Tag Archive for Egyetem

Egyelőre ennyi

Jó volt N. előtt őszintének lenni. Jó volt megmutatni “lelkem titkos, százegyedik szobáját”, és jó érzés az, hogy még jobban tudott bővülni a bizalom köre. N. azt mondta, hogy nagyon tisztel, nagyon becsül és nagyon erősnek tart. Ezt még egyikük sem mondta ki és nagyon jól esett. Persze pityeregtünk, meg minden egyéb, de…jó volt ezt hallani.

Ami a Szilvesztert illeti még mindig nem tudom, hogy merre menjek, kinél legyek. Ez most egy komoly dilemma, mert…mindkettő nyilván marha jó lenne, csak a közlekedés korlátoltsága miatt nehéz megoldani, hogy tartalmasan mindenhol ott lehessek. Meg hát ugye…! 😀

Ami a vizsgákat illeti, január 5., 7., 8., 11., 12., 13., 18., 19., 20. 😀 Annyira nem vészes, mint eddig volt, de azért ez már MA és nem ártana mindent nagyon jóra megcsinálni, nem lerontani az eddigi 5.0-ás átlagot.

Life is simple, it’s just not easy…

Szóval, ahogy leginkább le tudnám írni ezt az érzéskört az az, hogy itt vagyok lassan 23 17 évesen, kezemben — megint csak lassan — a diplomával és tulajdonképpen most már hivatalosan is lesz róla papírom, hogy előadóművész vagyok. Ugyanakkor amellett, hogy immár 1 éve tanítok a Zenei Tanszéken, mégis sokszor aggályaim vannak, hogy vajon, ahogy tanítok az a módszer jó-e. Persze ezek tényleg csak aggályok, mert az esetek szinte mindegyikében kiderült, hogy jóra vezetett csak attól még az ember bizonytalan. Persze azért amiben eddig kételkedtem, abban most már kevésbé fogok.
Szóval még előttem van a június 29-i és július 1-jei felvételi, és amennyiben az melgesz, akkor már csak 2 év és meglesz a tanári diplomám is arról, hogy igen, taníthatok ének-zenét és magyar 12.-ig. És akkor is csak 25 17 leszek. 😀
Furcsa ez a világ, amikor az ember kilép a véres valóságba és rájön arra, hogy ő már megszerezte azt a kompetenciális szintet, amivel taníthat 18 éves korig (illetve afölött is bizonyos esetekben).
De…olyan közelinek és mégis távolinak tűnik ez az egész, hiszen fiatal vagyok/leszek akkor is és még nagyon-nagyon messze van, de a másik oldalról pedig tudom, hogy gyakorlatilag tegnap költöztem haza Párizsból és annak immár 2 éve.
Aztán az életemnek azon részén levő problémái, amiről tudnak Rubyék és Rita az megint egy másik kérdéskör…azzal kellene igazán foglalkoznom, nem mással, mert égetően fontos lenne. De ha meg arra fektetem a hangsúlyt, akkor meg a karrierem nem működik.
Aztán ugye arról nem is beszélve, hogy a következő 2 évvel (amire még Viki azt mondta, amikor gimisek voltunk, hogy “Te jó ég! 12 évet tanultunk folyamatosan, nem gondoljátok, hogy most kéne szünetet tartani?”) nem ér véget a tanulás, mert szeretnék az egyetemen maradni oktatóként, de ahhoz meg kell a doktori. Tehát leghamarabb, illetve legkorábban is 5 év még vissza van, hogy hivatalosan is a tetején legyek. Bár szerencsére/sajnos a magyar bürokrácia hierarchikussága miatt a jó pap holtig tanul és még messze a vég.
Aztán beszéltem P-vel is, hogy jó lenne elmennünk ketten valahova külföldre egy pár napra. Sok szempontból hasznos és jó lenne ez. Leginkább azért, mert már évek óta nem voltam nyaralni sehol sem, és lehet, hogy ezze meg kéne lepnem magamat, hogy akkor ezt most, idén, az egész MA előtt.

