Tag Archive for Bódottá

Elvonuló szürke felhők

Nem szokásom táboros videót vagy videókat nézni, de most megláttam, hogy BigFoot kitett egy táboros nosztalgiavideót, még 2011-ből. Úgy érzem valami a videó megnézése után megszakadt bennem.
Az volt az első igazán jelentős szervezésem az MTT-ben és valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva ahogy egy-egy pillanatra megláttam magam a videón rájöttem, hogy az elmúlt 2 évben számos tekintetben kifordultam önmagamból. Sokkal jobban teret engedtem a rosszabbik felemnek és elfelejtettem azt, hogy én akkor mennyire örültem, hogy szervező lettem. Mennyire örültem annak, hogy 11 napon keresztül egy rendet vezethettem és hogy e rendnek 11 napig én voltam a szakmai mentora és pótapukája.
Nagyon furcsa érzések kavarodnak bennem, mert most azt hiszem, hogy e töréssel elszántam magam arra, hogy rálépjek újra arra az útra, amelyet akkor jártam. Boldog voltam és őszinte, tiszta szeretetet adtam másoknak és ezt is kaptam másoktól. Boldogságtól telített profi rendet csináltam és utána valami elpattant bennem és eljutottam oda, ahol most vagyok.
Vissza akarok térni újra oda, hogy szívügyemnek tekintsem a szervezéseket, nem csak presztízsbeli kérdésnek. Újra járni szeretném azt a boldogító utat. És…ez is ritka tőlem, de a GYU-ból idézve azt mondhatom, hogy lehet, hogy kisebb leszek, de önmagam maradok.
Újra az az ember akarok lenni, mert azt hiszem, hogy ez az út is működőképes, amin most vagyok, de így tényleg el fog jönni az az idő, amikor a hatalom teljes pompájában maradok vetélytárs nélkül, mert mindenkit tönkretettem; így viszont lehet, hogy nem fogok ugyanolyan magas szintre jutni, de akik velem lesznek, örülni fognak a közös sikereknek és nem csak konfliktusokat fogok generálni.
Nagyon furcsa, de most kezdem el érezni, hogy mennyire fájó lesz az, ha idén kimarad a tábor, eddig nem gondoltam erre, de nem nihilista módon már most valamelyest fáj, nemhogy majd augusztusban, most kellene szervezőnek lennem, mert ennyire termékenyen, szeretetteljesen profi rendet nem tudnék máskor csinálni.
Szeretnék újra Ő lenni, újra teljes értékű boldog ember lenni, mint aki voltam:

226193_2109720035996_848080_n

Köszönetnyilvánítás

Gyakorlatilag jó pár hónapos időszak zárult le most az életemben…mondjuk úgy 50 %-ban: befejeztem a TDK-mat és fel is töltöttem. Sokat kellett vele foglalkoznom és sokat kellett kutatni, de azt hiszem megérte. Nem tudok egyszerűen elmenni amellett, hogy ne készítsek egy köszönőlistát, mert úgy gondolom, hogy nagyon sok ember közreműködött abban, hogy elkészülhessen ez a pályamunka.
Első körben szeretnék köszönetet mondani Barinak, Reninek, Kincsőnek, Áginak, Andinak, Natinak, Rubynak, Bálintnak és Zsombinak, akik az elmúlt néhány hónapban elviselték a folyamatos hangulatingadozásaimat a TDK miatt. Folyamatosan biztattak és jó ötletekkel és nézőpontokkal láttak el.
Szeretném megköszönni — egészen meglepő familiáris szentencia — bátyámnak, Zolinak, aki hihetetlen segítséget nyújtott nekem az angol nyelvű rezümém szaklektorációjában.
Szeretném megköszönni a Fecske presszónak, a Skanzenclub magánlakásnak és a FéSZEK-nek hogy helyszínt és anyagi forrásokat biztosítottak a munkámhoz. És hogy itt írhattam meg a pályamunkám egy jelentős részét.
Külön szeretném megköszönni Bálintnak és Zsombinak, akik a tegnapi napon időt nem sajnálva segítettek abban, hogy minél hamarabb minél jobb munkát adhassak le. (Zsombinak külön köszönöm a vis maior rendelkezésemre bocsátott mobilnetet.)
Szeretném még megköszönni Dr. Bodnár Gábor tanszékvezető úrnak és Hercz-Dorman Aliz tanárnőnek a folyamatos árgus szemeket, amivel kísérték a munkámat. A tanár úrnak a zeneelméleti segítséget, a tanárnőnek pedig az adminisztrációs résszel kapcsolatos folyamatos korrigálását.
Azonban a legnagyobb köszönetet a témavezetőmnek szeretném kifejezni: Dr. Ivanyickaja Irinának. Ha az ő folyamatos biztatása, elvárása, célorientáltsága, profizmusa nem lett volna, akkor valószínűleg nem készült volna el a TDK-m.
KÖSZÖNÖM!! 🙂

Véget ért az első hét

Lassan már fél hete annak, hogy véget ért a hivatalos első tanítási hetem az egyetemen. Elég vacak lett az órarendem, amit szívesen beillesztenék ide, viszont az ETR óraütközést jelez, ami persze nem igaz.
Ami az ének-zene szakot illeti, kicsit adatolva:
26+2 kreditet vettem fel az első félévben.
Filozófiatörténet (4 kredit)
A zenetörténet alapjai (3 kredit)
A zeneelmélet alapjai (3 kredit)
Alapozó szolfézs (3 kredit)
A partitúraolvasás alapjai (1 kredit)
A zongorajáték alapjai (2 kredit)
Hangképzés (2 kredit)
A vezénylési gyakorlat alapjai (2 kredit)
A kargyakorlat alapjai (2 kredit)
A kóruséneklés alapjai (2 kredit)
Az előadói gyakorlat alapjai (2 kredit) és végül, de nem utolsó sorban a + 2 kredites “pepszi” (pedagógia-pszichológia órám) Családi szocializáció és fejlődéspszichológia.

