Tag Archive for Gondolatok

Védett: Again, again and again…but why?!?!

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

Védett: Nem ezek mentén jönnek létre…

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

Esély

Röviden

Meg kell adni neki az esélyt. Nem tudom, hogy lesz-e, de ha nem kapja meg, akkor nem tudom azt mondani, hogy meg sem próbált lenni. Elvitathatatlan előnye, hogy sokkal több már most is, mint eddig bárki.

(Valamikor majd) Hosszan
[szerk. 201610152301] Megadtam neki az esélyt…és beváltotta azt az igéretet, amit nem igért és hozta azt a kártyát, amit azt hittem nem hoz. 🙂

Védett: Párás esti éjszakákon

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

Védett: Állapot

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

Védett: Utolsó levél

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

Védett: Mondd meg a Manónak…!

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

Lesz…

Az a legszebb, hogy bármennyire is igyekszem kezelni, azért az a gyomorideg még mindig ott van a második dimenziós kivetüléseknél. És…ezt nem egyszerű kezelni, de mégis úgy vagyok vele, hogy amennyire csak lehet tovább kell lépni és azt mondani, amit R. kérdezett meg: “már semmit nem akarsz tőle, ugye?”
Annyira fantasztikusan szépen látja az ember a dolgokat és emberi kapcsolatokat abban az esetben, ha nincs érintve benne, hanem amennyire csak lehet távolról szemléli az eseményeket. Csak és kizárólag úgy tudja igazán a legjobb képet adni az egészről, ha nem engedi magának, hogy bevonódjon a történésekbe.
És igen. Jól vagyok és igen, minden rendben lesz. 🙂 Hinni akarom és tudom, hogy ez így volt a lehető legjobb. Még ne jött el az ideje, és az, hogy H. azt mondta neki, hogy soha nem lesz még egy olyan rókád, mindennél többet ért. 😀
La, la, la…

Mert együtt vagyunk magányosan

Mosolyogsz és kész. Úgy tűnik, hogy jól vagy, hogy minden rendben van, holott a valóság fájóbb és nagyobb űrt hagyott maga után, mint gondoltad volna, vagy mint amennyire bevallottad magadnak, pláne másoknak.
Megbeszéltük, elengedtük egymást és mégis óhatatlanul is ott van az a hiány, amit maga után hagyott. Ez az úr ráadásul dupla, kettős. Nehéz a mindennapokon túllendülni és nehéz egyik oldalán látni azt, hogy aki ott volt, az már nincs, az már nem képezi a mindennapok entitását. De a másik oldalról meg nehéz azt látni, hogy ott van a mindennapokban, és találkoztok és ő csak…van és látod, hogy fáj neki és látod, hogy fáj nekem, de… nincs már itt, nincs már velem, nincs már úgy, ahogy nem is volt.
Hiába beszéltük meg, hogy elválunk, hiába történt meg az, hogy elragadtatott, mégis ott van az, hogy nincs, aki betöltse ezt a kettős űrt. A mindennapok nélküle nehezebbek, a mindennapokat túlélni nélküle fájdalom és kőpokol. Nem elég, hogy rossz, de még egy önbüntetés is ott van, mert tudom, hogy nem érdemlem meg, a faszt…ő nem érdemel meg. És azt is tudom, hogy normális volt, mert már eleget töltött ebben a dimenzióban és azt is tudom, hogy már eleget voltunk együtt, mert világos, hogy igen… ennyi boldogság járt. De felfogni ép ésszel nem lehet.
Iszom és szívom, és nem történik semmi. A magány nem lesz enyhébb, az egyedül lét nem lesz elviselhetőbb, a párját ritkító és a lényeglátó csak üres szavak nála. Az egyetlen, az ő, a nem-más pedig már semmit sem jelent. Vagy nem jelenthet? Ki tudja? De tudom, mert nincs perspektíva, nincs hova tovább, csak a mindennapok folyamatos malomkerekes őrlődése van, semmi más. Csak túlélni, csak megbújni egy kő alatt, mert más úgysem működhet, mert csak ez az egyetlen megoldás, hogy el tudjuk viselni önmagunk, a mindennapokat, ahogy mondtam, ahogy mondod, ahogy megfogtad, ahogy ott voltam és ahogy ott voltál mellettem. Csodálatosan szimultán explozíva, ahogy ez a doppio derült égből villámcsapásként, közhelyszerűen, de mégis várhatóan és felkészülten lecsapott. Mert én akartam, mert én nem akartam. Mert én tudtam, mert én nem tudtam, hogy ez lesz. Egyszerűen csak megtörténtek ezek a lépések és egyszerűen csak bekövetkezett és elrendeltetett.
Persze N. mondja, hogy minden megoldódik, de…ő sem lát a jövőbe, ő sem tudja azt, hogy mi lesz. Addig meg a mindennapok sekélyes emberfáinak árnyékában elbújva, megrekedve, nem felmászva, nem továbblépve, csak egyszerű szimultán szétszecskázások közepette azt mondani: itt vagyok. És ez a legrosszabb!

Védett: Fura

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót: