Tag Archive for Irodalom

Művészet…és ami mögötte van

Múlt hét csütörtök este Zs.-vel egy nem mindennapi beszélgetésem volt. Egyrészt nemcsak azért, mert egy nagyon különleges helyet tölt be az életembe, hanem azért is, mert ritkán adatott eddig az meg, hogy valakivel ennyire egy rezgésszinten legyek. Arról beszélgettünk, hogy milyen lenne az élet művészet nélkül? Semmi nem változna, hiszen ugye azok/mi csak lopjuk a napot, énekelgetünk, festegetünk, építgetünk…stb. – gondolná az átlagember.

Viszont művészként azt gondoljuk, hogy azok a Csíkszentmihályi-féle flow-élmények akkor következnek be, amikor én mint előadóművész, te mint kórus és ti mint hallgatóság egy nagy burkot képzünk 3-4-5 percig, ahol nincsenek szabályok, nincs jó és rossz, csak a tökéletesség van. Az a fajta érzés, amikor lehetsz esendő, amikor lehetsz őszinte, amikor nem kell kicsit sem mást állítanod, csak a pőre igazságot.
Nem volt mentes az az esténk könnytől és beszéltünk családról, szabadságról, szeretetről és egyszerűségről. Mondtam neki: “nem tudom, hogy mi van velem, biztos a korral jár (hö! 😀 ), de ahogy telnek az évek egyre inkább azt érzem, hogy azok az emberek válnak igazán fontossá, azokat tudom nagyon hamar megszeretni, akik hitelesek, akik nem akarnak mást mondani, mások lenni, mint amik valójában. Őszinték, egyenesek és a szó legszebb és legnemesebb értelmében egyszerűen tiszták. Ez a tisztaság az, ami egyre inkább vonz, ami nem valami megfoghatatlan, valami nagyon sejtelmesen elmondott, belemagyarázott humbug dolog, hanem amikor (és ilyen volt vele is) egyszerűen megszűnnek a játszmák, megszűnnek azok, hogy húzzuk egymás agyát, hanem csak önnön lelkünk marad kitéve az asztalon. Én azt mondom, hogy megvédem, mert nálam ez elvi kérdés…és Nálad?”

Végül pedig azt gondolom, hogy enélkül végtelenül szegényesek lennének a mindennapjaink. Nem kell túltolni a dolgokat, hiszen minden kérdésünkre a válasz egy szóban is benne rejtőzhet: P.-vel voltam színházban hétfőn és amikor a végén Csongor és Tünde egymás kezét fogták a következő beszélgetés zajlott le köztük:
“- Csongor: És miért működne nekünk, hisz másoknak sem működik. Majd pont nekünk fog!?
– Tünde: Csak!”
(Teljes sötétség, legördült a függöny.)
– meghatóan szép. 🙂

A szerelmetlen

Vörösmarty Mihály: A szerelmetlen

Fájdalmasan folyt sok napom ifjuság
Szép kezdetében bús szerelem miatt,
Örömtelen foly alkonyában
A szerelem lobogása nélkül.

Elhűlve bolygok zöld tavasz ékein,
Nincs annyi lelkem mint egy az ágakon
Repkedve játszó kis madárnak,
Mely rövid álmairól danolgat;

És híja társát, csalja szerelmesen
S minden kicsin toll rajta örűl, keserg:
Én a telek vad pusztaságát
S hordozom a jegeket szivemben.

Oh ifjukornak bíboros istene!
Még nincs-e tiltva visszamosolyganom,
S tündér szerelmek rózsaberkén
Szednem az égi gyönyör virágit?

Oh add meg ismét a zokogó panaszt,
A fájdalomnak kínait, édeit,
Adj egy sohajtást – s életemmel
Hagyd lobogó tüze közt enyészni.