Úgy érzem, hogy 3 olyan órám van, ami okozhat nehézséget, ezek A zeneelmélet alapjai, Alapozó szolfézs és A partitúraolvasás alapjai. Ezek azok, amiket az elmúlt évek során a legkevesebbet gyakoroltam és nem elég az, hogy leüljek és megtanuljam, hanem ezek tényleg komoly készségeket kívánnak. Legalább is szerintem.
A könyveket sikerült relatíve olcsón beszereznem, szóval ezzel nem lesz semmilyen gond sem.
Az órarendemmel az az egyetlen egy probléma, hogy vannak olyan napok, amik iszonyatosan üresek. Csak, hogy értsétek:

HÉTFŐ

10:00-12:00 A zenetörténet alapjai
12:45-13:30 A zongorajáték alapjai
14:00-16:00 A zeneelmélet alapjai
16:15-17:45 A kóruséneklés alapjai

KEDD

9:00-11:00 A kóruséneklés alapjai
12:00-13:30 Filozófiatörténet
16:30-18:00 Családi szocializáció és fejlődéspszichológia

SZERDA

11:00-12:00 A vezénylési gyakorlat alapjai
13:00-15:00 Alapozó szolfézs
16:15-17:45 A kóruséneklés alapjai

CSÜTÖRTÖK

12:45-13:30 Hangképzés
(15:00-16:00) A partitúraolvasás alapjai (Azért van zárójelben, mert ez egy 0 órás tárgy.)

PÉNTEK

12:00-14:00 Az előadói gyakorlat alapjai

Tehát alapvetően simán olyan, hogy meg lehetne csinálni az egészet olyan 2-2.5 nap alatt. A legrosszabb az, hogy kedden ott van pl. az a 3 órás szünet, akkor csütörtökön csak egy azaz egy db 45 perces órám van, pénteken pedig ott van az a 2 órás óra, amiből egyet hírdettek meg összesen.
A konklúziót levonva ezért jutottam arra, hogy akkor jövőre szeretném felvenni a magyart, mint teljes szakot, ugyanis bár lehet, hogy azzal egy kicsit több órám lesz,…na jó, sokkal több órám lesz, de legalább nem lesznek ilyen felesleges 3-4 órás szüneteim.
Plusz dolog, hogy az ének, az inkább gyakorlati képzés, mintsem elméleti – annak ellenére, hogy van elméleti órám is – így egyszerűbb bevállalnom egy tanulósabb tárgyat így, mint ha mondjuk töri szakos lennék. Az az az eset, amire Csöpi néni anno azt mondta, hogy méterrúddal mérték a kötelezők hosszúságát. 😀

Ami mindig nagyon feldob, hogy egy csomó MTT-st látok a BTK-n, és ez tök jó: Ringet, Adrit, Cinniát, Bogit, Fiót – of course – és ez tényleg tök jó. Most már nincs az a távolságbeni szakadék, ami ilyen értelemben elválasztott volna az MTT-től és ez nagyon tetszik és nagyon élvezem.

Az egyetemre még egy fél mondattal visszatérve különösen tetszik a tanszék elhelyezkedése, atmoszférája. Az F épületben vagyok, relatíve a sarokban, néhány más kis szakkal együtt. És ott nyugodtan zenélhetünk, nem zavar senkit sem. Ez az, ami annyira jó, mert szerintem nincs is annál rosszabb, mint amikor egy zenei tanszéket beraknának mondjuk a 6-8-ba a könyvtár mellé and so on. Szóval…csak örülni tudok és most még az elsősök mondhatni buzgóságával vagyok valószínűleg túlfűtve. Ilyent élhetnek át a tanárok az első dolgozat kijavításakor: most akkor szépen kijavítom és megcsinálom a ponthatárokat és áááhhh. 😀 Szerintem jó érzés, bár lehet, hogy vannak olyanok, akik azt gondolják – sajnálom, hogy ezt kiírtam…kisség negédes stílusban -, hogy a zene nem viszi előre a világot…de ettől vagyunk különbözőek. 🙂 És minden egyes örömöt meg kell élnünk, csak ez a lényeg. 🙂

Az MTT

A történet pontosan július 19-én kezdődött. Tudtam, hogy lesz 0. nap a szervezőknek, és mindenképpen szerettem volna ott lenni, azért mégis csak felelős szervező az ember vagy mi. Ezért 19-én rohangáltam, mint a veszett egér, hogy mindent sikeresen be tudjak pakolni a táskába, bőröndbe; a rendi felszerelés meglegyen, a kották a papírok, a szervezői dokumentumok és persze az elhagyhatatlan és kihagyhatatlan Szent Excel.
Már körülbelül 19:00 volt, amikor végre sikeresen mindent eltettem és indulhattam ki a hatalmas pakkommal a vasútállomásra. Szerencsére a Dorina ráért, így ki tudott vinni, de így is nagyon nehezen tudtam mozogni, tekintve, hogy nagyon nehéz volt a holmim. (És ilyenkor mondja az ember, hogy egy darab gönce sincs, francokat! 😀 )
Szóval ahogy ülök a vonaton elkezdett szakadni az eső, és persze, hogy szakadó esőben kellett beérni a Délibe. Miután sikeresen átverekedtem magam a Lehel térig, és beléptem a házba, ahol a Sanyiék laknak, nyilván elállt az eső. Ilyeneken már meg sem lepődünk. Na mindegy…:D Igazán említésre méltó dolog nem történt. Ezen a napon már.

0. nap

Másnap reggel szerencsére Sanyót nem éjszakára osztották be, így ki tudott vinni a Keleti pályaudvarra a még mindig iszonyatosan nagy pakkommal együtt. A gyülekezőhelyen már ott volt Dani, Narb, Zsodoo, BigFoot, Mil, Ring, Grt és még sokan mások – a teljesség igénye nélkül -. Nos, ez a kis csipetcsapat elindult Forró-Encsre. Remélem, hogy már Ti sem lepődtök meg azon az egyszerű meglepetésen, hogy Forró-Encs előtt elkezdett szakadni az eső, ahogy tanult kollégám mondta “kötőszövetig átáztunk”. Tényleg így volt, leszálltunk a vonatról, és elkezdtünk futni az aluljáróba, ahol pedig térdig állt a víz, szóval semmivel sem voltunk előrébb. A helyi vasútállomásra kijöttek értünk azok, akik autóval érkeztek és így jutottunk el Boldogkőváraljára.
A 0. napot tekintve zömmel a beköltözések, díszítések, kipakolások…stb. kerültek előtérbe. Nórival felújítottuk a zászlókat, akasztókat tettünk rájuk és így tovább. És hasonlóan múködött ez az 1. nap első felében is.

