Tag Archive for Család

M.

Nem tudom, hogy mi van velem, de…úgy érzem, hogy… most már hetek óta annyira hektikus vagyok. Egyik pillanatban szárnyalok, másik pillanatban meg mély depresszióban ülök.
Tudom az okát, meg tudom, hogy mit kellene tenni, de… egyszerűen nem megy. Egyszerűen nem tudok túllépni ezen a problémán, vagy létállapoton és…most a Mama is.
Persze a maszk még mindig tökéletes, de…sírni akarok, azt akarom, hogy megkönnyebbülhessek, de egyszerűen nem megy. Pedig…ha ez nem, akkor más végképp nem.

És az, hogy a családban anyámat leszámítva mindenki, MINDENKI úgy áll ehhez hozzá, hogy áhhh, 86 éves, áhhhh, ez már a korral jár, a felelősséget meg csak át kell passzolni, nyilván ez a legegyszerűbb. És bocsánat, de ez van, mindenkinél. És meg itt állok, és segítek és közben azon jár az agyam, hogy persze a Fiskális út amikor enni kell jönni, közel van, amikor segíteni kell, akkor senki nem ér rá. Én kibaszott tömegközlekedéssel jöttem le, A. 4 utcányira lakik, mások kocsival közlekednek, és persze senki nem ér rá…mindenki kibaszott sokat dolgozik és elfoglalt…

Ezek után meg nem kell csodálkozni azon, hogy egyszerűen depressziós vagyok…vagy legalább is én ezt gondolom magamról. A ZeTa-n sem úgy működnek a dolgok, ahogy kéne: D.A. folymatosan összehasonlítgat és egyszerűen nem tudom neki megmondani, hogy nekem most erre marhára nincs sem türelmem, sem idegzetem. Főleg ezzel a családi háttérrel…

26-a

Mert ugye nálunk mindenki szeret mindenkit. Legalább is a kép és a látszat nagyon jól harmonizál egymással…persze a valóságban azért ottvannak a viták, de ugye az nem számít.

Várakozáson felül egyébként nem volt vészes…persze azért nagy karácsonyi ölelkezés sem volt, de legalább nem volt rossz…olyan, mint a purgatórium: “Ez nem is rossz, mondjuk annyira nem is jó, de legalább nem rossz.”

A 25-e…

Nos…az nem volt épp a legjobb. Vita, vita hátán. Üvöltözés, üvöltözés hátán, csak és kizárólag azt hallgatni, hogy mit kéne másképp csinálni és ki mit tud a legjobban. Óh ég…nagyon fárasztó és kiszipolyozó volt. Sokkal fárasztóbb annál, mint amikor az ember egész nap fizikai munkát végez.
Kiszívja az összes energiáját az embernek…nem volt jó…

Pozitívum, hogy elengedtem a feszültséget, úgy döntöttem, hogy amikor éreztem, hogy sok, kiszálltam a vitából, nekem nincs rá szükségem, nem kell vele foglalkoznom. Jellemfejlődés, next level. 😀

Karácsonyi örömmámor! :))

Amikor a karácsonynak, első körben a szentestének arról kellene szólnia, hogy jobb esetben ráerősítünk a családunk, kedvesünk és barátaink iránt érzett pozitív érzésekre, rosszabb esetben legalább megpróbáljuk elhitetni a másikkal, hogy igen is fontos, addig nálunk a helyzet messzemenőkig nem ez.

Az az érzés, amikor úgy jössz le, hogy a hátad közepére sem kívánod az egészet és nem azért, mert “családom és egyéb állatfajták” hanem azért, mert tudod azt, hogy a családod 1/3-a retardált és a viselkedése egyszerűen gusztustalan, vagy mert érzed azt, hogy nem szeretnek, vagy mert érzed azt, hogy az elmúlt 22 kévben kiölték belőled azt a szeretetet, amit kellene érezned a saját anyád vagy a saját tesód vagy a saját rokonod iránt. De NEM!, mert mit is érzel tulajdonképpen? Gúnyt, megvetést, szánalmat.

Na…szóval ezekkel az érzésekkel indul el a karácsonyi bejegyzéstrilógia.

Az a kibaszott lojalitás

Volt egy fiú ma, aki nagyon jó volt. Olyan produkciója volt, mint gyakorlatilag most már hossz évek óta senkinek. Félelmetes és egyszerre nagyon jó. Sajnos előbbi volt az, amelyet azóta is érzek.