easy-button-staples

Abszolvált évértékelő

Most, hogy sikerült befejezni a magyaron is minden tárgyamat, elérkezett az abszolválás pillanata. A locus topicusokat elkerülve is nyilván végigfutott az, hogy mennyi minden történt az elmúlt 3.5 évben. Székesfehérvárról felkerültem Budapestre, 3 évig laktam a XIII. kerületben, majd szeptembertől a VII. kerületben.
Hátam mögött van eddigi szakmai életem egyik legjelentősebb élménye, az OMDK, amin II. lettem. Írtam egy tudományos munkát, 3 helyen jelentették meg. Sosztakovics és művészetes még erőteljesebben része lett az életemnek.
Van mögöttem két magyarországi ősbemutató. 2 nagysikerű koncert, jópár tanszéki zongoraest.
2 éve dolgozom a tanszéken, először mint tanulmányi, majd mint tanszéki, 2014 szeptemberétől pedig oktató demonstrátorként. Szakmai szempontból mindenképpen hatalmas előrelépés volt az elmúlt 3.5 év. Remélem a következő 3 év is hasonló jókat fog tartalmazni. :))

Az a kibaszott lojalitás

Volt egy fiú ma, aki nagyon jó volt. Olyan produkciója volt, mint gyakorlatilag most már hossz évek óta senkinek. Félelmetes és egyszerre nagyon jó. Sajnos előbbi volt az, amelyet azóta is érzek.

Igazából az egész történet elég furcsa, és biztosan vannak akik azt mondják és mondanák, h túldramatizálom az egész kérdéskört. Az egész eddigi életem abból állt, hogy nekem kell lennem, ha nem is mindem tárgyból, de a legjobbnak. Ebben éltem és nevelkedtem. Persze a józanész határain belül.
A mai nap volt egy fiú, akitől még előtte megkérdeztem, hogy mit játszik. Azt mondta, hogy Rachmaninov-etüdöt. Mivel ez volt a téma, ezért beültem. I. nyilván ezt a Rachmaninov darabot kérte, ami elképesztően nehéz mű. A srác nagyon jól játszott, majd a G. megkérdezte, hogy milyen zongoraetűdöket játszott még. A válasz az volt, hogy Prokofjev, Liszt, Szkrjabin…stb. Gyakoratilag az általam ismert legnehezebb művek. Ezt követte a zeneelméleti tudása, ami páratlanul gazdag és színvonalas volt.
Az egész produkció végeztével I. megkérdezte, hogy miért nem megy a ZAK-ra, mert ez a Rachmaninov-életmű egyik legnehhezebb darabja. A srác azt válaszolta, hogy ő tanítani akar matekot meg éneket egy gimiben, mert a zongora csak egy eszköz a tanításhoz.
Miután kiment T. I. meg az A. összekacsintottak és az A. mondta, hogy ezt a fiút küldjük OTDK-ra, ha akarja, ha nem.
A félreértések elkerülése végett nem vagyok rá féltékeny, csak azt érzem, hogy a 3 évvel ezelőtti önmagamhoz én semmit nem tudtam, hozzá képest. És persze jó érzés, hogy van itt olyan, aki motivál abban, hogy zongorából is még jobb legyenk, de most momentán azt érzem, hogy rettentően szomorúnak tartom, hogy… nem is tudom, hogy mit.
Mert jó az, hogy van végre nagyon jó zongorista, csak…nem tudom. A WA. már elmondtam a fiktív beszélgetést I. és köztem: Tanárnő! Szeretnék újra OTDK-ra menni. – Jaj Attila, maga, tudja ügyeske, de itt van a T., ő azért 100-sor jobb magánál. Majd szervezünk magának egy tanszéki koncertet, amin játszogathat. Mert azért T. fantasztikus, maga meg csak ügyeske.
A családomban is azért választottam a zenével való foglalkozást és szakmát, mert nincs nálunk ilyen területen dolgozó és nem akartam sem mérnöki, sem vegyészi, sem informatikai dologra menni, mert nem akartam, akarok valaki mellett másodhegedűs lenni, az örök 2.
És amikor anno mentem az országos zongoraversenyre és 2. lettem kiborított, hogy nem első. Ezért elmentem 3 év múlva és összejött.
És attól félek, h a T. elképesztő darabja, és gondolom kompetenciája mellett én ott fogok állni és hozzá képest csapkodom a zongoràt.
Jó ok, túlzok, de az elmúlt néhány évben mindig azért küzdöttem, hogy ne valaki mellett legyek a sokadik, hanem igen is azt mondják, hogy azért ez már valami.
Ez indokolja mindig a diplomakoncertjeim darabválasztásait is, mert nem egy akarok lenni a sok (jó) közül.