Nagy László: Virágok, veszélyek

Széllel, fűvel haragos napvilág,
izgalmak szilaj nevelője,
medve-álmom gyilkosa, gyere már,
hadd öltözzek fel ünneplőbe.

Szívjak szerelem-fertős levegőt
zajban, viharzó fényben állva –
valami lázas zenebona kell
s lezuhan szívem dérszakálla.

Csak jókedvem fagyott el, nem a hit,
még fordítom sorsomat jóra,
kesely orcámon pirinyó sugár,
nekem viharkeltő ciróka.

Jöjj rám, te boldog rázkódás hamar!
Ha élek, hát legszebben éljek.
Gyönyörű, ha féktelen szól a szám:
nyílnak a virágok, veszélyek.

ebba275cfd5199202ffab6f0b9a562a3

Korszak, karácsony, gyümölcsök

A karácsony közeledtével és még inkább akkor, amikor már a küszöbön áll(t) titkon reméli az ember, hogy amit minden évben december 31-én, január 1-jén a sötétben felfelé esedezve elrebeg, az egyszer csak bekövetkezik. Persze nem mondhatom azt, hogy nincsenek változások az elmúlt évekhez képest, mert haladunk, folyamatosan, egyre csak előre. A probléma az, hogy úgy tűnik az elmúlt éveknek nekem türelemre kell nevelnie, emrt ez nem abban a tempóban történik, ahogyan azt én elképzeltem.
Ahogy nézek kifelé az ablakon és mellettem csak futnak egyre el a már lombjukat lehullajtott fák azon gondolkodom, hogy mikor jön a már sok-sok tavaszt és még több őszt és telet megélt világra nyár? Mikor következik be az, amire már hosszú ideje csak várok és bár teszek érte, de valószínűleg nem eleget. Várom és reménykedem, bízom és hiszem, hogy minden rendben lesz.
R. mondja mindig, hogy az életünkben a dolgok mindig okkal történnek. Okkal vonzunk be azokat az embereket, akiktől tanulhatunk, vagy akiknek mi taníthatunk valamit. Okkal kötünk barátságokat, szerelemket. Okkal háborúzunk és okkal békülünk ki.
Ami probléma, vagy a legaktuálisabb meglátás, hogy látni szeretném ezen dolgok perspektíváját, látni azt, hogy végül értelmet nyernek a dolgok és egy bizonyos szakaszt lezárhatok az életemben. Persze nyilván ott van az, hogy az ember koncentrikus fejlődést jár be, és valahol a belseje, a magja az ugyanaz marad, csak folyamatosan rá-rárakódnak különböző rétegek. Azt várom, hogy ez végre beteljesüljön, hogy egy — emberi léptékkel mérve — néhány éves, elenyésző időszaknak is legyen gyümölcse.
Oh, és köszönöm A-nak, R-nek, R-nek, M-nek, hogy az elmúlt hónapokban képesek hallgatni engem és még nem érezték azt, hogy legszívesebben megfojtanának. 😀 Thanks guys! 😀

Áldott, békés, boldog karácsonyt mindenkinek a következő két művel:

Szilágyi Domokos: Karácsony

A puha hóban, csillagokban,
az ünnepi foszlós kalácson
láthatatlanul ott a jel,
hogy itt van újra a karácsony.

Mint szomjazónak a pohár víz,
úgy kell mindig e kis melegség,
hisz arra született az ember,
hogy szeressen és szeressék.

S hogy ne a hóban, csillagokban,
ne ünnepi foszlós kalácson,
ne díszített fákon, hanem
a szívekben legyen karácsony.

Edward Lear: The Owl and the Pussy-Cat

Az elmúlt néhány hétben meglehetősen felerősödött egy bizonyos kapcsolatom…nos…mondani sem kell, hogy ez nagyon új és szokatlan fájdalmas érzéseket váltott ki bennem.
Ebből az alkalomból azt a verset szeretném megosztani, ami a legjobban leírja ezt, köszönöm Barbarának, akinek hála megismerhettem ezt.

