Tag Archive for Művészet

Művészet…és ami mögötte van

Múlt hét csütörtök este Zs.-vel egy nem mindennapi beszélgetésem volt. Egyrészt nemcsak azért, mert egy nagyon különleges helyet tölt be az életembe, hanem azért is, mert ritkán adatott eddig az meg, hogy valakivel ennyire egy rezgésszinten legyek. Arról beszélgettünk, hogy milyen lenne az élet művészet nélkül? Semmi nem változna, hiszen ugye azok/mi csak lopjuk a napot, énekelgetünk, festegetünk, építgetünk…stb. – gondolná az átlagember.

Viszont művészként azt gondoljuk, hogy azok a Csíkszentmihályi-féle flow-élmények akkor következnek be, amikor én mint előadóművész, te mint kórus és ti mint hallgatóság egy nagy burkot képzünk 3-4-5 percig, ahol nincsenek szabályok, nincs jó és rossz, csak a tökéletesség van. Az a fajta érzés, amikor lehetsz esendő, amikor lehetsz őszinte, amikor nem kell kicsit sem mást állítanod, csak a pőre igazságot.
Nem volt mentes az az esténk könnytől és beszéltünk családról, szabadságról, szeretetről és egyszerűségről. Mondtam neki: “nem tudom, hogy mi van velem, biztos a korral jár (hö! 😀 ), de ahogy telnek az évek egyre inkább azt érzem, hogy azok az emberek válnak igazán fontossá, azokat tudom nagyon hamar megszeretni, akik hitelesek, akik nem akarnak mást mondani, mások lenni, mint amik valójában. Őszinték, egyenesek és a szó legszebb és legnemesebb értelmében egyszerűen tiszták. Ez a tisztaság az, ami egyre inkább vonz, ami nem valami megfoghatatlan, valami nagyon sejtelmesen elmondott, belemagyarázott humbug dolog, hanem amikor (és ilyen volt vele is) egyszerűen megszűnnek a játszmák, megszűnnek azok, hogy húzzuk egymás agyát, hanem csak önnön lelkünk marad kitéve az asztalon. Én azt mondom, hogy megvédem, mert nálam ez elvi kérdés…és Nálad?”

Végül pedig azt gondolom, hogy enélkül végtelenül szegényesek lennének a mindennapjaink. Nem kell túltolni a dolgokat, hiszen minden kérdésünkre a válasz egy szóban is benne rejtőzhet: P.-vel voltam színházban hétfőn és amikor a végén Csongor és Tünde egymás kezét fogták a következő beszélgetés zajlott le köztük:
“- Csongor: És miért működne nekünk, hisz másoknak sem működik. Majd pont nekünk fog!?
– Tünde: Csak!”
(Teljes sötétség, legördült a függöny.)
– meghatóan szép. 🙂

Az a kibaszott lojalitás

Volt egy fiú ma, aki nagyon jó volt. Olyan produkciója volt, mint gyakorlatilag most már hossz évek óta senkinek. Félelmetes és egyszerre nagyon jó. Sajnos előbbi volt az, amelyet azóta is érzek.

