Tag Archive for Események

Vonulások

Tehát előző héten csütörtökön, azaz pont egy héttel ezelőtt volt a szerenád. 3 óra utáni szünetben elbúcsúztunk azoktól a tanárainktól, akik ebben az évben tanítottak minket, illetve azoktól, akiktől ilyen-olyan körülmények között ez nem valósulhatott meg.
Igazából a legfurcsább az volt, hogy senki sem sírta el magát, nemcsak itt, hanem később sem. Aztán 5. óra után szerenádoztunk azoknak a tanároknak, akik vidéken laknak és nem tudunk hozzájuk kimenni. Persze a csúcspont maga, az az esti szerenád volt, aminek én szerveztem meg a menetrendjét. Persze volt olyan, aki problémázott vele, de mondjuk abszolút nem érdekel. Aki nem csinált eddig semmit, az ne most akarja megváltani a világot.
Először mentünk a volt osztályfőnökünkhöz, aztán a jelenlegihez, majd Aranyszíve Kati nénihez 🙂 🙂 🙂
Majorné tanárnőnek van egy annyira szép La Fontaine könyve, hogy vérzett a szívem amikor megláttam. Nem azért mondom, mert van egy megmagyarázhatatlan kötődésem a könyvekhez, de tényleg, bárki megmondhatja, hogy gyönyörű volt az a könyv.
Kati néni egy hatalmas tál gyümölcssalátával fogadott minket, és meg kell, hogy mondjam áldom Kati nénit, hogy főzött kávét, mert anélkül nem bírtam volna ki a napot. Nagyon-nagyon hosszú volt, olyan hajnali 3 körül értünk oda Szalainé tanárnőhöz. Nem hiába, nagyon sok tanárunk van/volt.
Kati néni után mentünk Lovas tanár úrhoz, aki a magyar faktosokat beinvitálta a házába és megmutatta a “könyvtárszobát”. Akkor és ott döntöttem el, hogyha majd lesz saját házam, nekem is lesz benne könyvtárszoba, mert egyszerűen gyönyörű. Földtől plafonig csak könyvek, Esterházy-gyűjtemény, stilisztikai könyvek – nem véletlenül abból doktorált 😀 -.
Aztán – ha jól emlékszem így 1 hónap távlatából – mentünk Pereszteginé tanárnőhöz, aki éppen akkor vette ki a pogácsákat a sütőből, amikor mi odaértünk. Meg kell, hogy mondjam a legfinomabb pogácsa volt egész este. A tanárnőnek nagyon sok pálmája van, kicsit olyan érzése van az embernek, mintha egy oázisba térne be.
Ez az este nagyon kellemes hangulatban telt el, és tényleg jó volt úgy érezni, hogy bár vannak olyanok, akik nem szívlelnek, azért mindenki tisztában van azzal, hogyha valamire azt mondom, hogy megcsinálom, akkor azt megcsinálom. Nyilván nem mondhatom el, hogy kikről van szó, de ha olvassák ezt, úgyis nyilvánvalóvá válik. 😀

Másnap – mivel péntek hajnali 4 óra volt, mire ágyba kerültem – nem mentem be a bolondballagásra, de, hogy őszinte legyek, nem is akartam. Nem tudom elviselni, hogy összefújkodják az embert borotvahabbal, meg tejszínhabbal, meg egyéb ragacsokkal. Így otthon maradtam, és lélekben is készültem a szombati ballagásomra.