The Owl and the Pussy-Cat

By Edward Lear

I

The Owl and the Pussy-cat went to sea
In a beautiful pea-green boat,
They took some honey, and plenty of money,
Wrapped up in a five-pound note.
The Owl looked up to the stars above,
And sang to a small guitar,
“O lovely Pussy! O Pussy, my love,
What a beautiful Pussy you are,
You are,
You are!
What a beautiful Pussy you are!”

II

Pussy said to the Owl, “You elegant fowl!
How charmingly sweet you sing!
O let us be married! too long we have tarried:
But what shall we do for a ring?”
They sailed away, for a year and a day,
To the land where the Bong-Tree grows
And there in a wood a Piggy-wig stood
With a ring at the end of his nose,
His nose,
His nose,
With a ring at the end of his nose.

III

“Dear Pig, are you willing to sell for one shilling
Your ring?” Said the Piggy, “I will.”
So they took it away, and were married next day
By the Turkey who lives on the hill.
They dined on mince, and slices of quince,
Which they ate with a runcible spoon;
And hand in hand, on the edge of the sand,
They danced by the light of the moon,
The moon,
The moon,
They danced by the light of the moon.

151202-004-C8D3DF96

S. nyíltsága

Tudom, hogy kicsit furcsának tűnhet, de azt gondolom, hogy az életfilozófia, kapcsolatok és a saját kis szuverén életem tekintetében is nagyon fontos és meghatározó szerepet tölt be Zoë Heller Notes on a scandal c. könyve. Félelmetes realitásérzéssel lát rá az emberi kapcsolatokra és személyiségekre. Egy sor idézetet lehetne most itt felsorolni, de mostanában azt érzem, leginkább P-vel kapcsolatban, hogy olyan, mint S. “Furcsa sajátossága a kivételezetteknek, hogy azonnal és óvatlanul kitárulkoznak. De Shiba nyíltsága még a mi osztályunkban is szokatlan volt. Végletesen őszinte volt. Akár egy novícia, amikor a rendfőnökasszonynak gyón.” Ahogy P mesél olyan, mint amikor S mesél Barbaranak…mint kvázi egy alteregóm az irodalomtörténetben. Egyszerre fantasztikus érzés erre ráismerni, másrészt pedig fájdalmas igazságokra mutat rá.
A saját magam dolgaiban pedig R-nek végtelenül igaza van…azt hiszem, hogy amíg élek, ezt szeretném megtartani, hogy vagyok én és van körülöttem egy láthatatlan, de mégis átláthatatlan burok, amely állandó jelleggel, folyamatosan véd minden külső behatástól. Nem tudom megmagyarázni, hogy ez mi miatt van, de azt hiszem, hogy ez egy jó életvezetési stílus. Senki nem lát be és láthat be, csak és kizárólag annyira, amennyire én ezt megengedem a másiknak, másoknak. Ugye van az a bizonyos százalék, hogy ki mennyire ismer és az a legszebb az egészben, hogy igen, Te és Te, de még Te sem láthatsz be a dolgok mögé, mert nem, nem lehet. Azt hiszem, hogy igen, ez így teljesen normális…legalább is nálam. Illetőleg pedig senki nem ismer 100%-ban, max 80, de ez így jó. P és R, ahogy beszélnek, teljesen közvetlen, azonnal mindent az asztalra kitevő, és akkor vagyok én, a magam burkaival, falaival, egyre vastagabbak, egyre magasabbak, egyre megfejthetetlenebb…igen…ez az aktuális lelki állapot.

Garai Gábor: A fű, a folyó, te meg én

A fű, a folyó, te meg én,
szemed a reggel üvegén,
idén egy végső korty meleg,
egy törpe-kagyló-amulett,

és koraősz és nyárutó
siettető, karoltató,
és vér-pihék a nap előtt,
és fölcikázó evezők,

aztán az est, s hogy nincs tovább,
hogy vártalak négy nyáron át,
s hogy halhatatlan a remény,
s a fű, a folyó, te meg én.