1. nap

Reggel ismét folytattuk a díszítéseket és a táborhelyszín kialakítását. 2 óra körül megérkeztek a táborzók. A megérkezést követően elkezdődött a táborszervezők bemutatása. Leültünk a színpadhoz és Tamás csoportokként mindenkit bemutatott. Annyira aranyosak voltak a táborozók, hogy tényleg mindenkit megtapsoltak és igazi lelkesedéssel várták a következő programpontokat. Itt szeretném megemlíteni, hogy idén – bár lehetséges, hogy ez a szervezői funkcióból adódott – sokkal kisebbnek éreztem a szakadékot a szervezők és nem szervezők között. A példa végett: 2 évvel ezelőtt tényleg úgy éreztem sima táborozóként, hogy vagyunk mi a táborozók és az atyaúristen szervezők. Elérhetetlen magasság, megmászhatatlan hegycsúcs. De idén nem ez volt, legalábbis nálam biztosan nem.
A bemutatkozást követte a nemzetségi és családi idő, ahol voltak névtanuló játékok – ami egyébként az én mumusom, tekintve, hogy nevekkel és arcokkal igen-igen hadilábon állok; nagyon nehezen tudom megjegyezni azokat és nagyon sokáig tart, mire a passzív tudásból aktív tudás lesz – is. Idén Esgal népében voltam – a sindák -. Egyébként a keretjáték az volt, hogy Ithilien földjét újra be akarják telepíteni, népesíteni és erre a feladatra érkeznek a telepesek: a sindák, Dol Amroth lovagjai, a Minas Tirithből érkező emberek és a Haradból érkező szakadárok. Már ez az első nemzetségi alkalom is nagyon megfogott, ugyanis sok közösségépítő játékot játszottunk – a névtanulós játékokon túl – amik az első lépései voltak annak, hogy egy nagyon jó közösséget építsünk, építsenek ki idén is.
A közösségi időt követte a tábor IN-es megnyitása, amely keretében az NPC-k megérkeztek. Fantasztikusan, hihetetlenül pozőr zenéje volt Faramirnak és udvartartásának. Azt hiszem, ha meghallgatjátok, ebben egyetérthetünk.

Amint véget ért a keretjátékos része az estének felhívtam Ibolyát, hogy amint megtudja a ponthatárokat, azonnal hívjon fel, és ő nem is késlekedett így tenni. 8 óra után néhány perccel csörgött a telefonom. Kiderült, hogy ének szakra 398 volt/lett a ponthatár, és mivel oda megkaptam a maximum pontot a gyakorlati vizsgán így felvettek. Igen, FELVETTEK. 😀 😀 Elmondhatatlanul boldog voltam és ezt az örömöt csak az növelte, hogy a táborozók és szervezők egy nagy hipp-hipp hurrá és éljenezés után odajöttek gratulálni. Hihetetlenül jól esett, hogy együtt örülnek/örültek velem és persze maga a tény is, hogy jövőre ott tanulhatok tovább, ahol igazán szerettem volna, az ELTE-n. 🙂

2-3. nap

A második nap a kötelező körökön túl a családi vetélkedővel indult. Ennél a feladatnál állomást vezettem. A feladat az az volt, hogy készíteniük kellett egy ritmusjátékot a náluk levő – minél több – eszköz felhasználásával. Természetesen hangszereket nem használhattak, de kabátokat, és zipzárakat és énekhangokat minden további nélkül. Nagyon élveztem és volt jópár olyan produkció, ami reprodukálhatóságát tekintve is megállná a helyét bárhol.
A harmadik nap érkeztek meg végre IN-ben is a rendvezetők. A keretjátékos háttere az volt, hogy a király csak akkor fogja megadni a népeknek a letelepedés jogát, hogyha azok kreatív tevékenységükkel is biztosítják Őt abban, hogy igen is alkalmasak arra, hogy letelepedjenek, és ők legyenek Ithilien telepesei. IN-ben Linrandírnak hívtak, aki egy tünde dalnok volt és ő is csak a telepesek kreatívságának növelése érdekében érkezett Királyfőre. A pozőr bevonulás után volt egy rendi játék – a családi vetélkedő sémájára -. Személy szerint nem éreztem annyira közösségépítőnek, mint amennyire annak kellett volna lennie, de azért az valljuk be, hogy elég ramaty idő volt azon a napon is. Valószínűleg ez lehet az oka annak, hogy a házunkban ótvar piszok és sár volt – egyébként Rabynnal, Grtvel, Alyrral, Zsodooval és Szederrel voltam egy szobában -, amit nyilván csak tetézett az, hogy nem volt egy normális lábtörlő vagy sárkaparó, amivel megoldhattuk volna azt, hogy a lehető legkevesebb sarat vigyük be a szobánkba.
Tehát a pozőr bevonulás és rendi vetélkedő után volt egy 1 órás kis rendi megbeszélésünk, amit leginkább az operatív megbeszélések és teendők tettek ki. A megbeszélés után átvonultunk a Trollba, ahol a rendvezetők elmondták, hogy a valóságban miért is késtek ennyit (Articsókafalva rulezzzz). 😀 😀

4-5. nap

Az első rendi alkalomra azt találtam ki, hogy ritmusjátékokkal és kánonnal egybekötve megtanuljuk a Tuéj tuéj kezdetű ghánai népdalt, illetve ehhez kitalálunk különböző ritmusjátékokat – értelemszerűen -, amivel színesíteni lehet a produkciót. Ötödik napon pedig a Quimbynek a most múlik pontosan című száma volt a rendi munka tárgya – természetesen összekötve a ghánai népdallal -, ezzel egyfajta ívet adva a két rendi foglalkozásnak. Az ötödik nap estéjén a Trollban volt jelenésünk, ahol ezt a két darabot előadtuk. A struktúra szerint a Tuéj tuéjt kétszer minden kíséret nélkül, másodszorra ritmushangszerekkel és gitárral szintén kétszer, és végül kétszer 3 szólamú kánonként. Annyira szépen elénekelték, hogy borzasztóan büszke voltam rájuk. 🙂
Ezt követte a – van-e ki e számot nem ismeri – Quimbytől a Most múlik pontosan, amit annyira tisztán adtak elő, hogy tényleg – és ez most nem túlzás – rázott a hideg és a legjobb az az volt, hogy a közönség sorai is teljesen elcsendesedtek: senki sem beszélt, senki sem zörgött, hanem szinte csukott szemmel hallgatták végig a darabot. Amikor befejezték Cucc megkocogtatta a hátamat, majd azt mondta, hogy ezt még egyszer énekeljük el, mert a visszatapsolásból egy az egyben ez hallatszott ki. Természetesen eleget tettünk a kérésnek, és örültem neki, hogy Estel gitárjátéka és Petr harmonikajátéka is színesítette ezt a performanszt.