Igazából az egész történet elég furcsa, és biztosan vannak akik azt mondják és mondanák, h túldramatizálom az egész kérdéskört. Az egész eddigi életem abból állt, hogy nekem kell lennem, ha nem is mindem tárgyból, de a legjobbnak. Ebben éltem és nevelkedtem. Persze a józanész határain belül.
A mai nap volt egy fiú, akitől még előtte megkérdeztem, hogy mit játszik. Azt mondta, hogy Rachmaninov-etüdöt. Mivel ez volt a téma, ezért beültem. I. nyilván ezt a Rachmaninov darabot kérte, ami elképesztően nehéz mű. A srác nagyon jól játszott, majd a G. megkérdezte, hogy milyen zongoraetűdöket játszott még. A válasz az volt, hogy Prokofjev, Liszt, Szkrjabin…stb. Gyakoratilag az általam ismert legnehezebb művek. Ezt követte a zeneelméleti tudása, ami páratlanul gazdag és színvonalas volt.
Az egész produkció végeztével I. megkérdezte, hogy miért nem megy a ZAK-ra, mert ez a Rachmaninov-életmű egyik legnehhezebb darabja. A srác azt válaszolta, hogy ő tanítani akar matekot meg éneket egy gimiben, mert a zongora csak egy eszköz a tanításhoz.
Miután kiment T. I. meg az A. összekacsintottak és az A. mondta, hogy ezt a fiút küldjük OTDK-ra, ha akarja, ha nem.
A félreértések elkerülése végett nem vagyok rá féltékeny, csak azt érzem, hogy a 3 évvel ezelőtti önmagamhoz én semmit nem tudtam, hozzá képest. És persze jó érzés, hogy van itt olyan, aki motivál abban, hogy zongorából is még jobb legyenk, de most momentán azt érzem, hogy rettentően szomorúnak tartom, hogy… nem is tudom, hogy mit.
Mert jó az, hogy van végre nagyon jó zongorista, csak…nem tudom. A WA. már elmondtam a fiktív beszélgetést I. és köztem: Tanárnő! Szeretnék újra OTDK-ra menni. – Jaj Attila, maga, tudja ügyeske, de itt van a T., ő azért 100-sor jobb magánál. Majd szervezünk magának egy tanszéki koncertet, amin játszogathat. Mert azért T. fantasztikus, maga meg csak ügyeske.
A családomban is azért választottam a zenével való foglalkozást és szakmát, mert nincs nálunk ilyen területen dolgozó és nem akartam sem mérnöki, sem vegyészi, sem informatikai dologra menni, mert nem akartam, akarok valaki mellett másodhegedűs lenni, az örök 2.
És amikor anno mentem az országos zongoraversenyre és 2. lettem kiborított, hogy nem első. Ezért elmentem 3 év múlva és összejött.
És attól félek, h a T. elképesztő darabja, és gondolom kompetenciája mellett én ott fogok állni és hozzá képest csapkodom a zongoràt.
Jó ok, túlzok, de az elmúlt néhány évben mindig azért küzdöttem, hogy ne valaki mellett legyek a sokadik, hanem igen is azt mondják, hogy azért ez már valami.
Ez indokolja mindig a diplomakoncertjeim darabválasztásait is, mert nem egy akarok lenni a sok (jó) közül.

Ezek után csak azt az egyet nem tudom, hogy a ZETA hogyan fog viszonyulni ehhez az egészhez. Az lesz, hogy az újdonság erejével hatva azt mondják, hogy: hogy használhattuk eddig ezt a hidat, amikor van jobb is? Szar hasonlat, de világos. Fog számítani bármit is a letett dolog, vagy csak az, hogy most van, aki bizonyos szempontból jobb, mint én voltam.

Violinkulcs-basszuskulcs

A családom egy része mindig gondoskodik arról, hogy legmegfelelőbb alkalmakkor — értsd: családi születésnapozás, ünneplések, összejövetelek…stb. –, a hozzájuk mérhető legjobb stílusban, hangosan és közröhej tárgyává téve kijelentse, hogy az a hivatás, amit én választottam az rossz, abból megélni nem lehet, azt nem keresik, nincsen senkinek sem rá szüksége, és egyébként is…rólam van szó, a legalkalmatlanabb ember arra, hogy tanítson, alkosson.
Néha elgondolkodom rajta, hogy amit mondanak, annak van-e igazságalapja, de azt hiszem, hogy a mai nap megint csak rácáfolt erre. A mai karéneken Mindszenty tanárnő megkért arra, hogy a férfikarral menjek el a 4-es terembe és tanítsam meg nekik egy szlovén szerző darabját, illetve Pászti Miklósnak a Csángó-magyar szerelmi dalok első és harmadik tételét.
Az hagyján, hogy sosem dolgoztam férfikarral, de sosem adatott meg arra lehetőség, hogy az ELTE-n tanítsak be hivatalos kórusnak, hivatalos koncertre darabrészletet. Iszonyatos megtiszteltetés! 🙂
Szóval elmentem a férfikarral és annyira beigazolódott most is, hogy azt hiszem meg tudom ezt csinálni. Annyira feszes műhelymunka zajlott 30 órán keresztül és annyira jó volt, hogy ott álltam kint, vezényeltem és egyszerűen azt éreztem, hogy huhhh, nagyon jók vagyunk. Persze…tudom, hogy ez valahol öntömjénezés, de azért annyira jó érzés látni azt, hogy az a gyakorlat, amit megszerzek az egyetemen és az MTT kórusban ilyen szinten tud kamatozódni. A fél órás próba alatt minden részt átvettünk, majd visszamentünk a Kodály-terembe, hogy összetegye a Tanárnő vegyeskarrá. Látni rajta, hogy hiperventillációhoz közeli állapotban volt, hogy huhhh ez mennyire jól megy, majd utána kiemelten megköszönni nekem az egész ELTE Pro Musica Hungarica előtt, hogy nagyon jó vagy, valahol az életnek a visszaigazolása.
Miközben már ott énekeltünk a férfikarra sandítottam balról és láttam, hogy az ő arcukon és arcukban is ott van az, hogy “Attila, kurva jó vagy!”.
Sajnálom…nekem szükségem van a folyamatos pozitív visszajelzésekre, csak és kizárólag így tudok alkotni és jó volt! És jól ment! És szeretem! És nah! :)) Fasza! 🙂