176007

Iván nincs többé

Amikor az ember értesül arról, hogy meghalt valaki, akár ismerte, akár nem valami mély és hatalmas fekete üresség nyílik meg. Andrassew Iván a mai napon eltávozott közülünk, és bár nem ismertem személyesen, és sajnos műveit is csak egy fél éve, de annyira kiáltott belőle az életigenlés ősi, elidegeníthetetlen érzése.
Nagyon furcsa érzés arra gondolni, hogy egyszer mi sem leszünk és nem tudom elképzelni azt, hogy meg fognak szűnni a folyamatosan zakatoló gondolatok és csak üresség lesz.
Nyugodjon békében!

Andrassew Iván: Hinta
(András öcsémnek)

Ha egy hintával az égbe
lehetne szökni,
milyen egyszerű lenne.

Terv nélkül, csak úgy
fölülni, aztán előre a lábat,
aztán hátra,
és megint előre,
és megint hátra,

míg a ház ereszében meglátom
a nyár hulladékát,
a barnuló avart, a tündöklő mohát,
az őszidő jószagú mocskát.

És még egy, és még egy,
és még egyszer előre a lábat,
aztán hátra, és még egyszer,
megint előre,
és szinte nem is érzem,
amikor elengedem
a láncot
amin lógok,
mint valami kínra kötött
undok kutya,
és elrepülök a ház fölött.

A postás meg fölnéz, és rám köszön.
Aztán attól tart, hogy megint sokat ivott.

Én meg délre szállok
röhögve, sikoltva, örökre.

Keserédes

Még 8-at kell aludni…1 héten belül vagyunk… nem tudom… ilyenkor annyira rohadtul nehéz belegondolni, meg tudni azt, hogy bármit is teszel, nem tudod meggátolni és el fog jönni, ami nyilván valahol jó, mert még mindig élsz, de a másik oldalról… Nem tudom, akik ismernek, azok tudják, hogy számomra az évnek ez az egyik legnehezebb (a másik a karácsony) időszaka.
Nem tudom, már két napja egy Fodor Ákos vers jár a fejemben és nem ereszt és megbéklyóz:

Fodor Ákos: Poszt

Én se leszek már
szép, ifjú halott, aki-
ből még mi minden…!

morezombiesappear-736x250

Allen Ginsberg: Üvöltés

Lehet, hogy az én életem, vagy önmagam egyénisége kezd egyszerűen kifordulni magából, vagy lehet, hogy a világ, amely körülvesz engem kezd megkattanni, de annyi érzés és élmény, pozitív és negatív kavarog bennem, hogy nem tudom ezt jobban kifejezni.

Allen Ginsberg: Üvöltés

Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban, hisztérikusan
lemeztelenedett éhezőket,

a néger utcákon vonszolva magukat hajnalban egy mérges belövés tűjét
áhítozva

angyalfejű hipstereket égve az éjszaka gépezetében a csillagos dinamóhoz
fűződő hajdani égi kapcsolatért,

kik nyomorúság és rongyok és üres tekintetű, intelligens pofájú cigarettá­
zás a lassú dzsessz városainak csúcsain átlebegő hidegfolyóvizes
lakások természetfölötti sötétjében,

kik lemeztelenítették agyvelejüket az Ég előtt a Földfeletti alatt és megvi­
lágosult lélekkel mohamedán angyalokat láttak a bérházak tetején
tántorogni,

kik hideget sugárzó szemekkel járták végig az egyetemeket, Arkansast és
Blake-fényű tragédiát hallucináltak a háború tudósai között,

kiket kirúgtak az akadémiákról, mert bediliztek és obszcén ódákat közöl­
tek a hirdetőtáblák üres ablakain,

kik trikóban és gatyában kuporogtak a borotválatlan szobában, papírkosár­
ban égetve el pénzüket és figyelve a falon keresztül áradó Terrorra,

kiket tökön rúgtak mikor Laredón át New Yorkba igyekeztek vissza egy
adag marihuánával,

kik tüzet kajáltak a betintázott szállodákban vagy terpentint piáltak Paradise
Alleyben, halált, vagy tisztítótűzként égették törzsüket minden éjszaka