6. nap

Másnap reggel megyek be a rendi foglalkozást megtartani, majd elkezdték mondogatni, hogy milyen jó volt a tegnapi előadás, és ugye csinálunk még ilyent. Akkor vettem egy nagy levegőt, felvettem a mosolyt az arcomra és megtanítottam nekik két dalt a nemzetköziség jegyében – tekintve, hogy nálam volt az egyetlen egy külföldi rendi tag, Petr -: az Ellopták szívemet és a Námornikova zena című cseh dalt. Ezt a két éneket este a keretjátékos temetés után adtuk elő és azt hiszem, hogy a hangulatnak megfelelő fogadtatásban részesült.
(Zárójelben megjegyzem, hogy a 4. napon azaz vasárnap mentem Zsodoo hoz a színpadra. A helyzet az volt, hogy a színpad előtti részt felszórták kavicsokkal. Itt történt az a zseniális eset, hogy beleléptem egy 5 cm-es rozsdás szögbe. Egy élmény volt! Viszont a dolog jó oldala az az volt, hogy nagyon sokan jöttek segíteni és tényleg jól esett az az együttérzés, amit akkor kaptam. Ezt sosem fogom Nektek elfelejteni. 🙂 Szóval Márk bevitt a szerencsi ügyeletre ahol kitisztították a sebemet és kaptam tetanuszt. A dolog rossz oldala, hogy két napon keresztül fájdalomcsillapítókat szedtem, mert nem tudtam ráálni a lábamra. A tempót persze tartani kellett. De tényleg minden esetben támogató kezekre és emberekre találtam, akik ott segítettek, ahol csak tudtak. 🙂 )

7. nap

Ez volt a DSD azaz a Dark Side Day. Imádtam minden pillanatát. A legjobbhoz egy történet kapcsolódik, amit jó páran már 27-szer hallottatok. A nap lényege az volt, hogy a tábor bedarkult és a rendi foglalkozásoknak is ezt kellett tükröznie. Erre a napra egy modern számot terveztem illetve a Vadászok dalát a Dzsungel könyvéből. Eljött Gothomg – GOTHMOG!!!! – meghallgatni a dalt, majd odajött, megütögette a vállamat és azt mondta: “Te vagy a leghűségesebb szolgám. Válassz ki egy tündelányt és én magam vágom ki a veséjét!” 😀 😀 😀 😀 Übervicces volt az egész és iszonyatosan élvezte mindenki. És egy ilyen mondat után már nem tudtam mit mondani Rá, csak azt, hogy “ÉLJEN GOTHMOG!!!”. 😀
Vagy a 6. vagy a 7. napon a táncos rend – Nóri vezetésével – előadott egy táncot, amelynek félelmetesen jó volt a zenéje. Remélem, hogy Nektek is tetszeni fog majd.

8. nap

A 6. napi fantasztikusan ramaty idő miatt a hadijáték erre a napra került át. Bár a gyógyuló lábam miatt csak bíróként vettem benne részt – egyébként sem vállaltam volna, hogy játszom benne…basszus nézzetek rajtam végig -, de így is nagyon-nagyon élveztem. Azt hiszem, hogy ezen a napon…de elképzelhet, hogy a 6. napon volt a csapatelőadásunk. Az előadásunkba bele kellett tenni a bölcsességet, mint fogalmat és két mondatot. Az egyik az “Add ide a fejszém!”, a másik pedig azt hiszem a “Hozd a fegyveremet!” mondatok voltak. Kitaláltuk, hogy mi lenne, ha a Rómeó és Júliát adnánk elő tündésített verzióban. Elkezdődtek a jelentkezések a szerepre, és így vagy úgy – mielőtt Kevin azt gondolná, hogy kijártam magamnak, NEM – Lőrincz barát szerepét kértem/kaptam, azaz én lettem Lörond mellon. 😀
Esgal rám adott egy baromi meleg és nehéz lila anyagott, amiben nem tudom, hogy hogy néztem ki…de el tudom képzelni. 😀 Szóval a 6. jelentben megjelenik nálam a két szerelmes, hogy összeadjam őket. Már az nevetséges – és ez most minden degradáló jelentés nélkül – volt, ahogy kiléptem, de az, hogy még ezt meg is tapsolták…az már mindennek a teteje volt. Próbáltam a lehető legkomolyabban elmondani a szövegemet, hogy összeadjam a két szerelmest…”és persze a Földet is be kell népesíteni” 😉

9-10. nap

A 9. napon voltak a mestervizsgák. Mondanom sem kell, hogy mennyire féltem amiatt, hogy nekem nem lesz egy darab mestervizsgázóm sem. De szerencsére ez a 7. napon kiderült, hogy nem így lesz. Szóval a 7. napon adtam nekik egy improvizációs feladatot, amit Cinnia és Adrienn továbbgondolt, és persze Estel gitárkíséretének segítségével meg is született a konkrét mesterdarab. Szóval a 9. napon lóhalálában még beénekeltettem őket, amikor jött Ring, Virág és Hanna – a 3 fős zsűri – és meghallgatták őket. Nem kis megbeszélés után úgy döntöttek, hogy mind a ketten – Cinnia és Adrienn – meg fogják kapni a mesteri címet.
Az este úgy folytatódott tovább, hogy a rendi bemutató keretében a mesterek és a rend is előadta azt, amit eddig még nem. Nekünk konkrétan ez a mesterdarab volt, illetve a Siyahamba nevű 4 szólamú darab. Annyira büszke vagyok Rátok/Rájuk, hogy ezt is meg tudták tanulni és tényleg nagyon ügyesek voltak. Ilyen rendet szeretnék a jövőben is vezetni, Veletek. 🙂
A mesteravatás a 10. napon történt, persze erről konkrét infókat, még a másik oldalról sem árulhatok el, annyira titkos. 😀 Az este fénypontja a buli volt DJ Áfival.

11. nap

A 11. nap volt a tábor mélypontja, kiemelve azt a részt, amikor a táborozók elmentek, a szervezők pedig maradtak. Visszamentünk a táborba leültünk a tűzrakóhely köré és senki sem szólalt meg percekig. Furcsa volt látni elsőszervezőként azt, hogy még a vén csatalovak – gondolva itt azokra, akiknek ez már a 8. táborszervezésük volt – is ott ültek és nem tudtak mit mondani. Itt értettem meg először azt a mondatot a GYU 3-ból, amikor Frodó azt mondja, hogy hogyan vegye fel a régi élet fonalát. Szerveztük a tábort már egy jó ideje és egyszerre csak azon kaptuk magunkat, hogy véget ért. Egyfajta megmagyarázhatatlanul keserű és szomorú érzés vegyült egy különös eufórikus érzéssel.