A kérdés adott

Nagyon furcsák ezek az érzések: folyamatosan csak jönnek és mennek. Nem is tudom, hogy mi miatt van az, hogy sokak iránt az érzelmeim nemhogy napról napra, de percről percre is megváltoznak. Nagyon nehéz ezeket kezelni és furcsák is. A barátaim számára meg talán még nehezebb lehet. Persze közülük csak azok érdekelnek, akik megérdemlik azt, hogy érdekeljenek és nem azok, akiknek a barátsága vagy személye csak szánalmat generál bennem . Oké, nem…nem akarok senkire sem utalni…;) De a lényeg tulajdonképpen az, hogy mik lehetnek azok a változások, amik egy magamfajta hektikus embert kibillenthetnek az átlagos életérzésekből. Jelen esetben ez a család volt…az hagyján, hogy anyám kijelentette, hogy nem szeretné, ha nyernék az OTDK-n, de hogy újra és újra folyamatosan megint előjött a kinézetemnek és a mentális tulajdonságaimnak a cikizése, arról nem is beszélve, hogy a karrierem előmenetele és sikeressége abszolút nem érdekli őket…azt hiszem, hogy azért jól vagyok…igazából néha úgy érzem, ha lent vagyok ki tudnék menekülni a világból és azt mondani, hogy nekem ebből az életből elég volt. Valahogy kibújnék önnön bőrömből és elmenekülnék, mert ezt így néha tarthatatlannak érzem. A legrosszabb az egészben meg az, hogy a saját hektikusságom kezelése egy dolog, de hogy még én vállaljam fel és törődjek a családoméval is, azt már nem. Ennek megnyilvánulása az, hogy most kedden el fognak jönni a koncertemre. Tulajdonképpen miért is? Ha nem akarják elismerni a kompetenciáimat, az ok, ha nem kíváncsiak arra, hogy mit csinálok, az is ok. De hogy néha igen, néha nem az borzasztó. Mégis mi értelme van ennek?

Hmmm :))

Az elmúlt 3 napban annyira iszonyatosan fájt a fejem, hogy azt hittem megőrülök. Nem bírom ki ezeket a hülye időjárási rapszodikumokat. Amikor a szerdán bevett Cataflam sem segít, az azért elég sok mindent elárul. Azt hiszem le fogok betegedni, mert ma reggel már úgy ébredtem, hogy a torkom is fájdogált. Nem igazán lenne most erre időm, mert nem bírom ki. Ezer meg egy dolgom van, amit kell csinálni, a március 19-i vizsgakoncert, az április elején levő TDK döntő és nem ez lenne az ideális időpont a megbetegedésre.
Holnap családi összejövetel lesz a Sanyóéknál, Mama, Sanyó meg a Dani születésnapját fogjuk ünnepelni. Igazából olyan szempontból jó, hogy itt Pesten lesz az egész, mivel ha 12.00-re kell odaérni, akkor ráérek elindulni hozzájuk 11.58-kor, és azért ez vicces. Végre nem kell elindulni olyan korán. 😛
A munkát illetően, nagyon jó, nagyon élvezem. Gyakorolhatok sokat, és tényleg jó érzés olyan emberekkel együtt dolgozni, akik kölcsönösen munkatársnak tekintik egymást. Ezalatt arra gondolok, hogy hiába van mondjuk átlagosan 20 év köztem és a tanszéken tanító tanárok között, mégis teljesen kollegális a viszony. Ok, nyilván nem tegeződünk — furcsa is lenne –, de nagyon élvezem azt, hogy egyenrangú félként kezelnek.
Ami újdonság, hogy elkezdtem újra Doktor House-t nézni, a 6. évadtól. És hát…még mindig nagyon jó. Holnap meg Oscar!! :))

Kurva boldog karácsonyt!