Szombaton reggel bementem a vasútállomásra, és a két Vikivel egyet restiztünk (t.i. ez a vasútállomás kocsmája, ahol indultunk az érettségi 4-5 napján is. Nem, nem ittunk alkoholt, hanem kávéztunk. :D). Nyilván az Kevin nincsen azzal tisztában, hogy a 7:15, vasútállomás, az nem 8:30 belváros…meg sem lepődöm…:D
A vasútállomástól átbattyogtunk a Lakatos utcába, ugyanis innen indult az érettségizők “továáááábbtováááááááb” menete…borzalmas volt. Egyszerűen nem hiszem el, hogy képtelenek megtanulni, hogy nem kell elnyújtani azt a néhány szót a dal végén, mint a rétest, hanem lehet normálisan is énekelni: “tovább, tovább”. Ahogy odaértünk megkaptuk a tarisznyánkat a szokásos útravalóval: 5 forintos, föld, pogácsa, fotó. Szerintem ez egy nagyon kedves gesztus, vagy hagyomány – ahogy tetszik -: mindig legyen pénzed, mindig tudd, hogy bárhogy is vagy a világon, van hazád, mindig legyen ételed és emlékezz az alma materedre. Itt kezdődtek a vonulások a Városház térre, ahol már várt minket, a maturandusokat a polgármester úr. Többen is tartottak beszédet és szerintem ez volt az egyik legmeghatóbb része – bár továbbra sem sírt senki sem – az egész ceremóniának. Ha belegondolunk, azért mégis csak ebben a városban, Székesfehérváron tanultunk 18 évig, furcsa lesz átkerülni máshova.
A városi ceremónia után visszavonultunk a Vasváriba, amely már várt minket – ódon falaival – “átöltözve”. Utunk az F/4-be vezetett, amelyet a 11.c már feldíszített. Az asztalunknál, padunknál várt minket egy-egy asztaldísz, egy apró, ám de annál dekoratívabb névtábla, egy kicsiny ballagókönyv és persze az elengedhetetlen Irka.
Az utolsó osztályfőnöki óra meglehetős nyugalomban telt. Már nem voltak viták, nem voltak incidensek, csak büszkeség, öröm, és nyugalom. Ez nagyon jó volt. Egy közhely szerint ilyenkor szokták azt mondani, hogy “most kellene lekezdenünk ezt a 4 évet”, de ez olyan, mintha eső után odaadnék neked egy köpönyeget – bár itt az esőkabát jobban hangzik – “nehogy megázz” felkiáltással. Ezt követte a különböző termek végigjárása. Erre nem szeretnék kitérni, mert magam sem értem ennek a logikáját, de biztos, hogy van valamilyen félig igaz, erőltetett szentimentális megfogalmazása: “hogy elbúcsúzhass a termektől”.
Az udvarra kiérve már várta a 4 osztályt a közönség, vendégek, tanárok, szülők, barátok, barátnők, testvérek, rokonok…stb., akik hivatalosak voltak az ballagásra. Tőlünk mindenki jött, kivéve a mama, mert nem szívesen ráncigáltam volna el Őt ide, nem ez a típus. 😀
A ballagás az igazgató úr beszédével kezdődött, bocsánat a Himnusszal kezdődött, amit a beszéd követett. Majd ezt követte a 11. osztály búcsúztató beszéde, majd pedig a díjátadó.
Először a kiváló sportteljesítményt díjazták. Tőlünk a Móni, a Gyöngyus, az Olivér, a Dani és Ruby kapott. (Megmondtam, hogy fogsz kapni ilyen díjat, ki más kaphatná, ha nem Te, amikor éveken keresztül jártál szorgalmasan röpizni a Tanárnőhöz. Nem is értem, hogy mikor és hol vetődött fel olyan, hogy te nem kaphatsz ilyen díjat. Komolyan mondom, tessék elhinni, hogy nagyon jó vagy ebben (is), szóval hihetetlen már a kishitűséged. 😀 )
Ezt követte a közösségi munka díjazása. Tőlünk a Móni, a Zóra, a Laura és én kaptunk ilyen díjat. Nagyon örültem neki, mert eredetileg az Irkában nem volt felsorolva a nevem, és mégis kaptam, és tényleg nagyon jó érzés volt kimenni. Az Igazgató úr – mikor átvettem a díjat – egy oklevelet és egy könyvet 94 filmsiker címen – azt mondta, hogy köszöni a 4 éves közösségi munkámat. 🙂
Ezután következtek a “nagy” díjak, a Kiváló kultúrmunka és a Vasváriért plakettek átadása. Kiváló kultúrmunkát kapott tőlünk a Guba – tudjátok a népdalos csoport :), és…nehéz ezt elismerni, de azt kell, hogy mondjam, nagyon büszke voltam rájuk is, azért a népdalok szövegét megtanulni – nem ebben nincsen irónia -, csak hogy mindenki értse: tavaly, amikor érettségiztem énekből baromi nehéz volt megtanulni a 20 népdal szövegét, mert nagyon sok volt. Nagyon büszke vagyok rátok. 🙂
Illetve én voltam a másik, aki ilyen díjat kapott. Nem kenyerem az önmagam dicsérgetése, de muszáj, hogy leírjam azt a szöveget, amit akkor mondtak el, amikor átvettem a díjat, mert ez tényleg összefoglalja a 4 éves kultúrmunka leírását:
Kiváló kultúrmunka kitüntetésben részesül továbbá Besse Attila a 12. osztályos tanuló, aki zongorajátékával többször elkápráztatta a közönséget. 2008-ban a Fejér megyei diáknapok a Csellzo kvartett tagjaként szerzett arany minősítést. 2009-ben szintén arany minősítést ért el egyéniben és négykezesben is. A szólóének-kamarakórus kategóriában zongorakíséretéért Miklósa Erika különdíját kapta.
A 2009-es balassagyarmati országos zongoraversenyen I. helyezett, a romantikus darab eljátszásáért Ferenczy György díját, a kortárs darab eljátszásáért Kovács Gábor díját nyerte el. A 2010-es diáknapokon, a szólóhangszer-kamarazenekar nagydíjasa , s elnyerte az arany minősítés mellett Székesfehérvár közgyűlésének különdíját is. 2011-ben szólóban ismét arany minősítést szerzett.
Hát…ehhez elég nehéz bármit is hozzáfűzni. Díjként egy könyvet kaptam Barokk templomok és katedrálisok címmel, illetve egy gravírozott tányért, Besse Attila, Kiváló kultúrmunkáért-díj, 2011 Vasvári Pál Gimnázium felirattal. Nagyon szép volt. Amikor kimentem az Igazgató úr azt mondta, hogy szeretne mindent megköszönni. Nagyon boldog voltam, mert úgy éreztem, hogy lehet, hogy sokszor, sokan még csak meg sem köszöntek semmit sem, ez mindenért kárpótolt. Mert lehet, hogy vannak olyanok, akik féltékenyek, irigyek rám – ebben biztos vagyok -, de amíg vannak ilyenek, addig valamit nagyon jól csinálsz. 😛 😉