Folytathatnám itt a történetet azzal, hogy igen, ez és ez történt a plusz egyedik napon, vagy éppen azzal, hogy a vidám komédiás rend minket sem hagyott csak úgy, két paródiával, vagy éppen azt, hogy mégis mennyit aludtunk és mennyi kávét ittunk…de azt hiszem, hogy ez teljesen felesleges. A lényeg az, hogy olyan emberekkel sikerült beszélnem, akikkel eddig még soha, vagy nagyon ritkán: Alus, Dani, Tamás, Zsodoo, Esgal, Olosta, Nóri, Lyona és még folytathatnám a sort. Olyan érzés ez, mint mikor rájössz arra, hogy akik körülötted vannak, azok mind-mind szeretnek Téged és megérted, hogy mennyire közel is álltok egymáshoz és mennyire is sokat jelentetek egymásnak és persze az is, hogy hihetetlenül fontos a barátságotok a másik számára. És ez az, ami meg magyarázza, hogy mitől is olyan különleges és egyedi ez az szekta, amit mit MTT-nek hívunk. 🙂

Jeges tea a Harper-szigeten

Tegnap elkezdtem végre összepakolni az érettségis és a gyakorlati vizsgás cuccaimat, ergó a könyveket. Tudjátok, anyáék nem voltak itthon két hétig, és addig itt tanultam lent, így persze az összes holmimat lehoztam. Tegnapra jutottam el odáig, hogy most már azért össze kellene ezeket rámolni.
A 11. és 12-es könyveimet levittem a pincébe, kivéve persze a magyar és ének könyveket, ugyanis azok felkerültek a szobámban levő felső szekrénybe. Az asztalomról eltűntek a szakkönyvek és végre rend lett. Rávettem magam még arra is, hogy letörölgessem a bútorokat – bár persze nem mindegyiket 😛 -, hiszen az nagy meló. Tudjátok, a feketebútorokon könnyen meglátszik a por, ahogyan a feketeszúnyegen is. 🙂
Ahogy pakoltam, megtaláltam azokat a receptkártyákat, amiket Ibolyától kaptam még tavaly a 18. születésnapomra…vagy tavaly karácsonyra. Ezek a kártyák tartalmaznak hideg és forró tearecepteket illetve tea-és desszertsütemény leírásokat. Így erőt véve magamon tegnap elkészítettem a Jeges tea névre hallgató italt. Az elkészítése teljesen egyszerű volt, alapvetően egy feketeteát kellett készíteni, minden különösebb hozzávaló nélkül – amennyiben a citrom és a cukor nem számít annak 😀 -, majd pedig a hűtőbe kellett tenni. Így amikor ma hazaértem a boltból már egy finom, hideg tea várt. 🙂 🙂 Kileng a boldogságfaktor. 😀

Más, előző blogbejegyzésemben említettem, hogy megnéztem a Tara alteregói sorozat eddig megjelent részeit. Mivel azzal végeztem, így új sorozatot keresztem, ami a Harper-sziget névre hallgat. Már megnéztem belőle 2 részt. Azt azért rögtön le kell, hogy szögezzem, merőben eltérő a Tara alteregóitól. Ugye az egy kedves, jópofa, mondhatni realista sorozat, míg a Harper-sziget inkább a misztikus thriller és a horror keveréke. De ez is nagyon tetszik. 🙂 😀

Vonulások

Tehát előző héten csütörtökön, azaz pont egy héttel ezelőtt volt a szerenád. 3 óra utáni szünetben elbúcsúztunk azoktól a tanárainktól, akik ebben az évben tanítottak minket, illetve azoktól, akiktől ilyen-olyan körülmények között ez nem valósulhatott meg.
Igazából a legfurcsább az volt, hogy senki sem sírta el magát, nemcsak itt, hanem később sem. Aztán 5. óra után szerenádoztunk azoknak a tanároknak, akik vidéken laknak és nem tudunk hozzájuk kimenni. Persze a csúcspont maga, az az esti szerenád volt, aminek én szerveztem meg a menetrendjét. Persze volt olyan, aki problémázott vele, de mondjuk abszolút nem érdekel. Aki nem csinált eddig semmit, az ne most akarja megváltani a világot.
Először mentünk a volt osztályfőnökünkhöz, aztán a jelenlegihez, majd Aranyszíve Kati nénihez 🙂 🙂 🙂
Majorné tanárnőnek van egy annyira szép La Fontaine könyve, hogy vérzett a szívem amikor megláttam. Nem azért mondom, mert van egy megmagyarázhatatlan kötődésem a könyvekhez, de tényleg, bárki megmondhatja, hogy gyönyörű volt az a könyv.
Kati néni egy hatalmas tál gyümölcssalátával fogadott minket, és meg kell, hogy mondjam áldom Kati nénit, hogy főzött kávét, mert anélkül nem bírtam volna ki a napot. Nagyon-nagyon hosszú volt, olyan hajnali 3 körül értünk oda Szalainé tanárnőhöz. Nem hiába, nagyon sok tanárunk van/volt.
Kati néni után mentünk Lovas tanár úrhoz, aki a magyar faktosokat beinvitálta a házába és megmutatta a “könyvtárszobát”. Akkor és ott döntöttem el, hogyha majd lesz saját házam, nekem is lesz benne könyvtárszoba, mert egyszerűen gyönyörű. Földtől plafonig csak könyvek, Esterházy-gyűjtemény, stilisztikai könyvek – nem véletlenül abból doktorált 😀 -.
Aztán – ha jól emlékszem így 1 hónap távlatából – mentünk Pereszteginé tanárnőhöz, aki éppen akkor vette ki a pogácsákat a sütőből, amikor mi odaértünk. Meg kell, hogy mondjam a legfinomabb pogácsa volt egész este. A tanárnőnek nagyon sok pálmája van, kicsit olyan érzése van az embernek, mintha egy oázisba térne be.
Ez az este nagyon kellemes hangulatban telt el, és tényleg jó volt úgy érezni, hogy bár vannak olyanok, akik nem szívlelnek, azért mindenki tisztában van azzal, hogyha valamire azt mondom, hogy megcsinálom, akkor azt megcsinálom. Nyilván nem mondhatom el, hogy kikről van szó, de ha olvassák ezt, úgyis nyilvánvalóvá válik. 😀

Másnap – mivel péntek hajnali 4 óra volt, mire ágyba kerültem – nem mentem be a bolondballagásra, de, hogy őszinte legyek, nem is akartam. Nem tudom elviselni, hogy összefújkodják az embert borotvahabbal, meg tejszínhabbal, meg egyéb ragacsokkal. Így otthon maradtam, és lélekben is készültem a szombati ballagásomra.