Igazából az egész történet elég furcsa, és biztosan vannak akik azt mondják és mondanák, h túldramatizálom az egész kérdéskört. Az egész eddigi életem abból állt, hogy nekem kell lennem, ha nem is mindem tárgyból, de a legjobbnak. Ebben éltem és nevelkedtem. Persze a józanész határain belül.
A mai nap volt egy fiú, akitől még előtte megkérdeztem, hogy mit játszik. Azt mondta, hogy Rachmaninov-etüdöt. Mivel ez volt a téma, ezért beültem. I. nyilván ezt a Rachmaninov darabot kérte, ami elképesztően nehéz mű. A srác nagyon jól játszott, majd a G. megkérdezte, hogy milyen zongoraetűdöket játszott még. A válasz az volt, hogy Prokofjev, Liszt, Szkrjabin…stb. Gyakoratilag az általam ismert legnehezebb művek. Ezt követte a zeneelméleti tudása, ami páratlanul gazdag és színvonalas volt.
Az egész produkció végeztével I. megkérdezte, hogy miért nem megy a ZAK-ra, mert ez a Rachmaninov-életmű egyik legnehhezebb darabja. A srác azt válaszolta, hogy ő tanítani akar matekot meg éneket egy gimiben, mert a zongora csak egy eszköz a tanításhoz.
Miután kiment T. I. meg az A. összekacsintottak és az A. mondta, hogy ezt a fiút küldjük OTDK-ra, ha akarja, ha nem.
A félreértések elkerülése végett nem vagyok rá féltékeny, csak azt érzem, hogy a 3 évvel ezelőtti önmagamhoz én semmit nem tudtam, hozzá képest. És persze jó érzés, hogy van itt olyan, aki motivál abban, hogy zongorából is még jobb legyenk, de most momentán azt érzem, hogy rettentően szomorúnak tartom, hogy… nem is tudom, hogy mit.
Mert jó az, hogy van végre nagyon jó zongorista, csak…nem tudom. A WA. már elmondtam a fiktív beszélgetést I. és köztem: Tanárnő! Szeretnék újra OTDK-ra menni. – Jaj Attila, maga, tudja ügyeske, de itt van a T., ő azért 100-sor jobb magánál. Majd szervezünk magának egy tanszéki koncertet, amin játszogathat. Mert azért T. fantasztikus, maga meg csak ügyeske.
A családomban is azért választottam a zenével való foglalkozást és szakmát, mert nincs nálunk ilyen területen dolgozó és nem akartam sem mérnöki, sem vegyészi, sem informatikai dologra menni, mert nem akartam, akarok valaki mellett másodhegedűs lenni, az örök 2.
És amikor anno mentem az országos zongoraversenyre és 2. lettem kiborított, hogy nem első. Ezért elmentem 3 év múlva és összejött.
És attól félek, h a T. elképesztő darabja, és gondolom kompetenciája mellett én ott fogok állni és hozzá képest csapkodom a zongoràt.
Jó ok, túlzok, de az elmúlt néhány évben mindig azért küzdöttem, hogy ne valaki mellett legyek a sokadik, hanem igen is azt mondják, hogy azért ez már valami.
Ez indokolja mindig a diplomakoncertjeim darabválasztásait is, mert nem egy akarok lenni a sok (jó) közül.

Ezek után csak azt az egyet nem tudom, hogy a ZETA hogyan fog viszonyulni ehhez az egészhez. Az lesz, hogy az újdonság erejével hatva azt mondják, hogy: hogy használhattuk eddig ezt a hidat, amikor van jobb is? Szar hasonlat, de világos. Fog számítani bármit is a letett dolog, vagy csak az, hogy most van, aki bizonyos szempontból jobb, mint én voltam.

Szlovénia: Maribor-Celje-Ljubljana-Ptuj

Mint minden évben, idén is megadatott a Zenei Tanszék számára, hogy elmehettünk egy több napos (jelen esetben 4) külföldi tanulmányi útra. Idén Szlovéniába utaztunk, ahol Mariboron, Celjén, Ljubljanán és Ptujon át megismerhettük a szlovén zenei élet legjavát…most, hogy megvolt ez a szép, fogalamzásszerű beköszöntő, beszéljünk a lényegről, manósan. 😀

Szóval Szlovénia — ismét — nagyon jó hely. Újra és újra rá kell arra jönnöm, hogy külföldön mennyivel jobban megbecsülik a művészeket, különösképpen az értékteremtő művészeket. Néha egyáltalán nem értem magamat, hogy miért ragaszkodom ehhez a kicsiny országhoz, ahol nem okvetlenül kapja meg az ember azt a lehetőséget, hogy dolgozhasson, hogy olyan embereket vezényeljen, akik kölcsönösen szeretik azt, amit együtt csinálnak. Szlovéniában is (ahogy tavaly Franciaországban, vagy előtte Ausztriában) mindig az volt a tapasztalatom, hogy felülről is biztosítják a művészetek működését, nem egy teher a társadalom számára, hanem valami olyan jelenség, amely többé és jobbá teszi a hétköznapi ember mindennapjait. Azt hiszem, hogy itthon is kellene egy ilyen változás, leginkább a fejekben ahhoz, hogy elindulhasson valami olyan tendencia, amely képes lenne minket Nyugat-Európához csatolni.