[megj.] Ez a bejegyzés nagyon-nagyon lassan készült el, az érettségi hetében, tehát május elején kezdtem el írni, így a dátumok azért nem stimmelnek.

Ezen a szinten már…

Akik jobban ismernek tudják, hogy én mindig azt mondom, hogy minden, amit elértem az éeltben, azt csak és kizárólag saját magamnak köszönhetem, köszönhettem, mert családi vonalon igen kevés az a segítség, amelyet emócionálisan kapok. A helyzet az, hogy bárki, ha egy szalmaszálat is keresztbe tesz, az már valami, de hogy én mit csinálok, azt bárki meg tudja csinálni.
Ezért örülök mindig annak, ha a tanáraim, néha úgy kezdik a mondatukat, hogy “ezen a szinten már…”. Ilyenkor tudatosul bennem az, hogy lehet, hogy baromira semmilyen támogatásom nincsen, elismerés terén, de tudom, hogy igen, bárki bármit mond, azon a szinten vagyok. 😛 Gondolok itt például a zongorára.
Előző héten volt az utolsó – diákként – Fejér megyei Diáknapok, ahol Bartók Béla Ostinato című darabját játszottam. És előtte Ági nénivel gyakoroltuk, és tényleg olyan pikantériákat gyakoroltunk, ami a külső szemlélődő szempontjából felesleges időfecsérlés lenne. És arra mondta Ági néni, hogy “Tudod Attikám, ezen a szinten már ilyen nagyszabású darabokat játszunk”. 🙂 🙂
Ez az állítás csak alátámasztódott akkor, amikor megtudtam, hogy Arany minősítést kaptam. 🙂 Nagyon örültem neki, mert elég erős volt a mezőny.
Más részről viszont – a boldogság mellett – ott van az, ami miatt mostanában nem annyira tudok örülni. Ez pedig a táborszervezői dolgok. Minden rendnek el kell érni a minimum 5 fős keretszámot, amivel elindulhat. Amikor a legelején elkezdtem az egészet baromira bennem volt, hogy milyen jó lesz, mert majd jönnek sokan és éneklünk és zsírkirály lesz. És tényleg összegyűjtöttem egy csomó ötletet, meg kitaláltam, hogy miket fogok csinálni. Erre itt van már április eleje és eddig összesen 3-an jelentkeztek hozzám. Baromira elkeseredtem, meg tanácsokat kértem Kincsőtől meg Lyonától is. Írtam a volt dalnok rend tagjainak, de eddig csak Missy írt vissza. És lassan itt lesz április 30-a, és nem tudom, hogy mi lesz akkor, ha nem vezethetek majd rendet. Annyira rossz, amikor így felkészül az ember arra, hogy végre nagy tábori feladatot kap és az esélye egyre csak csökken és csökken.
Most már csak várok és várok, hogy összejöjjön a minimum létszámom. Remélem, hogy meglesz, mert tényleg nagyon szeretném és nagyon jó lenne és naaaaa.
Szóval…várok, várok és várok. Majd meglátjuk, hogy mi lesz. Tényleg szeretném. 🙁