Szombaton reggel bementem a vasútállomásra, és a két Vikivel egyet restiztünk (t.i. ez a vasútállomás kocsmája, ahol indultunk az érettségi 4-5 napján is. Nem, nem ittunk alkoholt, hanem kávéztunk. :D). Nyilván az Kevin nincsen azzal tisztában, hogy a 7:15, vasútállomás, az nem 8:30 belváros…meg sem lepődöm…:D
A vasútállomástól átbattyogtunk a Lakatos utcába, ugyanis innen indult az érettségizők “továáááábbtováááááááb” menete…borzalmas volt. Egyszerűen nem hiszem el, hogy képtelenek megtanulni, hogy nem kell elnyújtani azt a néhány szót a dal végén, mint a rétest, hanem lehet normálisan is énekelni: “tovább, tovább”. Ahogy odaértünk megkaptuk a tarisznyánkat a szokásos útravalóval: 5 forintos, föld, pogácsa, fotó. Szerintem ez egy nagyon kedves gesztus, vagy hagyomány – ahogy tetszik -: mindig legyen pénzed, mindig tudd, hogy bárhogy is vagy a világon, van hazád, mindig legyen ételed és emlékezz az alma materedre. Itt kezdődtek a vonulások a Városház térre, ahol már várt minket, a maturandusokat a polgármester úr. Többen is tartottak beszédet és szerintem ez volt az egyik legmeghatóbb része – bár továbbra sem sírt senki sem – az egész ceremóniának. Ha belegondolunk, azért mégis csak ebben a városban, Székesfehérváron tanultunk 18 évig, furcsa lesz átkerülni máshova.
A városi ceremónia után visszavonultunk a Vasváriba, amely már várt minket – ódon falaival – “átöltözve”. Utunk az F/4-be vezetett, amelyet a 11.c már feldíszített. Az asztalunknál, padunknál várt minket egy-egy asztaldísz, egy apró, ám de annál dekoratívabb névtábla, egy kicsiny ballagókönyv és persze az elengedhetetlen Irka.
Az utolsó osztályfőnöki óra meglehetős nyugalomban telt. Már nem voltak viták, nem voltak incidensek, csak büszkeség, öröm, és nyugalom. Ez nagyon jó volt. Egy közhely szerint ilyenkor szokták azt mondani, hogy “most kellene lekezdenünk ezt a 4 évet”, de ez olyan, mintha eső után odaadnék neked egy köpönyeget – bár itt az esőkabát jobban hangzik – “nehogy megázz” felkiáltással. Ezt követte a különböző termek végigjárása. Erre nem szeretnék kitérni, mert magam sem értem ennek a logikáját, de biztos, hogy van valamilyen félig igaz, erőltetett szentimentális megfogalmazása: “hogy elbúcsúzhass a termektől”.
Az udvarra kiérve már várta a 4 osztályt a közönség, vendégek, tanárok, szülők, barátok, barátnők, testvérek, rokonok…stb., akik hivatalosak voltak az ballagásra. Tőlünk mindenki jött, kivéve a mama, mert nem szívesen ráncigáltam volna el Őt ide, nem ez a típus. 😀
A ballagás az igazgató úr beszédével kezdődött, bocsánat a Himnusszal kezdődött, amit a beszéd követett. Majd ezt követte a 11. osztály búcsúztató beszéde, majd pedig a díjátadó.
Először a kiváló sportteljesítményt díjazták. Tőlünk a Móni, a Gyöngyus, az Olivér, a Dani és Ruby kapott. (Megmondtam, hogy fogsz kapni ilyen díjat, ki más kaphatná, ha nem Te, amikor éveken keresztül jártál szorgalmasan röpizni a Tanárnőhöz. Nem is értem, hogy mikor és hol vetődött fel olyan, hogy te nem kaphatsz ilyen díjat. Komolyan mondom, tessék elhinni, hogy nagyon jó vagy ebben (is), szóval hihetetlen már a kishitűséged. 😀 )
Ezt követte a közösségi munka díjazása. Tőlünk a Móni, a Zóra, a Laura és én kaptunk ilyen díjat. Nagyon örültem neki, mert eredetileg az Irkában nem volt felsorolva a nevem, és mégis kaptam, és tényleg nagyon jó érzés volt kimenni. Az Igazgató úr – mikor átvettem a díjat – egy oklevelet és egy könyvet 94 filmsiker címen – azt mondta, hogy köszöni a 4 éves közösségi munkámat. 🙂
Ezután következtek a “nagy” díjak, a Kiváló kultúrmunka és a Vasváriért plakettek átadása. Kiváló kultúrmunkát kapott tőlünk a Guba – tudjátok a népdalos csoport :), és…nehéz ezt elismerni, de azt kell, hogy mondjam, nagyon büszke voltam rájuk is, azért a népdalok szövegét megtanulni – nem ebben nincsen irónia -, csak hogy mindenki értse: tavaly, amikor érettségiztem énekből baromi nehéz volt megtanulni a 20 népdal szövegét, mert nagyon sok volt. Nagyon büszke vagyok rátok. 🙂
Illetve én voltam a másik, aki ilyen díjat kapott. Nem kenyerem az önmagam dicsérgetése, de muszáj, hogy leírjam azt a szöveget, amit akkor mondtak el, amikor átvettem a díjat, mert ez tényleg összefoglalja a 4 éves kultúrmunka leírását:
Kiváló kultúrmunka kitüntetésben részesül továbbá Besse Attila a 12. osztályos tanuló, aki zongorajátékával többször elkápráztatta a közönséget. 2008-ban a Fejér megyei diáknapok a Csellzo kvartett tagjaként szerzett arany minősítést. 2009-ben szintén arany minősítést ért el egyéniben és négykezesben is. A szólóének-kamarakórus kategóriában zongorakíséretéért Miklósa Erika különdíját kapta.
A 2009-es balassagyarmati országos zongoraversenyen I. helyezett, a romantikus darab eljátszásáért Ferenczy György díját, a kortárs darab eljátszásáért Kovács Gábor díját nyerte el. A 2010-es diáknapokon, a szólóhangszer-kamarazenekar nagydíjasa , s elnyerte az arany minősítés mellett Székesfehérvár közgyűlésének különdíját is. 2011-ben szólóban ismét arany minősítést szerzett.
Hát…ehhez elég nehéz bármit is hozzáfűzni. Díjként egy könyvet kaptam Barokk templomok és katedrálisok címmel, illetve egy gravírozott tányért, Besse Attila, Kiváló kultúrmunkáért-díj, 2011 Vasvári Pál Gimnázium felirattal. Nagyon szép volt. Amikor kimentem az Igazgató úr azt mondta, hogy szeretne mindent megköszönni. Nagyon boldog voltam, mert úgy éreztem, hogy lehet, hogy sokszor, sokan még csak meg sem köszöntek semmit sem, ez mindenért kárpótolt. Mert lehet, hogy vannak olyanok, akik féltékenyek, irigyek rám – ebben biztos vagyok -, de amíg vannak ilyenek, addig valamit nagyon jól csinálsz. 😛 😉

[megj.] Ez a bejegyzés nagyon-nagyon lassan készült el, az érettségi hetében, tehát május elején kezdtem el írni, így a dátumok azért nem stimmelnek.