De visszatérve a programokra: az első nap voltunk a maribori nemzeti kórusversenyen. Az hagyján, hogy túlmutatott minden várakozáson (oké, 5.5 óra hosszúságú volt, a végén már mindenki szenvedett a fáradtságtól), de azt hiszem — oké, tudom, tudom, már sokszor mondtam ezt és csak pillanatnyi fellángolást mutatott — megtaláltam a következő évi darabomat. Ez Tadeja Vulc, szlovén kortárs zeneszerzőnek az Epilógus c. műve, amely Anton Funtek Halál c. versciklusának záróműve. Elképesztően hatásos darab, vezényel, Tadeja Vulc, énekel a maribori akadémia kórusa.

Egyébként ez a kórus önmagában is nagyon jó volt. Az előbbi volt a 3. darabjuk és azt hiszem, hogy a záróművük is felkeltette az érdeklődést mindenki számára. Szerencsére a külföldi kapcsolatépítés miatt sikerült megszerezni mindkét műnek a kottáját. Utóbbit szeretettel ajánlom ezúton is Párizsban élő barátaimnak. 😀 Donald Patriquin J’entends le moulin c. alkotását halljuk, vezényel Tadeja Vulc.

Drága Andris mondaná, hogy hát szegény katolikusok…na már most, amikor azt mondták, hogy túristakörülményekre kell felkészülni, akkor nem számítottunk arra, hogy a Szent József rendház akkora, amekkora és olyan szinten felszerelt, amennyire…szegény az eklézsia…hát hogyne. Azért ez kicsit vérlázító volt.

Vasárnap voltunk a Celjski Domban, ahol életemben először megvalósult, hogy külföldön vezényelhettem egy kórust, és nem is akármelyiket. Ezúton is köszönöm a lehetőséget kedves Mindszenty Zsuzsánna tanárnőnek, aki megengedte még hónapokkal ezelőtt, hogy a Famine Song legyen a diplomadarabom és nemcsak a diplomakoncerten, de külföldön is lehetőséget teremtett a dirigálásomnak. Nagyon-nagyon sokat adott az, hogy a kezemre éneklő 50-60 embernek ugyanaz volt a célja, mint nekem. A szlovénekre nem igazán jellemző a visszatapsolás rendszere, és azért meg kell jegyezni, hogy amikor a Nusit is és engem is visszatapsoltak, az valami nagyon földöntúli élmény volt.

DSC_0694

Hétfőn a Stanislaw Intézetben való koncertünkkel teljesedett be a szlovéniai utazásunk. A Tanárnő azt mondta, hogy mi sajnos nem vagyunk olyan jók, mint az Ő kórusuk. Na már most amikor elénekeltük a Kocsár-művet és a Stanislaw Intézet karnagya megdöbbenve nézett ránk, azért az nagyon jó érzés volt.

Utolsó nap pedig Ptuj felé vettük az irányt. Itt ittam — tudom, rendkívül kisszerű — az első szlovén erős kávét, amiből nem kellett 2-3 dl-t inni, mert annyira gyenge volt. Nyilvánvaló, hogy a nagyon személyes történeteket nem itt fogom elmeselni, de aki megkeres, annak mesélek másról is! 😛

A végéről nem hagyhatom ki az egyik legkedvesebb, leginkább közönségsiker darabunkat. Fogadjátok szeretettel! Pászti Miklós: Csángó-magyar szerelemi dalok. Énekel az ELTE Pro Musica Vegyeskar, vezényel: Mindszenty Zsuzsánna.

VIDA-Matthew Culloton: Famine song

Azt hiszem úgy ildomos írni erről, hogy már megtörtént. Aki egy kicsit is beszélget velem, az tudja, hogy mennyire anyátlan volt ennek a darabnak a sorsa. A tavalyi évben a Tin-darabbal sikerült nagyon magasra tenni a mércét, amit meg kellett ugranom. Kb. decemberben sem volt még darabom, amikor Mindszenty tanárnő egy órás brainstorming után rám nézett csillogó szemekkel és azt mondta, hogy tudja, hogy mi legyen. Akkor némikép feszült voltam, mivel egyszerűen már hónapok óta nem tudtam, hogy mi legyen a darabom. Meghallgattam és azonnal beleszerretem. Elkezdődötek a próbák és gyakorlatilag újra azt az utat kellett bejárnom, mint a Baba Yetunál, nem érezték, nem tudták, hogy ez mi, nem tudták, hogy miről szól…egy szó, mint száz: nem egy konvencionális darab.