Ezek után csak azt az egyet nem tudom, hogy a ZETA hogyan fog viszonyulni ehhez az egészhez. Az lesz, hogy az újdonság erejével hatva azt mondják, hogy: hogy használhattuk eddig ezt a hidat, amikor van jobb is? Szar hasonlat, de világos. Fog számítani bármit is a letett dolog, vagy csak az, hogy most van, aki bizonyos szempontból jobb, mint én voltam.

Szlovénia: Maribor-Celje-Ljubljana-Ptuj

Mint minden évben, idén is megadatott a Zenei Tanszék számára, hogy elmehettünk egy több napos (jelen esetben 4) külföldi tanulmányi útra. Idén Szlovéniába utaztunk, ahol Mariboron, Celjén, Ljubljanán és Ptujon át megismerhettük a szlovén zenei élet legjavát…most, hogy megvolt ez a szép, fogalamzásszerű beköszöntő, beszéljünk a lényegről, manósan. 😀

Szóval Szlovénia — ismét — nagyon jó hely. Újra és újra rá kell arra jönnöm, hogy külföldön mennyivel jobban megbecsülik a művészeket, különösképpen az értékteremtő művészeket. Néha egyáltalán nem értem magamat, hogy miért ragaszkodom ehhez a kicsiny országhoz, ahol nem okvetlenül kapja meg az ember azt a lehetőséget, hogy dolgozhasson, hogy olyan embereket vezényeljen, akik kölcsönösen szeretik azt, amit együtt csinálnak. Szlovéniában is (ahogy tavaly Franciaországban, vagy előtte Ausztriában) mindig az volt a tapasztalatom, hogy felülről is biztosítják a művészetek működését, nem egy teher a társadalom számára, hanem valami olyan jelenség, amely többé és jobbá teszi a hétköznapi ember mindennapjait. Azt hiszem, hogy itthon is kellene egy ilyen változás, leginkább a fejekben ahhoz, hogy elindulhasson valami olyan tendencia, amely képes lenne minket Nyugat-Európához csatolni.

De visszatérve a programokra: az első nap voltunk a maribori nemzeti kórusversenyen. Az hagyján, hogy túlmutatott minden várakozáson (oké, 5.5 óra hosszúságú volt, a végén már mindenki szenvedett a fáradtságtól), de azt hiszem — oké, tudom, tudom, már sokszor mondtam ezt és csak pillanatnyi fellángolást mutatott — megtaláltam a következő évi darabomat. Ez Tadeja Vulc, szlovén kortárs zeneszerzőnek az Epilógus c. műve, amely Anton Funtek Halál c. versciklusának záróműve. Elképesztően hatásos darab, vezényel, Tadeja Vulc, énekel a maribori akadémia kórusa.

Egyébként ez a kórus önmagában is nagyon jó volt. Az előbbi volt a 3. darabjuk és azt hiszem, hogy a záróművük is felkeltette az érdeklődést mindenki számára. Szerencsére a külföldi kapcsolatépítés miatt sikerült megszerezni mindkét műnek a kottáját. Utóbbit szeretettel ajánlom ezúton is Párizsban élő barátaimnak. 😀 Donald Patriquin J’entends le moulin c. alkotását halljuk, vezényel Tadeja Vulc.

Drága Andris mondaná, hogy hát szegény katolikusok…na már most, amikor azt mondták, hogy túristakörülményekre kell felkészülni, akkor nem számítottunk arra, hogy a Szent József rendház akkora, amekkora és olyan szinten felszerelt, amennyire…szegény az eklézsia…hát hogyne. Azért ez kicsit vérlázító volt.

Vasárnap voltunk a Celjski Domban, ahol életemben először megvalósult, hogy külföldön vezényelhettem egy kórust, és nem is akármelyiket. Ezúton is köszönöm a lehetőséget kedves Mindszenty Zsuzsánna tanárnőnek, aki megengedte még hónapokkal ezelőtt, hogy a Famine Song legyen a diplomadarabom és nemcsak a diplomakoncerten, de külföldön is lehetőséget teremtett a dirigálásomnak. Nagyon-nagyon sokat adott az, hogy a kezemre éneklő 50-60 embernek ugyanaz volt a célja, mint nekem. A szlovénekre nem igazán jellemző a visszatapsolás rendszere, és azért meg kell jegyezni, hogy amikor a Nusit is és engem is visszatapsoltak, az valami nagyon földöntúli élmény volt.