álmokkal gyógyszerekkel és ébredő lidércnyomással, alkohol és faszesz és
a végtelen bulizás,

hasonlíthatatlan zsákutcái az elmében borzongó felhőnek és villámok
továbbsuhanva Kanada és Paterson pólusai felé, bevilágítva a köz­
beeső Idő egész mozdulatlan világát,

meszkalin tömörségű hodályok, zöld fa a hátsó udvaron temetői hajnala,
boros részegség a háztetők fölött, beszíva repesztés neont hunyorgó
közlekedési lámpáinak kiratkatsor falvai, nap és hold és fák rezgése
Brooklyn üvöltő téli sötétjében, hőbörgő kukák dörgése és kedves
királyi fénye az észnek,

kik a benzedrinnel láncolták magukat a földalattihoz örökös rohanásra a
Batterytől a szent Bronxig, míg a kerekek és a gyerekek zaja le nem
szállította őket reszketeg bedőlt szájboltozattal roncsolt üres aggyal,
melyből minden nagyszerűség elpárolgott az állatkert rémes fényé­
ben,

kik minden éjszaka a Bickford büféből kisugárzó tengerfenéki fénybe
süllyedtek el és végigülték az állott sör délutánt egy vigasztalan
Fugazziból figyelve a balsors reccsenéseit a hidrogén wurlitzerben,

kik hetven órán keresztül pofáztak egyfolytában parktól kégliig kocsmától
a Bellevue-ig múzeumtól a brooklyni hídig,

letűnt serege a platonikus társalkodóknak vészkijáratok lépcsőfokairól
ablakpárkányokról az Empire State Buildingről a holdról a mélybe
ugorva,

karattyolva visítozva okádva suttogva tényeket emlékeket és vicceket és
arcátlan pletykákat és kórházak és börtönök és háborúk sokkjait,

teljes intellektusok fénylő szemekkel kiáradva hét nap és hét éjszaka
maradéktalan visszaidézésében, hús a Zsinagógának a kövezetre
vetve,

kik lekoptak a seholsincs Zen-hitű New Jerseybe és zavaros képes levelező­
lapok csíkjait húzták maguk után Atlantic City Városi Hivatalától,

elszenvedve a Keleti verítéket a tangeri csont-zenét a kínai migrént kábí­
tószer-elvonókúrán Newark kopár bútorozott szobájában,

kik körbe-körbe járkáltak éjfélkor a vasút mentén töprengve merre men­
jenek és elmentek és nem hullatott könnyet utánuk a kutya se,

kik cigarettára gyújtottak a marhavagonokban a marhavagonokban a mar­
havagonokban zötyögve

a havon át a nagyapa éjszakában a magányos farmok felé,

kik Plotinust Poe-t Keresztes Szent Jánost telepátiát és bibáb kabalát
tanultak mert a Kozmosz ösztönösen vibrált a lábuk előtt Kansasben,

kik magukban battyogtak végig Idaho utcáin vizionárius indián angyalokat
keresve kik vizionárius indián angyalok,

kik azt hitték hogy csak egyszerűen becsavarodtak mikor Baltimore termé­
szetfeletti eksztázisban ragyogott,

kik a téli éjfél utcalámpák kisvárosi esőjének ösztönzésére limuzinokba
ugráltak Oklahoma kínaijával,