Az utolsó fricska

Most csütörtökön volt a 19. művészeti bemutató, az én 4. alkalmam és sajnos egyben az utolsó is szereplőként.
Olyan furcsa érzés volt odamenni, arra gondolva, hogy basszus ez az utolsó, nem lesz több, úgy kell játszani és szereplni bármit is, hogy tényleg azt mondják, hogy ez igen.
Természetesen ez is olyan számomra, mint a LEP-en a jegyfelvágás, mindig az utolsó pillanatra marad. Most is így volt, hiszen a rendezvény előtt kb. két héttel kezdtem el megtanulni a darabomat. A probléma az volt, hogy nem volt olyan darabom, ami legalább 7 perces lenne, vagy éppen olyan nagyszabású, grandiózus voltú lenne, mint a tavaly játszott,  vagy éppen az idei szalagavatón játszott darab. Így a választásom megint csak Chopinre esett. Tőle játszottam az a-moll Grande Valse Brillante és az F-dúr Grande Valse  Brillante c. darabját. Az első, mollos mivoltából egy emocionálisabb és szomorúbb volt, míg a második olyan “ez igen” típusú.  Amikor felkonferáltak, elmondták az eddigi “érdemeimet”, díjaimat: többszörös aranydíjas és a tavalyi Diáknapok nívó díjasa. Nagyon kedvesnek tartom azoktól az emberektől a bizalmat, akik már akkor nagy tapssal és hújjogással fogadtak, amikor mégcsak kimentem meghajolni és nem is játszottam semmit.
Minden képmutatást elvetve aggódtam a darabom miatt, mert azért mégis csak kéthetes darab volt és nem egy jól kiforrott, mint a tavalyi. Szóval eljátszottam az elsőt, ami kb. 6 perces volt, majd pedig a másodikat ami kb. 2 percet tett ki. Miközben játszottam azon gondolkodtam, hogy ezek mennyire jól mutatják a Vasváriban eltöltött 4 évemet, mármint a darabok: volt benne szomorúság viszont volt benne valamiféle frenetikus öröm is. Mikor befejeztem a darabot, kimentem meghajolni, és lementem a színpadról. Szinte egy az egyben, kimondhatatlanul deja vu érzésem volt, mivel behúzták a függönyt és tapsolt és hújjogott a közönség, éppen úgy, mint tavaly. Vastaps. Nehéz leírni, és lehet, hogy kicsit furcsán hangzik, de ahogy meghajoltam rögtön SÚ jutott eszembe, aki azt mondta tavaly, hogy lehet, sőt biztos, hogy lesznek olyan pillanatok az életedben, amikor valami nem úgy fog sikerülni, mint ahogyan azt te szeretnéd, de ilyenkor meríts erőlt a tapsból, mert az mindig segít. És rájöttem, hogy mennyire igaza van/volt. Szerdán történt valami a drága osztályomban, amit majd elmesélek holnap, vagy holnap után, de elég az hozzá, hogy ideigleg és emocionálisan is annyira kiakasztott, hogy legszívesebben megmondtam volna az illetőknek, hogy tehetnek egy szívességet.
Szóval a lényeg az, hogy ott álltam és láttam az első két sorban azokat a tanárokat, akiket nagyon szeretek és voltak olyanok akiket kevésbé, és persze volt olyan, aki nem ült oda előre, de hát Istenem…Tehát láttam az első sorokban Kati nénit, Lovas tanár urat…stb. akiket olyan régóta nem láttam, tekintve, hogy ők tavaly nyugdíjba volnultak, vagy ahogy Kati néni mondta “nyugger lettem”, és ezért nem láttam őket már az idei évben. Olyan jó volt őket látni, mert tényleg, aranyszíve Kati néni – aki mellesleg ezáltal eposzi jelzőt kapott, nem most hanem már egy ideje – ott tapsolt, meg odajött megölelgetni és nagyon-nagyon boldog voltam.
To sum up, a végén amikor már mentünk lefelé odajött hozzám Juhász Lívia tanárnő és csak annyit mondott, hogy így kell elbúcsuzni. És rájöttem, hogy mennyire baromira igaza van, fricskával mindenki orra alá, akik képesek voltak arra, hogy folyamatosan keresztbe tegyenek nekem, és most nem csak az osztályról van szó, hanem azokról, akiket nem nevezünk nevén.

Szerintetek?

Bocsánat, hogy ilyen sokáig nem írtam, de az elmúlt héten próbáltam bepótolni a lemaradásomat, amit a nyelvvizsga okozott.
Előző héten voltam fent Budapesten, mert a XVI. kerületi Rácz Aladár Zeneiskola meghívott egy vendégszereplésre. Nagyon tetszett az egész iskola, amely ilyen kis modern építésű épületben van, és tényleg, nagyon szép. Mellesleg Bartók VI. tánc bolgár ritmusban c. darabját játszottam. Amúgy rájöttem, hogy a zongorában, meg minden más hangszerben is az a jó, hogy egy dolgot több helyen is elsüthetsz. Szerintem ez tök jó. 😀 És nem utolsó sorban ez volt az első budapesti szereplésem, és ez tök kúl. 😀 😀 És a legjobb az volt benne, hogy amikor elindultam otthonról, Anya aztmondta, hogy tuti, hogy nemfogják értékelni, és de, értékelték. Visszatapsoltak, és ez nagyon jó érzés. Tudjátok, hogy amikor valami miatt elkenődöm, akkor SÚ tanácsára mindig azilyen pillanatokra gondolok és rájövök, hogy tényleg felesleges bármi miatt is rágódni, mert jobb úgysem lesz, csak magamat teszem vele egy idegronccsá, már bocsánat a közhelyért.
A másik, egy teljesen más témában, és az előzményét sem mondom el, de annyit elárulok, hogy MTT-s berkekben mozgó személyről van szó. Az okát nem tudom, ezért ebben kérek nyilvános segítséget.
Tehát ha van egy-egy rendezvény, mindig meglát és ha ne tán-tán vannak mellettem, körülöttem mások, odamegy hozzájuk, üdvözli őket, majd rám néz, és elmegy onnan. Majd ezen rendezvények végén, amikor mondom, hogy mennem kell haza, vagy vonatra, vagy nem tudom, akkor meg mindig nagyon kedélyes, mosolyog, elköszön jó utat kíván…stb. Jó, nem azt mondom, hogy mindenki kedveljen, de ilyen fifti-fifiben azért ez elgondolkodtató…ezért is írtam ki.