Az utolsó fricska

Most csütörtökön volt a 19. művészeti bemutató, az én 4. alkalmam és sajnos egyben az utolsó is szereplőként.
Olyan furcsa érzés volt odamenni, arra gondolva, hogy basszus ez az utolsó, nem lesz több, úgy kell játszani és szereplni bármit is, hogy tényleg azt mondják, hogy ez igen.
Természetesen ez is olyan számomra, mint a LEP-en a jegyfelvágás, mindig az utolsó pillanatra marad. Most is így volt, hiszen a rendezvény előtt kb. két héttel kezdtem el megtanulni a darabomat. A probléma az volt, hogy nem volt olyan darabom, ami legalább 7 perces lenne, vagy éppen olyan nagyszabású, grandiózus voltú lenne, mint a tavaly játszott,  vagy éppen az idei szalagavatón játszott darab. Így a választásom megint csak Chopinre esett. Tőle játszottam az a-moll Grande Valse Brillante és az F-dúr Grande Valse  Brillante c. darabját. Az első, mollos mivoltából egy emocionálisabb és szomorúbb volt, míg a második olyan “ez igen” típusú.  Amikor felkonferáltak, elmondták az eddigi “érdemeimet”, díjaimat: többszörös aranydíjas és a tavalyi Diáknapok nívó díjasa. Nagyon kedvesnek tartom azoktól az emberektől a bizalmat, akik már akkor nagy tapssal és hújjogással fogadtak, amikor mégcsak kimentem meghajolni és nem is játszottam semmit.
Minden képmutatást elvetve aggódtam a darabom miatt, mert azért mégis csak kéthetes darab volt és nem egy jól kiforrott, mint a tavalyi. Szóval eljátszottam az elsőt, ami kb. 6 perces volt, majd pedig a másodikat ami kb. 2 percet tett ki. Miközben játszottam azon gondolkodtam, hogy ezek mennyire jól mutatják a Vasváriban eltöltött 4 évemet, mármint a darabok: volt benne szomorúság viszont volt benne valamiféle frenetikus öröm is. Mikor befejeztem a darabot, kimentem meghajolni, és lementem a színpadról. Szinte egy az egyben, kimondhatatlanul deja vu érzésem volt, mivel behúzták a függönyt és tapsolt és hújjogott a közönség, éppen úgy, mint tavaly. Vastaps. Nehéz leírni, és lehet, hogy kicsit furcsán hangzik, de ahogy meghajoltam rögtön SÚ jutott eszembe, aki azt mondta tavaly, hogy lehet, sőt biztos, hogy lesznek olyan pillanatok az életedben, amikor valami nem úgy fog sikerülni, mint ahogyan azt te szeretnéd, de ilyenkor meríts erőlt a tapsból, mert az mindig segít. És rájöttem, hogy mennyire igaza van/volt. Szerdán történt valami a drága osztályomban, amit majd elmesélek holnap, vagy holnap után, de elég az hozzá, hogy ideigleg és emocionálisan is annyira kiakasztott, hogy legszívesebben megmondtam volna az illetőknek, hogy tehetnek egy szívességet.
Szóval a lényeg az, hogy ott álltam és láttam az első két sorban azokat a tanárokat, akiket nagyon szeretek és voltak olyanok akiket kevésbé, és persze volt olyan, aki nem ült oda előre, de hát Istenem…Tehát láttam az első sorokban Kati nénit, Lovas tanár urat…stb. akiket olyan régóta nem láttam, tekintve, hogy ők tavaly nyugdíjba volnultak, vagy ahogy Kati néni mondta “nyugger lettem”, és ezért nem láttam őket már az idei évben. Olyan jó volt őket látni, mert tényleg, aranyszíve Kati néni – aki mellesleg ezáltal eposzi jelzőt kapott, nem most hanem már egy ideje – ott tapsolt, meg odajött megölelgetni és nagyon-nagyon boldog voltam.
To sum up, a végén amikor már mentünk lefelé odajött hozzám Juhász Lívia tanárnő és csak annyit mondott, hogy így kell elbúcsuzni. És rájöttem, hogy mennyire baromira igaza van, fricskával mindenki orra alá, akik képesek voltak arra, hogy folyamatosan keresztbe tegyenek nekem, és most nem csak az osztályról van szó, hanem azokról, akiket nem nevezünk nevén.