kik éhesen és magányosan csavarogták végig Houstont dzsessz vagy egy
jó kúrás vagy fű után szimatolva és követték a ragyogó Spanyolt hogy
társalogjanak vele Amerikáról és az örökkévalóságról, reménytelen
ügy, így aztán elhajóztak Afrikába,

kik leléptek Mexico vulkánjaiba nem hagyva maguk után mást csak overall­
juk árnyékát meg a költészet láváját és hamuját Chicago kohójában,

kik a Nyugati Parton kerültek elő lenyomozva az FBI-t shortban szakállasan
nagy pacifista szemekkel sötét bőrükben erős erotikával felfoghatat­
lan röpiratokat osztogatva,

kik cigarettával égettek lukat a karjukba tiltakozásul a Kapitalizmus narko­
tikus dohányködje ellen

kik szuperkommunista brosúrákat osztogattak az Union Square-en zokog­
va és levetkőzve míg Los Alamos szirénái lefújták őket és lefújták a
Sing-Singet és a Staten Island-i komp is fújt

kik kiáltozva törtek le a fehér tornatermekben meztelenül és remegve más
csontvázak gépezete előtt,

kik nyakon harapták a detektíveket és gyönyörködve visítoztak a rabomo­
bilokban nem elkövetett vétkeik miatt hanem önnön vad forrongó
pederasztériájuk örömmámorában,

kik térdre rogyva üvöltöztek a földalattiban és farkukat meg kézirataikat
lóbálták mikor lecipelték őket a tetőről,

kik szende motorbiciklistákkal baszatták seggbe magukat és sikoltoztak a
gyönyörtől,

kik szoptak és akiket leszoptak a tengerészek ezek az emberi szeráfok
atlanti óceáni és déltengeri tapizások közben,

kik zsebhokiztak reggel és este a rózsalugasokban a parkok meg a temetők
füvében bőségesen telefröcskölve ondóval bárkit, aki a szemük elé
került,

kik röhögni próbáltak de csak csuklottak szüntelenül és a zokogásig
ingerelték magukat a Török Fürdő válaszfala mögött mikor a
szőke és meztelen angyal megérkezett hogy szétszabdalja őket a
kardjával,

kik odadobták fiúikat a sors három hárpiájának az egyik félszemű hárpia
a heteroszexuális dollár a másik félszemű hárpia kipislog az anya-
méhből a harmadik félszemű hárpia nem csinál semmit csak ül a
seggén és elnyisszantja a szellem aranyszálait a kézműves szövő­
székén,

kik eksztatikusan és telhetetlenül párzottak egy üveg sörrel egy nővel egy
pakli cigarettával egy gyertyával és leestek az ágyról és tovább
folytatták a padlón egészen le a lépcsőfordulóig és elájultak a
falnak dőlve az utolsó picsa látomásával és kilőtték a tudat utolsó
csöpp gecijét is,

kik nyelvükkel édesgették a napnyugtakor milliószám remegő lány mere­
dő pöckét és begyulladt szemmel ébredtek készen arra hogy nyel­
vükkel édesgessék a fölkelő napot is, mely meztelen seggeket villant
a tóban és seggeket a csűrök alján,

ki kurválkodva ment végig Coloradón a lopott szemeteskocsik miriádjá­
ban, N. C., e költemény titkos hőse, Denver bikája és Adonisa – öröm
az emlékezetnek a megszámlálhatatlan sok lány akit lefektetett az
üres grundokon a vendéglők udvarán a mozik ócska széksoraiban
a hegycsúcsokon a barlangokban vagy sovány pincérlányokkal az
ismerős útszélen a szomorú alsószoknyaemelgetések és különös­
képpen az árnyékszékek titkos benzinkút szolipszizmusa, valamint
a szülővárosi sikátoroké,