Lehet, hogy szemétláda vagyok és ezért a pokolra fogok jutni…illetve az biztos, hogy a pokolra fogok jutni, de itt ülök a család kellős közepén, természetesen bármi, amit valaha tettem az a röhögés tárgya. Nyilván nem arról van szó, hogy ki hogy nézett ki a családi videókon, hanem arról, hogy az Attila milyen hülye szakmát választott, az Attila milyen hülye, az Attila milyen szar volt, az Attilának ez nem ment…stb. El tudjátok képzelni azt, hogy milyen iszonyatosan pozitív légkör vesz körül, és emellett kellene azon gondolkodni, hogy mennyire csodálatos, amikor együtt van a család és tényleg a szeretet a fontos…a lófaszt…utálom minden percét és azt, hogy itt kell lennem, és akiket szeretek, vagy akikkel nagyon szívesen együtt tölteném a karácsonyt, azok nincsenek itt.
Megérkezett mind a három család és csak ott ültem a karosszékben és egyszerűen életidegennek tűnt az egész. Az, hogy ott kell mosolyognom és úgy tennem, mintha élvezném azt, hogy végre karácsony van, hogy nincs más vágyam, mint az, hogy találkozzak ezekkel az emberekkel, akik számomra majdhogynem idegenek. Hogy nincsen közös beszédtémánk, hogy csak ülünk, illetve szélesebb körben élünk egymás mellett. Az, hogy a hülye Andris bátyám folyamatos állítólagosan vicces céltáblájának vagyok az eleme…amikor meg visszaszólok neki, akkor meg én vagyok a bunkó, akit nem is értenek, hogy hogy nevelhettek így, vagy hogyan lettem ilyen…amikor kurvára szemét és fasz dolog az, amit mond nekem…kurvára örülök az ilyen alkalmaknak. Gyakorlatilag, ha nem találkoznék vele éveken keresztül, akkor is ugyanúgy ki tudnám bírni az egészet.
És a legrosszabb, hogy abszolút nem veszik észre azt, hogy én nem örülök az ilyen dolgoknak, hogy nekem ezek rosszul esnek és mégis én vagyok a szemétláda, amikor valamilyen védekezőmechanizmus bekapcsol nálam.

Szakmai kétely

Kezdem nagyon unni azt, hogy bizonygatnom kell, hogy igen is jó vagyok valamire. Igen is meg tudok csinálni egy feladatot. Marhára elegem van abból, hogy pont a családomnak is be kell bizonyítanom, hogy igen is jó vagyok abban, amit csinálok. Hogy képes vagyok és képes leszek a zenéből megélni, mert jól csinálom, mert felfogom, mert átlátom, mert világos. Pont nekik kellene a leginkább támogatni, már csak a génjeikből fakadóan is, de nem, ehelyett meg kell vívnom minden találkozásunkkor a Don Quijote-szélmalomharcot. Hihetetlenül elegem van belőle, hogy olyan emberek szólnak bele a munkámba, akik gyereket az életükben csak fotóról láttak, de ők aztán tudják, hogy hogy kell egy darabot tanítani, azt, hogy hogy kell az emberekkel viselkedni, hogy hogyan kell alkotó munkára bízni őket.
Én elhiszem, hogy sokan azt gondolják, hogy vannak jó gondolataik és ez lehet valós is, azonban, amikor valaki kioktatja az embert úgy, hogy nem ért hozzá, az azért nagyon bosszantó. Én elhiszem, hogy csak a jobbítószándék vezérli sokukat, de ha már negyedszerre is látják, hogy nem amit mondanak az nem jó ötlet, akkor le kéne állni és nem még elkezdeni mondogatni, hogy én milyen gonosz/rosszindulatú vagyok, aki alkalmatlan a tanításra…kösz…annyira jól esik…és ezek még csak az enyhe mondatok, ez csak durvább szokott lenni. Ilyenkor mit mondjak? Ilyenkor mit gondoljak arról, hogy amúgy sincs nagy tekintélye a tanári szakmának, kicsi a társadalmi és anyagi megbecsülése is, de úgy gondolom, hogy elhivatott vagyok és gyakorlatilag gyerekkorom óta tanár szeretnék lenni. Ehhez még hozzájön az, hogy tanár hát oké, de énektanár…pfff…esélytelen. És itt jön a következő dolog: be kell bizonyítanom azt, hogy igen is vannak álláshirdetések, igen is el lehet helyezkedni ezzel. Miért kell ezt? Miért nem kaphatok minimális bizalmat azzal kapcsolatban, hogy igen is meg tudom ezt csinálni? Mégis mire jó ez??? Nagyon elegem van!!