Mert így lesz!

Most annyira blogolhatnékom van és ezt muszáj, hogy ti is elolvashassátok, megtudhassátok.
Tudjátok, ezen a héten nyelvvizsgáztam. Meg kell, hogy mondjam, hogy irreálisan nehéznek vagy éppen irreálisan könnyűnek tartom a vizsgarészeket. Ugyebár most fogok felvételizni, és a jelentkezési lapomat le kell adnom feburár 15-ig. Ahhoz, hogy felvegyenek ELTE-BTK magyar szakra ahhoz, ha nem akarok egy-egy 100 %-os érettségit írni, muszáj lesz egy-egy többletpontot igazoló dokumentumot beszereznem. Ilyen egy középfokú (B2) angol nyelvvizsga, amelyre jelentkeztem is ezelőtt 1 hónappal.
A szóbeli rész most csütörtökön, azaz február 10-én volt, a Bildung nyelviskola épületében. Erről a szóbeli vizsgáról azt kell tudni, hogy kettesével kell vizsgáznunk és egyfajta könnyed, csevegő hangulatot kell felvenni, amelyet nem nehéz, mert a vizsga is jóformán ilyen. 🙂 Amikor odaértem kiderült, hogy egy sráccal fogok együtt szóbelizni, persze beszélgettünk előtte és megbeszéltük, hogy miket kérdezzünk, és ez szerintem így van rendjén. Az első része egy bemelegítő rész, amelyet nem is pontoznak, itt meg kell ismerni a másikat. A második része az ún. irányított beszélgetés, ahol kapunk egy témát, és ezt kell feldolgozni dialógikus formában. Nekünk a témánk a média volt. Szerintem ez a közepes nehézségű témák közé tartozik, és szerintem jót is beszélgettünk róla. A vizsgáztató hölgy hevesen bólogatott, ami csak nem jelent rosszat. A harmadik része pedig a képleírás, amit monológikus módon kell feldolgozni. A témánk itt a család volt. Ami ahogy nézzük egy relatíve könnyű téma. Amikor befejeztük, kijöttünk a szobából és arról beszéltünk, hogy azért ez nem volt egy vasszigorú vizsga, persze ettől még lehet rossz is.
A nyelvvizsga második része értelemszerűen az írásbeli rész, ez ma volt, azaz február 12-én, a KJK-ban. Az első része volt az olvasott szöbeg értése, azaz a reading rész. Ez nem volt annyira vészesen nehéz, teljesen megfelelt egy B2-es típusú nyelvvizsgának. A második része, ami az előzővel együtt teszi ki az írásbeli részét, az írásbeli szöveg készítése, azaz a writing. Ez szerintem irreálisan könnyű volt. Két fogalmazást kellett írni, az elsőben egy szöveget arról, hogy a külföldi barátom Magyarországra fog  jönni, és ezért el kellett neki mondanom, hogy milyen étkezési szokásaink vannak itthon, miket szoktunk enni, stb. A második része pedig egy blogbejegyzés volt a karácsonyról, ami, mint gyakorló blogger, nem volt olyan nehéz. Ezután következett a hallott szöveg értése, azaz a listening, ami iszonyúan nehéz volt. Az első részben, ami a másodikhoz képest gyerekjáték volt egy nőről szólt, aki Los Angelesben nézegeti az épületeket és azok történelmi jelentőségéről beszél. A második viszont egy rádióbeszélgetés volt, amelyben két nő egymás szavába vágva mesélte el Vilmos herceg és a barátnője szerelmét, azt ahogyan megismerkedtek és azt, hogy hogyan tervezik az esküvőjüket. Borzalmasan nehéz szöveg volt, alig-alig értettem belőle valamit is.
Összegezve az egészet, remélem, hogy a szóbelinél a beszélgetés, az írásbelinél pedig a fogalmazások fel fogják vinni a szintet min. 60 %-ra, hogy meglegyen a nyelvvizsga, mert különben azon túl, hogy újra kell nyelvvizsgázni, meglesz az izgalom is, hogy nem fogok kapni plusz pontot. De nem, nem így kell hozzáállni, meglesz most a nyelvvizsga, március közepén, tehát 1 hónap múlva meglesz az eredmény, hogy mind a kettő sikerült. Mert így lesz!

