha egysze csak nem megy az az érzés. Egyszerűen nem tudnak az emberek túllépni azon, hogy aztat mongyák rám, hogy jó fej vagyok. Egyszerűen nem tudok ezzel az egész érzéssel mit kezdeni. Vót egy esküvő szombaton, és azon gondolkodtam, hogy nem ez az első MTT-s esküvőm mégsem hívtak meg egyiken sem az esküvő utáni ünneplésre. Azt most más kérdés, hogy szeretném-e vagy sem, de akkor is ott van, hogy egy csomó barátom megy, én meg nem.
De nem okvetlenü ez a probléma, hanem egyszerű találkozónál is azt érzem, hogy hiába vagyok valakiknek az állítólagos jóbarátja, mégsem jut eszükbe, hogy meghíjjanak. És ez az, ami talán a legrosszabbul esik, me az, hogy nem hínak esküvőre, az egy dolog, még tudom azt is mondani, hogy nem okvetlenü az én világom, de azé a baráti találkozók azok lennének. És…úgy érzem, hogy az egésznek van egy nagyon erős kihasználási jellege, amellye azé nem tudok mit kezdeni. Mivel, a szakmai fejlődésemnek mindenképpen jót tesz, de a szociális hálómnak nem. Ez az, amive nehéz mit kezdeni.
Elég szomorú vagyok ezek miatt, és nem tudom, hogy mit kéne tennem…tejjesen tanácstalan vagyok és a Mr. … sem mond semmit sem, csak hallgat és néz meretten maga elé
Celie

Esély

Azon gondolkodtam az elmúlt héten, hogy írni kéne valamit az OTDK-ról, mert azért mégis csak egy igen meghatározó élménye volt az életemnek. El kellene mondanom, hogy mennyire inspiráló volt az, hogy kb. 400 művész vett körül, azt, hogy 2. lettem, azt hogy milyen érzések voltak bennem…stb. De valahogyan azt érzem, hogy ez annyira sajátom és személyes, hogy nem okvetlenül illik róla beszélni.

Valahogy úgy érzem, hogy most jobban rányomja a gondolataimra az a bélyegét, hogy a tegnap kezdődő tavaszi tali az első olyan többnapos MTT-s rendezvény 2011 nyara óta, amin nem veszek részt. Nyilván ez személyes döntés, mert fakadt abból, hogy csalódtam az egész MTT-ben, másrészről pedig meg azért, mert csalódtam azokban az emberekben, akikről azt hittem, hogy meg lehet bennük bízni. Arról nem is beszélve, hogy voltak olyanok, akik teljes egészében eljátszották a bizalmamat, így nyilván a 2. esély, mint opció és mint olyan nem játszik náluk, mert úgy érzem így visszanézve, hogy nem kaptam az egyénektől annyit, amennyi megérdemelné azt, hogy 2. esélyről, mint lehetőségről beszéljünk.

Múlt héten, szombaton

Vártam több, mint 1 hetet, hogy lecsengjen bennem minden érzelmi vihar és be kell vallani, hogy féltem attól, hogy milyen lesz az, hogy már nem tartozom ahhoz a közösséghez. Nyilván hosszútávú következtetéseket egyelőre nem lehet levonni, azonban most úgy érzem, hogy jól döntöttem. Nagyon jó tudatában lenni annak, hogy az a közösség, amelyre sokan úgy tekintenek, mint saját individuumuk egyetlen interpretációs színtere, addig én meg tudtam azt tenni, hogy szakítsak minden ilyen sallanggal és eltávolodjak ettől a masszától.
Az elmúlt egy évben túlságosan sok időt szenteltem ennek a közösségnek az oltárán, ami így visszanézve bizonyos szempontból nagyon hasznos volt, bizonyos szempontól viszont teljes időpocsékolás. Felesleges volt hitegetnem magam azzal, hogy ez egy másfajta közösség, felesleges volt azzal áltatnom magam, hogy a barátaim nem olyanok, ők tényleg lojálisak…a francokat. A legtöbbjük éppen ugyanolyan, mint bárki más. Persze a bizalom is fontos kérdés itt, de addig nincs értelme semmilyen változásnak vagy változtatásnak, amíg azokban az emberekben nem tudatosul önnön valóságtudatuk.
Arról nem is beszélve, hogy tényleg újfent rájöttem, hogy az a sok idő, amit erre az egészre fordítottam, mennyi más hasznosabb dologgal is eltölthettem volna. Most már 1 hete tanszéki előadó vagyok az ELTE-n. A munkával töltött órák során tudatosult bennem, hogy mennyivel fontosabb nekem, mint karrieristának a munkámban való elsőség, precizitás és maximalizmus, mint az, hogy egy ilyen túlkoros, valóságtudat nélküli közösség tagja legyek, akik azt hiszik, hogy az egész csak egy burok, amelyet nem érinthetnek a társadalmi változások, szokások és viselkedések. Dehogy is nem! Ezzel a szélmalomharccal ássa egyre jobban és jobban alá magát, mert titkon, legbelül mindenki tudja, hogy nem fog fennmaradni ez az egész. Azt hiszem hasznosabb elhagyni hamarabb a süllyedő hajót, mint megvárni kapitányként a végét. Amíg lehet, hagyjátok ott az egészet és jöjjetek rá, hogy ez csak addig jó, amíg azt hiszed, hogy ebből meg tudsz élni. De onnantól kezdve, hogy 30 évesen kijössz az egyetemről — hiszen minek kellene időben elvégezni — és munkanélküli leszel rá fogsz jönni arra, hogy ez akkor jó, ha van mellette egy biztos megélhetésed, a Hotel Mama be fog zárni!

Augusztus – Február

Hogy én mennyire utálom az álszent, gerinctelen embereket…
Gyakorlatilag eljutottam arra a szintre, hogy innentől kezdve csak azokkal szeretnék találkozni, akikkel működik a közös barátság. Meguntam azt, hogy én fussam a köröket, hogy na, legyünk jóban…mi a francnak? Ha a másik oldalról nem érzem azt, hogy igen, ez egy olyan barátság, amiből épülni lehet, akkor minek csináljuk ezt? Ha valaki megkeres, hogy ő szeretne velem találkozni, akkor megpróbálom megoldani azt, de én már nem fogom ezt csinálni. Tulajdonképpen az egészből elegem van. Számomra összeegyeztethetetlen ez a hihetetlen kettős mérce, ez a oké, csináld meg…jah, te ezt nem tudod megcsinálni. A másik meg az, hogy szeretném kimondani azoknak az embereknek, akik tényleg megérdemlik, hogy én mennyire szeretem őket, hogy mennyire sokat jelent nekem az, hogy ők vannak körülöttem. Szeretném meg mondani Neked és Neked, de még Neked is, jó szeretlek. Az augusztusi zérófeladat pedig meg fogja világítani a februári eseményeket. Hogy miről is van szó? Meg fogjátok tudni!