kik elájultak a hatalmas mocskos mozikban átváltoztak álmaikban felriad­
tak a hirtelen Manhattanre és összekaparták magukat a szívtelen toka­
jitól másnaposan az alagsorokból és a Harmadik Avenue vas álmainak
borzalmaiból és belebotlottak a Munkanélküli Nyilvántartókba,
kik egész éjjel vérrel teli cipőikben járkáltak a hóbucka dokkokon és egy
gőzzel és ópiummal teli szobába nyíló ajtóra vártak East Riverben,
kik nagy öngyilkossági jeleneteket rendeztek a Hudson sziklapadjain
berendezett lakosztályukban a hold háborús kék reflektorfénye alatt
és fejüket babér koronázta a feledésben,

kik megzabálták a képzelet birkapörköltjét vagy rákot ettek Bowery folyói­
nak sáros fenekén,

kik hagymával és rossz zenével teli targoncáikkal elbőgték magukat az utca
romantikáján,

kik a sötétben lihegve csücsültek a híd alatt összkomfortos láda-lakásuk­
ban és klavicsembalót kezdtek építeni,

kik lángokkal koronázva köhögtek Harlem hatodik emeletén a tuberkulo­
tikus ég alatt a teológia narancsrekeszeivel bekerítve,

kik egész éjjel firkálták csűrve és csavarva a sárga reggelben közönséges
halandzsa-stancáknak tetsző varázsigéiket,

kik dögöt főztek tüdőt szívet lábat borscsot és tortillát és vegetariánus
paradicsomról álmodoztak,

kik hússzállító autók alá merültek egy tojást keresve,

kik lehajították óráikat a tetőről hogy ezzel szavazzanak az Időn túli
örökkévalóságra és nap nap után ébresztőórák estek a fejükre az
elkövetkező évtizedben,

kik egymás után háromszor vágták fel ereiket sikertelenül, végül is hagyták
a fenébe, régiségkereskedést nyitottak, ahol is azt hitték majd meg­
öregszenek, és bőgtek,

kik ártatlan flanellruháikban elevenen égtek el a Madison Square-en az
ólmos vers repeszei és a divat vas ezredeinek csatarendbe verődött
csattogása és a reklám tündéreinek nitroglicerin visítozása meg a
baljóslatúan intelligens szerkesztők mustárgáza között, vagy az Ab­
szolút Realitás részeg taxijai gázolták halálra őket,

kik leugrottak a brooklyni hídról ahogy az valóban megesett és ismeretlenül
és elfelejtve sétáltak el a Kínai Negyed síri fényében a kifőzések és a
tűzoltókocsik között és még egy pofa sört se tudtak összetarhálni,
kik kétségbeesve ordítottak ablakaikban, kiestek a földalatti ablakain,
beugrottak a mocskos Passaicba, leugrottak a négerekre, végigbőg­
ték az utcát, összetört borosüvegeken táncoltak mezítláb, darabokra
törték a nosztalgikus 1930-as európai német dzsessz gramofonleme­
zeit, kiitták a whiskyt és beleokádtak a véres vécébe, nyögések és
óriási gőzkürtök széllökése a fülükben,

kik a múltak országútjain száguldottak neki egymás áramvonalas-golgotai­
börtön-virrasztásának vagy Birmingham-stílusú dzsessz átlényegü­
lésének,

kik hetvenkét órát autóztak árkon-bokron át hogy kitalálják nekem van-e
látomásom vagy neked van-e látomásod vagy neki van-e látomása
mely megfejti az Örökkévalóságot,

kik elutaztak Denverbe és kikészültek Denverben kik visszajöttek Denver­
be és hiába vártak kik virrasztottak Denver fölött és merengtek és
darvadoztak Denverben és végül elmentek megfejteni az Időt és
most Denver itt áll hősei nélkül,

kik térdre estek a reménytelen katedrálisokban egymás megváltásáért
fényéért és melléért könyörögve, míg a lélek megvilágította egy
másodpercre a kisujja körmét,