Azért ez mégis csak…

A helyzet az, hogy még néhány hónappal ezelőtt beadtam a pályázatomat a MOL tehetséggondozás programba, hogy több dolog mellett útiköltség támogatást kérjek. Később, kb. november közepén kiderült, hogy igen, ezt meg is kaptam. És örültünk a fejünknek, hogy majd elvisszük szépen a Chopin Ász-Dúr Grande Valse Brillante c. művét, meg Bartók Bélától a VI. tánc bolgár ritmusban c. darabot és akkor az majd milyen überzsírkirály lesz.
Ahogy teltek-múltak a napok, egyszerűn elsikkadt ez és mondhatni nem is foglalkoztunk a darabokkal, úgy igazán, hanem készültünk egyéb szereplésekre is. Most pénteken, azaz most már tegnap előtt, bementem az iskolába, a napok rutinjával élve. Ám a 5. órán angolon, amin mellesleg ketten voltunk, Ruby és én, bejött a terembe a Kistelekiné tanárnő és azt mondta, hogy azonnal hívjad fel anyádat, mert menned kell Sümegre. Fogalmam sem volt, hogy miről beszél, mert hát milyen programom lenne nekem Sümegen, egy relatíve kisvárosban??? De hát mindegy, mondtam, felhívom anyát, aki halálideges volt, mert mesélte, hogy Ági néni felhívta őt, hogy ma véletlenül tudta meg, hogy 2.5 óra múlva regionális selejtező lesz Sümegen és hogy azonnal jöjjek haza. Áldom az eszem, hogy reggel kocsival mentem el, mert így pikk-pakk haza tudtam ugrani.
Anya elkezdte a nyugtatgatását, hogy ne aggódjak, majd apa elvisz Sümegre, nem lesz semmi probléma sem, egy nagy frászt. Apa kitalálta, hogy neki most annyi dolga van, hogy kizárt, hogy elvigyen most engem Sümegre, ezért vezessek le én. Pazar, végül is, még nem vezettem más nagyobb városban, vagy nagyobb városok között egyedül, mármint olyan sofőr nélkül, aki tud vezetni és ne ült volna mellettem. Na mindegy, 13 órakor elmentünk Ági néniért és elindultunk Sümegre. Nyilván nem tartottam be a haladási sebességet, mert különben nem értünk volna oda időben. Na, a lényeg a lényeg, hogy Ági néni csak úgy tudta ezt meg, hogy találkozott Petivel a zeneiskolában, és rákérdezett, hogy miért öltözött fel ilyen csinosan, amikor mondta, hogy megy a szentendrei verseny válogatójára Sümegre. Ági nénivel fordult egyet a világ, hogy az azért mégis csak döbbenet, hogy a zeneiskola ezt nem küldte el nekik, mármint az információt arról, hogy lesz ilyen válogató.
Tehát odaértünk kb. 15 órára, ahol is Ági néni kijárta, hogy eljátszhassam a darabot, mert már bár lement a kategóriám, de azért ez mégis csak adminisztrációs hiba, nem pedig trehányság kérdése volt. Természetesen lényegesen elmaradt a várt színvonaltól, mert más az, ha az ember készül egy versenyre már 2 hete és úgy gyakorol, hogy a lényeg a zene muzikalitása legyen és más az, ha csak így egyik pillanatról a másikra kell eljátszani egy darabot.
Kb. fél órával később volt az eredményhirdetés, 51 pontot kaptam, a 60-ból, ami szerintem kevés ahhoz, hogy továbbjussak a szentendrei országos versenyre, de Istenem, ha egyszer nem szólnak az embernek, akkor miből találja ki? Na mindegy, a lényeg a lényeg, hogy ott voltunk, elvezettem oda-vissza, ami kb. 220 km és tapasztalatszerzésnek remek volt. 🙂

Talányok

Soha nem gondoltam volna, hogy a Julie és Julia c. film szentestei megnézése ilyen pozitívan fog hatni a blogolási akaratomra.
Ma van karácsony első napja, és ma először merült fel bennem, hogy lehet, hogy lassan el kellene kezdeni tanulni, mert amennyire ismerem magam, biztos, hogy a következő hétben is találok magamnak valami jó elfoglaltságot, úgy mint a LEP szervezése és nem fogok előrébb jutni. Ezért kitaláltam, hogy ha már nem is tanulok, akkor elkezdem olvasni azt az ipari mennyiségű kötelező anyagot, amivel le vagyok maradva. Bulgakov, Camus, Gogol és rajtuk kívül még a magyarok…azt hiszem, hogy meghalok…Igen, ez egy xaxa rímképletű 4 sor volt…egyáltalán érti ezt valaki, amit én itt hablatyolok december 4-én 22:54-kor???
Visszatérve Juliára, én is egyszer szeretnék végigfőzni egy ilyen szakácskönyvet,majd ha nagyon sok időm és pénzem lesz arra, hogy ezt megtegyem, mert hát egy rakat ételt nem eszem meg. Pl. a tengeri kaják, egy sor zöldség, gyümölcs, hús. Igazából a húst, úgy alapból nem, de, ha nagyon jól elkészül, mint pl. a 2008-as KÖMF-ön levő sonkás sajtos rakott valami, akkor igen. 😀
Éelk a gyanúperel, hogy a két ünnep között készíteni fogok valamilyen S-es receptet. Hogy ez mit is takar? Majd megtudjátok…:D