Aztán eljött a főpróba és a koncert napja, azaz 2014. március 25-e. A főpróba előtti 2-3 napban már teljesen ki voltam borulva azon, hogy én ezt nem fogom tudni megcsinálni, nem tudok majd beinteni, a kórus nem fogja úgy énekelni, hogy az emberek azzal a katarktikus élménnyel menjenek haza, mint tavaly.
Aztán eljött a délután. A Kodály-terem zsúfolásig megtelt és belőlem elszállt minden ijedtség és aggodalom (azt most hagyjuk, hogy miért is 😀 ). Anikó elmondta az általam megírt konferálási szöveget, elhangzott a mű versfordítása, majd elkezdődött a darab. És megint (itt is) ugyanaz történt, mint a Baba Yetunál: elképesztően katarktikussá vált. Mindenki gyönyörűen énekelt, egy kislány a legdrámaibb résznél keservesen elkezdett sírni, és leszakadt az ég… páratlanul sikerült. Háromszor tapsoltak vissza. És igen…az élet megint kurvára visszaigazolta azt, hogy ha valamibe a szíved, lelked, lényed beleteszed és amikor már minden energiát kifacsartál a kórusból és önmagadból, akkor még képes vagy rádobni egy szekérderékkal, ott fogsz állni 20 percig és nem tudsz megtenni 10 métert, mert mindenki gratulálni akar. Odajönnek az emberek és közlik, hogy nem hitték, hogy a tavalyi után van feljebb, és mégis. Jönnek az ott énekeltem és azt mondtam magamnak, hogy basszus férfi vagy, nem sírhatsz mondatok. Egy kitágított pillanat volt. Csoda! 🙂

De strandede hvaler – LiKöR

Ahogy telnek-múlnak az évek, mindig akad (kb évente 1-2) olyan művészeti élmény, amikor ott ülök és azt mondom, hogy atyaúristen, én nem akarok többet Magyarországon maradni és alkotni, hanem kimenni külföldre, mert ezek annyira fanstasztikusan jól csinálják azt, amit csinálnak, hogy tőlük csak tanulni tud az ember.
Ma is egy ilyen élményem volt, ugyani fellépet nálunk a BTK Skandinavisztikai Tanszékének kamarakórusa, a LiKöR, illetve egy dán vendégkórus a De strandede hvaler, azaz A partravetett bálnák.
Előbbi kórusról nem szeretnék beszélni, ők a magyar értelemben vett teljesen konvencionális kórus volt. Amatőr kórushoz képest igen jó kompetenciákkal rendelkeztek.

Azonban, ami ennél fontosabb a dán vendégkórus. Ez kb. 30 középkorú, idősebb hölgyből és férfiból állt, a vezetőjük pedig egy kb. 30-35 éves pasi, Johannes Jacobsen volt. (Kincsőnek itt mondanám, hogy a Silkeborg-i egyetemen végzett a pasi. 😀 ). Ők egy vitorlás baráti társaságból alakultak át kórussá, és ritkán látni akkora élménnyel és átléléssel éneklőket, mint amilyen ők voltak.
Az első jó érzés, ami elkapott az a Jacobsennek az a mondata volt, hogy Dániában minden ilyen nagyobb baráti csoportosulás létrehoz, fenntart, működtet és támogat kórusokat. A második pedig a már előbb említett lelkesedés volt. Olyan embereket látni, akik 60 év felett már nehezebben mozognak és járnak, de arra a 30 percre megfiatalodtak és képesek voltak gyerekek maradni. Csak megerősíteni tudom azt, hogy csak az tud teljes életet élni, aki valahol egy kicsit megőrzi magában a gyermeki oldalát. A művészeknél pedig csak az tud igazán jó lenni, aki lélekben elfelejt felnőni igazán.