DSC_0694

Hétfőn a Stanislaw Intézetben való koncertünkkel teljesedett be a szlovéniai utazásunk. A Tanárnő azt mondta, hogy mi sajnos nem vagyunk olyan jók, mint az Ő kórusuk. Na már most amikor elénekeltük a Kocsár-művet és a Stanislaw Intézet karnagya megdöbbenve nézett ránk, azért az nagyon jó érzés volt.

Utolsó nap pedig Ptuj felé vettük az irányt. Itt ittam — tudom, rendkívül kisszerű — az első szlovén erős kávét, amiből nem kellett 2-3 dl-t inni, mert annyira gyenge volt. Nyilvánvaló, hogy a nagyon személyes történeteket nem itt fogom elmeselni, de aki megkeres, annak mesélek másról is! 😛

A végéről nem hagyhatom ki az egyik legkedvesebb, leginkább közönségsiker darabunkat. Fogadjátok szeretettel! Pászti Miklós: Csángó-magyar szerelemi dalok. Énekel az ELTE Pro Musica Vegyeskar, vezényel: Mindszenty Zsuzsánna.

VIDA-Matthew Culloton: Famine song

Azt hiszem úgy ildomos írni erről, hogy már megtörtént. Aki egy kicsit is beszélget velem, az tudja, hogy mennyire anyátlan volt ennek a darabnak a sorsa. A tavalyi évben a Tin-darabbal sikerült nagyon magasra tenni a mércét, amit meg kellett ugranom. Kb. decemberben sem volt még darabom, amikor Mindszenty tanárnő egy órás brainstorming után rám nézett csillogó szemekkel és azt mondta, hogy tudja, hogy mi legyen. Akkor némikép feszült voltam, mivel egyszerűen már hónapok óta nem tudtam, hogy mi legyen a darabom. Meghallgattam és azonnal beleszerretem. Elkezdődötek a próbák és gyakorlatilag újra azt az utat kellett bejárnom, mint a Baba Yetunál, nem érezték, nem tudták, hogy ez mi, nem tudták, hogy miről szól…egy szó, mint száz: nem egy konvencionális darab.

Aztán eljött a főpróba és a koncert napja, azaz 2014. március 25-e. A főpróba előtti 2-3 napban már teljesen ki voltam borulva azon, hogy én ezt nem fogom tudni megcsinálni, nem tudok majd beinteni, a kórus nem fogja úgy énekelni, hogy az emberek azzal a katarktikus élménnyel menjenek haza, mint tavaly.
Aztán eljött a délután. A Kodály-terem zsúfolásig megtelt és belőlem elszállt minden ijedtség és aggodalom (azt most hagyjuk, hogy miért is 😀 ). Anikó elmondta az általam megírt konferálási szöveget, elhangzott a mű versfordítása, majd elkezdődött a darab. És megint (itt is) ugyanaz történt, mint a Baba Yetunál: elképesztően katarktikussá vált. Mindenki gyönyörűen énekelt, egy kislány a legdrámaibb résznél keservesen elkezdett sírni, és leszakadt az ég… páratlanul sikerült. Háromszor tapsoltak vissza. És igen…az élet megint kurvára visszaigazolta azt, hogy ha valamibe a szíved, lelked, lényed beleteszed és amikor már minden energiát kifacsartál a kórusból és önmagadból, akkor még képes vagy rádobni egy szekérderékkal, ott fogsz állni 20 percig és nem tudsz megtenni 10 métert, mert mindenki gratulálni akar. Odajönnek az emberek és közlik, hogy nem hitték, hogy a tavalyi után van feljebb, és mégis. Jönnek az ott énekeltem és azt mondtam magamnak, hogy basszus férfi vagy, nem sírhatsz mondatok. Egy kitágított pillanat volt. Csoda! 🙂

Vátesz

Lassan kezdek hozzászokni ahhoz a gondolathoz, hogy a csúszni fogok 1 évet az egyetemen. Ez a 60 kredit, ez rettentően sok és nagyon kimerítő. Egyszerűen azt érzem, hogy nem fogom tudni elvégezni időben. nagyon sok vizsga, nagyon rövid időn belül. Arról nem is beszélve, hogy június 15-e környékén nekem államvizsgáznom kellene, és nem tudom azt elképzelni, hogy valahogyan el tudjam végezni ezeket a tárgyakat addig. Nem a gyakorlatokkal van itt elsődlegesen probléma, hanem az előadásokkal, ahova, amire sok-sok könyvet kell elolvasni, és vagy azt mondom, hogy nem alszom és akkor minden meglesz, vagy azt mondom, hogy alszom és akkor reménykedem valamiben.

A másik az, hogy először érzem és gondolom azt, hogy nem látom a következő 1 évem. Nem tudom, hogy mi lesz. Vannak kicsit világosabb foltjai, de alapvetően az sok-sok éves szokás, vagy képesség, hogy képes vagyok arra, hogy lássam a jövőt, nincs meg, elveszett. Nem tudom, hogy mi lesz velem. Nem tudom, hogy hol leszek fél/egy év múlva és ez lesújtó. Nem tudom, hogy mit fogok csinálni júniustól akkor, ha nem lesz meg ez a félévem. Mivel fogok foglalkozni? El tudok-e kezdeni dolgozni itt? Normális státuszban tudok-e itt dolgozni?

Harmadrészt pedig azt érzem magamon és a kórusomon, hogy az egyetem annyi energiát leszív, hogy egyszerűen nem érzem magam olyan szinten “nyeregben”, mint tavaly. Ez a szipolyozás rányomja a bélyegét az MTT-s dolgokra is. Nem vállaltam el a táborszervezést, rendvezetést. Az okokat most hagyjuk, azt inkább privátban mondanám el bárkinek is, csak azt hiszem, hogy nagyon várom már a félév végét, legyen bárhogyan is…azt hiszem ezen korszakban kell most megtanulnom azt, hogy milyen úgy élni, hogy nem biztos, hogy én irányítom 100%-ban azt, hogy mi hogyan fog alakulni. Nagyon furcsa ez az egész, a legfurcsább benne pedig az, hogy nem érzek se pozitívat, se negatívat eziránt. :/

Violinkulcs-basszuskulcs

A családom egy része mindig gondoskodik arról, hogy legmegfelelőbb alkalmakkor — értsd: családi születésnapozás, ünneplések, összejövetelek…stb. –, a hozzájuk mérhető legjobb stílusban, hangosan és közröhej tárgyává téve kijelentse, hogy az a hivatás, amit én választottam az rossz, abból megélni nem lehet, azt nem keresik, nincsen senkinek sem rá szüksége, és egyébként is…rólam van szó, a legalkalmatlanabb ember arra, hogy tanítson, alkosson.
Néha elgondolkodom rajta, hogy amit mondanak, annak van-e igazságalapja, de azt hiszem, hogy a mai nap megint csak rácáfolt erre. A mai karéneken Mindszenty tanárnő megkért arra, hogy a férfikarral menjek el a 4-es terembe és tanítsam meg nekik egy szlovén szerző darabját, illetve Pászti Miklósnak a Csángó-magyar szerelmi dalok első és harmadik tételét.
Az hagyján, hogy sosem dolgoztam férfikarral, de sosem adatott meg arra lehetőség, hogy az ELTE-n tanítsak be hivatalos kórusnak, hivatalos koncertre darabrészletet. Iszonyatos megtiszteltetés! 🙂
Szóval elmentem a férfikarral és annyira beigazolódott most is, hogy azt hiszem meg tudom ezt csinálni. Annyira feszes műhelymunka zajlott 30 órán keresztül és annyira jó volt, hogy ott álltam kint, vezényeltem és egyszerűen azt éreztem, hogy huhhh, nagyon jók vagyunk. Persze…tudom, hogy ez valahol öntömjénezés, de azért annyira jó érzés látni azt, hogy az a gyakorlat, amit megszerzek az egyetemen és az MTT kórusban ilyen szinten tud kamatozódni. A fél órás próba alatt minden részt átvettünk, majd visszamentünk a Kodály-terembe, hogy összetegye a Tanárnő vegyeskarrá. Látni rajta, hogy hiperventillációhoz közeli állapotban volt, hogy huhhh ez mennyire jól megy, majd utána kiemelten megköszönni nekem az egész ELTE Pro Musica Hungarica előtt, hogy nagyon jó vagy, valahol az életnek a visszaigazolása.
Miközben már ott énekeltünk a férfikarra sandítottam balról és láttam, hogy az ő arcukon és arcukban is ott van az, hogy “Attila, kurva jó vagy!”.
Sajnálom…nekem szükségem van a folyamatos pozitív visszajelzésekre, csak és kizárólag így tudok alkotni és jó volt! És jól ment! És szeretem! És nah! :)) Fasza! 🙂

Hmmm :))

Az elmúlt 3 napban annyira iszonyatosan fájt a fejem, hogy azt hittem megőrülök. Nem bírom ki ezeket a hülye időjárási rapszodikumokat. Amikor a szerdán bevett Cataflam sem segít, az azért elég sok mindent elárul. Azt hiszem le fogok betegedni, mert ma reggel már úgy ébredtem, hogy a torkom is fájdogált. Nem igazán lenne most erre időm, mert nem bírom ki. Ezer meg egy dolgom van, amit kell csinálni, a március 19-i vizsgakoncert, az április elején levő TDK döntő és nem ez lenne az ideális időpont a megbetegedésre.
Holnap családi összejövetel lesz a Sanyóéknál, Mama, Sanyó meg a Dani születésnapját fogjuk ünnepelni. Igazából olyan szempontból jó, hogy itt Pesten lesz az egész, mivel ha 12.00-re kell odaérni, akkor ráérek elindulni hozzájuk 11.58-kor, és azért ez vicces. Végre nem kell elindulni olyan korán. 😛
A munkát illetően, nagyon jó, nagyon élvezem. Gyakorolhatok sokat, és tényleg jó érzés olyan emberekkel együtt dolgozni, akik kölcsönösen munkatársnak tekintik egymást. Ezalatt arra gondolok, hogy hiába van mondjuk átlagosan 20 év köztem és a tanszéken tanító tanárok között, mégis teljesen kollegális a viszony. Ok, nyilván nem tegeződünk — furcsa is lenne –, de nagyon élvezem azt, hogy egyenrangú félként kezelnek.
Ami újdonság, hogy elkezdtem újra Doktor House-t nézni, a 6. évadtól. És hát…még mindig nagyon jó. Holnap meg Oscar!! :))

Múlt héten, szombaton

Vártam több, mint 1 hetet, hogy lecsengjen bennem minden érzelmi vihar és be kell vallani, hogy féltem attól, hogy milyen lesz az, hogy már nem tartozom ahhoz a közösséghez. Nyilván hosszútávú következtetéseket egyelőre nem lehet levonni, azonban most úgy érzem, hogy jól döntöttem. Nagyon jó tudatában lenni annak, hogy az a közösség, amelyre sokan úgy tekintenek, mint saját individuumuk egyetlen interpretációs színtere, addig én meg tudtam azt tenni, hogy szakítsak minden ilyen sallanggal és eltávolodjak ettől a masszától.
Az elmúlt egy évben túlságosan sok időt szenteltem ennek a közösségnek az oltárán, ami így visszanézve bizonyos szempontból nagyon hasznos volt, bizonyos szempontól viszont teljes időpocsékolás. Felesleges volt hitegetnem magam azzal, hogy ez egy másfajta közösség, felesleges volt azzal áltatnom magam, hogy a barátaim nem olyanok, ők tényleg lojálisak…a francokat. A legtöbbjük éppen ugyanolyan, mint bárki más. Persze a bizalom is fontos kérdés itt, de addig nincs értelme semmilyen változásnak vagy változtatásnak, amíg azokban az emberekben nem tudatosul önnön valóságtudatuk.
Arról nem is beszélve, hogy tényleg újfent rájöttem, hogy az a sok idő, amit erre az egészre fordítottam, mennyi más hasznosabb dologgal is eltölthettem volna. Most már 1 hete tanszéki előadó vagyok az ELTE-n. A munkával töltött órák során tudatosult bennem, hogy mennyivel fontosabb nekem, mint karrieristának a munkámban való elsőség, precizitás és maximalizmus, mint az, hogy egy ilyen túlkoros, valóságtudat nélküli közösség tagja legyek, akik azt hiszik, hogy az egész csak egy burok, amelyet nem érinthetnek a társadalmi változások, szokások és viselkedések. Dehogy is nem! Ezzel a szélmalomharccal ássa egyre jobban és jobban alá magát, mert titkon, legbelül mindenki tudja, hogy nem fog fennmaradni ez az egész. Azt hiszem hasznosabb elhagyni hamarabb a süllyedő hajót, mint megvárni kapitányként a végét. Amíg lehet, hagyjátok ott az egészet és jöjjetek rá, hogy ez csak addig jó, amíg azt hiszed, hogy ebből meg tudsz élni. De onnantól kezdve, hogy 30 évesen kijössz az egyetemről — hiszen minek kellene időben elvégezni — és munkanélküli leszel rá fogsz jönni arra, hogy ez akkor jó, ha van mellette egy biztos megélhetésed, a Hotel Mama be fog zárni!