Visszagondolva

Mint, azt ti is tudjátok, tegnap volt az a Bartók koncert, amelyen én is játszottam. Próbáltam arra gondolni, amiket Ági néni mondott még Áprilisban, hogy ez a darab, olyan vibráló, mint egy napfelkelte. A tapsból ítélve ez sikerült. Az estély konferansziéje Szabó Balázs volt, aki úgy vezette fel a darabomat, mint a 6 kötetes Mikrokozmost legvirtuózabb darabja. Nem tudom, hogy ez valóban így van-e, de azért jól esett. 🙂
Sajnálom, hogy egyetlen egy ismerősöm, családtagom sem tudott rá eljönni, de, nem mindig lehet jó. 🙂

” Ez egy iskola, ti egy osztály vagytok, aki nekem mindenki egyforma.”

Pontosan két héttel ezelőtt blogoltam utoljára, nagyon hosszú idő telt el azóta, és már szinte hiányzott. Sok minden dolog történt azóta, amit most egy óriási bejegyzésben szeretnék elmesélni.
November 15-én voltam irodalomból OKTV-n, nagyon féltem tőle, mert sok minden múlhatott volna rajta, de hát sajnos nem sikerült, 46 pontot értem el, ami kevés ahhoz, hogy egyáltalán továbbküldjék, vagy ahhoz, hogy tovább juthassak. Abban igaza volt Rabynnak, hogy vagy benne leszek a legjobb 3-ban, vagy megnyerem, mert valóban,  az első forduló iskolai részét megnyertem ezzel a pontszámmal. 🙂 Ez olyan negédesnek tűnhet és az is, mert nagyon jó lett volna, de be kell vallanom, hogy amit tanultam rá, az nagyon hasznos volt, tehát így is fontos maradt.
Ahogy egyre közeledtünk november 19-e felé, úgy egyre többet próbáltunk a szalagavatónkra. A szalagavató így visszatekintve jól sikerült, a konferálásban csak 2-szer tévesztettem, amikor megkértem Sárát, hogy tartsa meg búcsúbeszédét, nem búcsúztató beszédét, meg amikor azt mondtam, hogy a felvételek, amelyeket a műsor után, nem során készítenek. De szerintem ennyi belefér, mert tényleg, csak az nem hibázik, aki nem dolgozik és ez mennyire igaz már. 😀 Aztán a konferáláson kívül zongoráztam is Chopin Ász-Dúr Grande Valse Brillante c. darabját, vastapsot kaptam. Furcsa, de a legjobb érzés nem az, amikor megtapsolnak, hanem az, amikor vissza kell menned meghajolni és végignézel a közönség sorain akik mosollyal az arcukon és csillogó szemekkel neked tapsolnak, ebből mindig lehet erőt meríteni. Név nélkül el szeretném mondani, hogy volt 1 olyan, aki nem tapsolt amikor kint voltam, és mérhetetlenül rosszul esett, de bizonyára nem volt elégedett semmilyen szereplésemmel sem…
Hogy ne csak a szép élményekről beszéljek, elmesélném, hogy csütörtökön derült ki, hogy a Móni nem írta meg a narráció szövegét és nem volt időnk összerakni az ajándékozás szövegét sem, ezért meg kell, hogy mondjam, igazán kellemes volt csütörtökön este fél 1-kor ezt írni. De ez is olyan dolog, ami a szalagavatókkal együtt jár.
Ahogy teltek-núltak a napok, folyamatosan számolgattam, a pontjaimat, milyen érettségiket kellene, hogy írjak, azoknak hogy kellene sikerülnie és kiszámoltam, hogy olyan 90 pontosra kellene megírnom mindegyiket és akkor besétálok az ELTE-BTK magyar szakra. Bár nem tudom, hogy meg tudom-e ezt csinálni, reméljük a legjobbakat, mert nem tudnám azt elképzelni, hogy 1 éven keresztül akkor semmit sem csinálok.
Ezen kívül Ági nénivel meg a Tarné tanárnővel készülünk az ugyancsak ELTE-BTK ének-zene szaki gyakorlati vizsgára, mert, hogy ott zongorázni is kell. Még nincs meg, hogy mit, vagyis 100%-ig nincs meg, hogy mit, de már alakulnak a dolgok. Ha a magyarra nem vesznek fel, akkor nagyon jó lenne, ha ez sikerülne, bár én szeretnék magyar szakra menni a fenébe is.
Szerdán volt az ének érettségi, ahol kiderült, hogy a Katát kell kísérnem, mert a B tétele – ahogy nekem is anno – A mormotás fiú dala volt. Ugye leültem a folyosón szépen, csendben várakozva, amikor kijött egy hölgy a vizsgáról és megkérdezte, hogy te is énekből érettségizel? El kellett neki mondanom, hogy nem én már tavaly leérettségiztem, most csak az egyik osztálytársamat kísérem, majd kijött még egy hölgy és neki is ezt el kellett mesélnem. Végül kijött az egész vizsgabizottság és lesétáltunk az első emeletre. A bizottság elnöke mondta, hogy annyira örülnek, hogy végre láthatnak egy ilyen kíséretes érettségit, mert, hogy ilyenben még nem volt részük. Kb. úgy kezeltek minket, mint az ufókat, mert nem nagyon szoktak énekből érettségizni. 😀 Felettébb vicces volt. 😀
Ahogy elkezdtem kísérni a Katát és ahogy énekelt egyszerre csak azt vettem észre, hogy egy mély hang is énekel, hát mit látok?, a vizsgabizottság elnöke énekli vele a dalt de csak finoman, halkan. 😀 Ja, és ha ez nem lett volna elég a darab végén megtapsoltak és azt mondták, hogy milyen jó, ha van egy iskolának ilyen kísérője. Jó, oké, nem mondom azt, hogy ez nem esett jól, de azért mégis csak a Kata érettségije volt, de nagyon jól sikerült neki, szóval itt is gratulálok. 🙂
Végül, de nem utolsó sorban, köszönöm Fábián Tiborné Kati néninek, hogy időtálló bölcsessége lehetett a címe ennek a bejegyzésnek. És persze egy régebbi kép drága Kati néninkről: (L)(L)