A koncert után odamentem Jacobsenhez és gratuláltam neki, mondtam, hogy ki vagyok, mit csinálok és az, hogy nem úgy néztek rám, mint egy “külföldire”, hanem mint egy kozmikus erőt megalkotó, irányító, terelő, részese levő kör tagjának. Nagyon jó érzés volt, és meg merem kockáztatni, hogy az elmúlt x hónapban, évben nem voltam ennyire feldobódva semmitől sem. Nem voltam egyszerre ennyire boldog és melankólikus. Közösséghez tartozó és magányos. Félelmetesen szép érzés volt. 🙂

A non plus ultraja a dolognak az volt, hogy elkértem lefénymásolni a kottákat Jacobsontól, aki odaajándékozta nekem azokat. 🙂

Itt pedig következzék maga a kórus, sajnos csak 2-3 videó van fent, de érdemes meghallgatni, hogy érezzétek azt a hihetetlen atmoszférát, amelyet teremtenek. Persze, ez nem profi kórus, de itt merül fel annak a kérdése, hogy a tökéletes előadásmód, vagy az interpretáció közvetlensége-e a fontosabb?

Nearer My God to Thee

Tegnap voltam Marcinál, és azon túl, hogy végre véget ért a vizsgaidőszakom egy elképesztően sokkoló zenei élményben volt részem. Először is annyira gáz volt, hogy én ezt miért nem ismertem, másrészt pedig ez annyira jó, hogy meg kell szereznem belőle a kottát és muszáj lesz betanítani a kórusomnak, mert ritkán érzem — az ebből a darabból is áradó — tisztaságot, fájdalmat, mélységet és mérhetetlen szépséget. 🙂

Pápá SZFA

Karácsonyi, amúgy is jó hangulatom betetőzéseként megérkezett a Székesfehérvár Fejlődéséért Alapítvány levele, amelyben tudatták, hogy nem választott ki a kuratórium azon művészettudománnyal foglalkozó székesfehérváriak közül, akik pályáztak. A teljességhez hozzátartozik, hogy művészeti, művészettudományi és sport kategóriában lehetett pályázni és max. 6 embernek utalnak fél éven keresztül 30.000 Ft-ot, amely azért nagyon jól jött volna…de hát mindegy.

Tisztelt Pályázó!

A Székesfehérvár Fejlődéséért Alapítvány kuratóriuma 2013. december 18-ai ülésén döntött az Ön által benyújtott 2014. évi Ösztöndíj Pályázatról.
A kuratóriumi döntés értelmében a Székesfehérvár Fejlődéséért Alapítvány a kérelmet nem támogatja.
Köszönjük a pályázat megírására fordított munkáját és céljai megvalósításához további eredményes munkát kívánunk.

Székesfehérvár, 2013.12.19.

Mindegy! 🙂

2011 őszén történt

2011 augusztusában kezdődött el az a folyamat az életemben, hogy egyre jobban elkezdtem figyelni magamra. Fontosabbá vált az életemben, fontosabbá vált magam számára hogy én mit látok, hogy én hogyan élem meg a dolgokat, a karrierem és a személyes, szakmai sikerem fontosabb vált.
Az egész talán ott kezdődött, hogy 2012 márciusában elindítottam az MTT Kórusát. Itt nem az egocentrikusság az, amely fontos, hanem inkább az a figyelem, amellyel szeretnék erre tekinteni. Az egész társaság egész kevés kivételtől eltekintve teljes egészében átcsoportosult. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy kik azok akik a kezdetektől fogva énekelnek a kórusban. Ugyanakkor ez a folyamatos közösségváltás nem gátolta meg azt, hogy valami olyan közösség alakuljon ki a kórus keretein belül, akik egymáshoz és az irányomba is, oda-vissza rendkívül lojálisak, elhivatottak. Azt gondolom, hogy ez ritka, mert oké, kialakulhat egyfajta közösség egy rendezvényszervezés során, de egy olyan közösségben, ami több, mint másfél éve egy célért alkot, ritka. Talán ez az, amihez kötöm az első ilyen szakmai előrelépésemet az elmúlt néhány évben.
Aztán ezt követte az április OTDK, ahol ugye az önálló művészettudományi kutatás mindenképpen nagy előrelépés volt, meg így nagyon örültem neki, hogy az sikerült. Ez volt az, amivel előrébb tudtam most lépni, ugyanis meg fog jelenni a teljes kutatásom a Parlando decemberi számában, így gyakorlatilag az egész “országos” szintre emelkedik és ez megint csak jó érzés. Aztán majd jön januárban az Első évszázad, aztán ha minden jól megy, akkor sikerül megnyerni az Székesfehérvár Fejlődéséért Alapítvány művészeti és művészettudományi ösztöndíját, ami nagyon jó lenne és nagyon örülnék neki, ha megnyerhetném, mert segítenék a további fejlődéseimet.

Jó lenne megtanulni oroszul és kint tölteni fél-1 évet, ahol folytathatnám ezen kutatásokat. Jó lenne ha nem csúsznék semmilyen magyaros tárggyal és folytathatnám a tanulmányokat MA-n itt az ELTE-n, mert akkor valamikor az MA alatt vagy az MA után kimennék külföldre, nagyon jó lenne. 🙂 Majd meglátjuk.

Arról nem is beszélve, hogy így a barátaim rendkívül támogatnak és támogatják ezen törekvéseimet és ez nagyon jó érzés — ha már más területen lecsökkent –. Szóval, köszönöm Nektek, leginkább a művész barátaimnak, akikkel 2011 őszén ismerkedtem meg, és most már tényleg 2 évesek lettünk. 🙂 <3 http://www.youtube.com/watch?v=U1njg0m_42E

Sír az út…

Páros utak mellett,
Páratlan gelice,
Kinek a világhoz
Nem vót szerencséje.

Látom, az életem
Nem olyan gyönyörű.
Elhervadt orcámon,
Folydogál a könnyű.

Sír az út.
Sír…

Páratlan gelice,
Fogott hozzám járni.
Isten megengedi,
Párja fogok lönni.

Isten mögengedte,
Rossz embör elvötte.
Verje meg az Isten.
Verje meg, verje meg!

Sír az út.
Sír…

balkani_gerle_ifj._vasuta_gabor

…ess eső, ess…

Az ősiség, az archaikusság, az eredeti, tiszta, őszinte, romlatlan művészetet keresem. Azt szeretném és azt akarom hinni, hogy amit alkotok, az ilyen őszintén letisztult, minden manírtól mentes: csak és kizárólag az őszinte emberi érzéseket — legyen az jó vagy rossz — képviseli. Amit ennél is fontosabbnak érzek az az, hogy autentikusan tudjam interpretálni magamon keresztül azokat a zenei ősöket, akik annyit mindent átéltek és megírtak.
Ezek olyan alapelvek és irányzatok, amiket nemcsak zongoristaként, hanem karvezetőként is szeretném, ha meg tudnék valósítani. Azt gondolom, hogy ezek azok az alapvető utak, amelyeket minden egyes előadóművésznek járnia kellene, mert a legfontosabb az, hogy ne mindenben csak saját magunkat mutassuk meg, hanem a lényeg az legyen, hogy jól tudjuk interpretálni valakit, valamit önmagunkon keresztül. Természetesen így összemosódik ez a két terület, de megvannak azok a fajsúlyos pontjai az egésznek, amiket éreznünk kell.
Nem azt mondom, hogy minden egyes alkotásban meg lehet ezeket az ősi motívumokat találni, de számos olyan mű született, amiben igen is érzi az ember, dallamból, szövegből, ritmusból…
Kodály Zoltán — számomra — egyik legkedvesebb darabja a Hajnövesztő, amiben egy kislány kiáll a mezőre és elkezd énekelni azért, hogy hosszú legyen a haja:

“Ess eső, ess,
holnap délig ess,
Zab szaporodjék,
búza bokrosodjék,
Az én hajam olyan legyen,
mint a csikó farka,
Még annál is hosszabb,
Mint a Duna hossza.

Az egész szövegen, és a mű ritmusán és dallamán keresztül valamilyen hihetetlenül ősi érzésem támad, mintha minden egyes hangjához valamilyen régi történet kapcsolódna, mintha a ráncos, megsárgult fotókon levő ősök beszélnének a hangokon és szavakon keresztül. Nagyon különös és furcsa érzés, rendkívül hátborzongató, amikor azt érzed, hogy valamilyen olyan titkod van, vagy olyan képességgel rendelkezel, amivel nagyon kevesen. Nem azt mondom, hogy csatornát képez jelen és ősi múlt között, hanem talán azt, hogy valamilyen olyan örökség birtokában van, amelyet kevesen tudhatnak magukénak…jó lenne, ha mindenen keresztül ezt tudnám érzékeltetni.

regi_foto-1154982_83759234