kik az agyukat repesztették szét a várakozásban hogy megjöjjenek a
meséből az aranyfejű bűnözők szívükben a valóság bájával és édes
bluesokat énekeljenek az Alcatrazhoz,

kik visszavonultak Mexikóba egy szokás rabjaként vagy a Sziklás Hegység
gyöngéd Buddhájához bújtak vagy Tangerbe futottak a fiúikhoz
vagy a Dél-Csendes-Óceáni fekete mozdonyán dübörögtek Har­
vardra Narcissushoz Woodlawn sírkertjébe a körbaszásba a sírba,
kik elmeorvosi bizonylatokat követeltek hipnózissal vádolva a rádiót és
magukra maradtak tébolyukkal a két markukkal meg egy határozat-
lan esküdtszékkel,

kik krumplisalátával hajigálták meg a New York Városi Szabadiskola
előadásain a DADÁ-ról értekező előadókat következésképp a dili­
ház gránit lépcsőin produkálták magukat borotvált fejjel és az ön­
gyilkosság paprikajancsi beszédével sürgős homloklebenyműtétet
követelve és akiket ehelyett az inzulin konkrét ürességének metra­
solnak villanyáramnak hidroterápiának pszichoterápiának munka­
terápiának pingpongnak és amnéziának adtak,

kik kedvetlen tiltakozásképpen csak egy szimbolikus pingpongasztalt borí­
tottak fel sürgősen megbékélve a katatóniában,

és évekkel később visszatértek a könnyeket az ujjakat meg a vér parókáját
leszámítva már valóban kopaszon Kelet Őrült városainak megpecsé­
telt végzetű osztályaira,

Pilgrim State, Rockland és Greystone magzatállapotú termeiben pörölve a
lélek visszhangjával éjfélkor a magányos padok kőtartományaiban,
az élet álma lidércnyomás, kővé vált testek, nehezek mint a hold,
anyjukkal, ki végül ……………… és hogy az utolsó fantasztikus könyvet kivágták
a lakás ablakán és az utolsó ajtót bezárták hajnali négykor és az
utolsó telefont falhoz vágták feleletképpen és az utolsó bútorozott
szobából kirámolták a szellemi berendezést az utolsó darabig, egy
sárga papírrózsa csavarodott a garderobe-fülkében egy drótfogasra,

de még ez is csak képzelődés, semmi más csak reményteljes töredéke a
hallucinációnak, –

ó, Carl, míg te nem vagy biztonságban én sem vagyok biztonságban és te
aztán nyakig vagy az Idő mérhetetlen állati löttyében, –

és ki ezért végigfutott a jeges utcákon az ellipszis a katalógus a méter és a
rezgő sík alkímiájának hirtelen megvilágosodásától gyötörve,

ki megálmodta és megtestesítette az Idő és a Tér szakadékait egymás mellé
helyezett metaforák által és tőrbe ejtette a lélek arkangyalát a két
látható metafora közt és összekapcsolta az elemi igéket és melléje
helyezte a főnevet meg a tudat gondolatjelét és kibújt a bőréből a
Pater Omnipotens Aeterna Deus érzetével,

hogy újraalkossa a szegény emberi próza mértékét és szintaxisát és némán
és intelligensen és szégyentől remegve áll most előtted, bukottan
mégis lelkéből gyónva hogy összeegyeztesse mindezt a gondolat
ritmusával meztelen és végtelen fejében,

az őrült csavargó és az angyali beatnik az Időben, ismeretlenül és mégis
ideírva ami még elmondható a halál utáni időben,

és az újból megszületett rózsa a dzsessz kísérteties lepleiben az együttes
aranyszarv árnyékában és fújták Amerika meztelen elméjének szen­
vedését a szerelemért egy éli éli lamma lamma sabaktáni szaxofon
sivításába mely végigborzongatta a városokat az utolsó rádióig
az élet versének önnön testükből kihasított abszolút és évezredekig jóízű
szívével.