Egy **da vallomásai

Ahogy kitört az őszi szünet a Dani illetve a Doroti eljöttek hozzánk a szünet végéig. Ezzel nem is lenne baj, ha nem azt látnám, hogy anya folyamatosan nekem panaszkodik, hogy mi az, amit ők nem csinálnak meg, de ha én veszem a bátorságot, és rájuk szólok, akkor én vagyok leszúrva azért, amiért ilyeneket mondok nekik. Ti értitek ezt? Ezen gondolkodtam egy csomó ideig, hogy ez most miért jó és arra jutottam, hogy ezt sosem fogom megérteni.
Csütörtökön Ruby és én elmentünk megnézni a Fűrész 7-et. Jó volt, mármint a többi filmrészhez képest überbrutál, főleg akkor, amikor a Hoffmann a Jillt egy ilyen éles ékszerű valamivel szétszakítja…szóval, durva :D. Kevin sajnos nem tudott eljönni, de tudjuk, hogy csak azért, mert ő nem alacsonyodik le a szintünkre, hiszen ő volt a filmrendező. 😉 😀
A mozizás utáni majd 1 órás beszélgetés, lelkifröccs tette igazán fantasztikussá az estét, köszönöm Ruby. Te vagy a legjobb asszisztens a világon 🙂 – bár az italszekrény kulcsát nem hoztad el -. 😀
Ugye tavaly a KÖMF kezdőnapján úgy ébredtem, hogy baromira beteg vagyok…ez idén két nappal korábban kezdődött. Fáj a torkom, fáj a fejem, szedem rá az Ibustart, meg a Neo Citrant, alig alszom, szédülök, az Auchanban úgy kellett összekaparni a földről, szóval, nagyon durva. Pl. tegnap még megnéztem a Született Feleségeket és le is feküdtem utána aludni, de háromnegyed 4 környékén arra ébredtem, hogy borzasztóan fáj a fejem és a torkom. Aztán több mint 2 óra forgolódás után lementem vettem be gyógyszert, persze e mellé még reggelizni is kell, mert különben az A/4-es oldal nagyságú mellékatásokból valami bekövetkezik. Aztán annyira durván kiütött ez a két gyógyszer, hogy 11-ig aludtam. Így persze pihenhettem ma, ami azért is volt jó, mert holnap megyek az ORSZI-hoz – Országos Rehabilitációs Szakértői Intézet -, azért, hogy felülvizsgálják, hogy valóban beteg vagyok és nem a piacon vettem a papírjaimat, így viszont ma nem lehetek ott a KÖMF első napján, majd csak holnap. Ez azért furcsa, mert számomra a KÖMF a legemtétésebb rendezvény, bár lehet, hogy csak azért gondolom így, mert ez az, amin ott vagyok már a kezdetektől fogva. 🙂
Most búcsúzom tőletek, majd a következő hétre várjatok valamilyen élménybeszámolót. 😀 Pá Pá