MOKKA

Igen, tudom pofátlanság, hogy majdnem 2 hete nem írtam semmit sem, csak annyira, de annyira nem volt rá se időm, se pedig energiám, hogy nem csókolt meg a múzsa.
Ugyebár január 8-án véget ért a LEP, de a dolog szépsége csak ezután következett. Hétfőn még elmentem iskolába, de estére már olyan furcsán éreztem magamat. Reggelre 38.4 fokos lázzal ébredtem és rájöttem, hogy aha, akkor most nincs iskola. elmentem a dokihoz és elmeséltem neki, hogy igen, már KÖMF-ön is beteg voltam, de nem jöttem, aminek az lett az eredménye, hogy torok-, gége-és nyálmirigy gyulladásom lett. Ettől a hangom Charlieval vetekedett, és kb. úgy néztem ki, mint a félzombik. Nagyon rossz volt, viszont ezzel kivettem a jól megérdemelt 4 napos szabadságomat is. 😀
Ellenben szombaton ELTE-BTK nyílt nap volt, és semmi esetre sem hagytam volna ki. Ruby, Kevin és én elindultunk korán reggel, persze Rubyr megint kellett várni, mert – mily’ meglepő – elkésett. Szóval, miután felértünk Budapestre, kiderült, hogy annyian vannak az általános eligazításon, hogy az épületbe nem lehet beférni, ezért 12 órára visszamentünk, vagyis elváltunk, mert Ruby Régészet szakra megy és ők az B épületben voltak, Kevin Germanisztika szakra szeretne menni, ami az F épületbe volt, az enyém a Magyar szak pedig az A épületbe. A dolog érdekessége, hogy jövünk az ELTE-BTK épülete előtt, és beszéljük, hogy kinek hol lesz a szakos ismertetője. kevin kérdezi, miután az övéké kiderült, hogy és a tied hol lesz? Mondom, hogy az A épületbe, eltelik néhány másodperc majd megszólal: “A, mint Attila…hihetetlen, már ők is neked nyalnak. Nyilván 😀
Az előadóban 82-en voltak, tehát megismertem a konkurenciát, gyakran kell majd használni a síneket. 😛 Persze nagyon-nagyon-nagyon és még annál is jobban tetszett, és igen irodalomelmélet és irodalomtudomány szakirányra fogok menni, mert arra megyek, és felvesznek és igen, ezek mind tények. Fúúúúú, aztán a szakos eligazítás után, ami hármunk közül nekem tartott a legtovább, elmentünk a Bródy Sándor utcában levő teaházba. persze ez is nagyon kúl volt, ahogy az is, hogy pont ott futottam össze BigFoottal, vicces. 😀
Kevin emlékeztetésére, aki most olvassa a blogomat, elfelejtettem megírni, hogy vasárnap volt egy filmnézés náluk, amire mind a 3-an elmentünk,Ruby, Charlotte meg én. Először megnéztük a Becstelen brigantik c. filmet, ami katasztrófa, egyedül Christopher Waltz játszik benne fantasztikusan, nem hiába kapott Oscar díjat, persze Charlotte bealudt alatta, igaz, ma azt mondta, hogy ez csak 2 perc volt, holott 45, de hát…a saccolás sosem volt az erőssége. Aztán megnéztük a Gothika c. filmet, ami nagy durva volt, bár kevésbé durva, minta Fűrész, olyan félig meddig durva. Aztán megnéztük az Így neveld a sárkányodat c. filmet, ami nagyon-nagyon aranyos, ajánlom mindenki figyelmébe, végül pedig a Bűbájt, ami értette az I-re a pontot…tekintve, hogy a nagy I betűre nem teszünk pontot…magyar fakt. Jah és igen,Kevin anyukája…öhm…most hagyjuk a filmes egyezéseket, mert ott ugye én, vagyis nem én hanem Viola, aki Jane Fonda, de csak akkor lett Viola, amikor a 4. férje elhagyta, mert rajtakapta a 2 férjét a 3. férjével az első meg elhagyta, mert nem bírta elviselni…de ez most nem fontos, szóval kevin anyukája Andrea/Andi néni/Andi, aki nagyon-nagyon aranyos, sütött nekünk pizzát, és nagyon finom volt és csak az én kedvemért tett rá hagymát, és nagyon szeretjük és köszönjük és nagyon finom volt és azt is köszönjük, hogy kibírta a teátrális nevetésemet egy napon keresztül. 🙂
Most hétfőn mentem újra iskolába, persze mindent ezerrel pótolok – mellesleg, most is azt kéne, de a blogolás prioritást élvez -. Folyamatosan az ELTE-BTK jár a fejemben, vagyis nem  az ELTE-BTK, hanem az, hogy felfognak venni a magyar szakra, most szeptembertől azon a szakon fogok tanulni és igen, bölcsész leszek, és igen ezt akarom és az sem érdekel, hogy vannak olyanok, akik mást mondanak, mert a nagy dolgok nem számítanak, a kicsire meg nem adunk. Meg én úgy érzem, hogy lelkiismeretesen tanulok, elvégzem ami a feladatom, nem járok el diszkókba, nem iszom, nem drogozom, nem dohányzom, zongorázom, azt is szerintem keményen csinálom…nem tudom…én nagyon szeretném, ha oda felvennének, mert valahogy céltudatosan a magyar szakra szeretnék menni. Szeretném érezni azt a felelősséget, hogy a következő generáció az én kezem közül fog kikerülni, és szeretném, ha felelősségteljes világuk és pontos értékrendjük lenne, ne legyenek olyan link alakok, akik az utcán lődörögnek és azt hangoztatják, hogy élet mennyire rossz, hanem, legyenek talpra esettek és tényleg, nagyon jó lenne. 🙂
Ha már itt tartunk – kis érzelmi váltás után – kikaptuk a félévi bizonyítványt, 4.0 lett az átlágom, tehát van még hova javítani, viszont a fiúk közül én lettem a legjobb. 😛 Meg azért az átlagommal benne vagyok a 10 legjobban is:

Magyar nyelv fakultáció: 4
Magyar irodalom fakultáció 5d
Történelem: 3
Német nyelv fakultáció: 4
Angol nyelv: 4
Matematika: 3
Biológia: 4
Művészetek: 5
Magatartás: 5
Szorgalom: 5

Igen, döbbenet, magatartás 5-ös, szorgalom 5-ös, irodalom 5-ös dicsérettel…majd feldolgozom. 😀

” Ez egy iskola, ti egy osztály vagytok, aki nekem mindenki egyforma.”

Pontosan két héttel ezelőtt blogoltam utoljára, nagyon hosszú idő telt el azóta, és már szinte hiányzott. Sok minden dolog történt azóta, amit most egy óriási bejegyzésben szeretnék elmesélni.
November 15-én voltam irodalomból OKTV-n, nagyon féltem tőle, mert sok minden múlhatott volna rajta, de hát sajnos nem sikerült, 46 pontot értem el, ami kevés ahhoz, hogy egyáltalán továbbküldjék, vagy ahhoz, hogy tovább juthassak. Abban igaza volt Rabynnak, hogy vagy benne leszek a legjobb 3-ban, vagy megnyerem, mert valóban,  az első forduló iskolai részét megnyertem ezzel a pontszámmal. 🙂 Ez olyan negédesnek tűnhet és az is, mert nagyon jó lett volna, de be kell vallanom, hogy amit tanultam rá, az nagyon hasznos volt, tehát így is fontos maradt.
Ahogy egyre közeledtünk november 19-e felé, úgy egyre többet próbáltunk a szalagavatónkra. A szalagavató így visszatekintve jól sikerült, a konferálásban csak 2-szer tévesztettem, amikor megkértem Sárát, hogy tartsa meg búcsúbeszédét, nem búcsúztató beszédét, meg amikor azt mondtam, hogy a felvételek, amelyeket a műsor után, nem során készítenek. De szerintem ennyi belefér, mert tényleg, csak az nem hibázik, aki nem dolgozik és ez mennyire igaz már. 😀 Aztán a konferáláson kívül zongoráztam is Chopin Ász-Dúr Grande Valse Brillante c. darabját, vastapsot kaptam. Furcsa, de a legjobb érzés nem az, amikor megtapsolnak, hanem az, amikor vissza kell menned meghajolni és végignézel a közönség sorain akik mosollyal az arcukon és csillogó szemekkel neked tapsolnak, ebből mindig lehet erőt meríteni. Név nélkül el szeretném mondani, hogy volt 1 olyan, aki nem tapsolt amikor kint voltam, és mérhetetlenül rosszul esett, de bizonyára nem volt elégedett semmilyen szereplésemmel sem…
Hogy ne csak a szép élményekről beszéljek, elmesélném, hogy csütörtökön derült ki, hogy a Móni nem írta meg a narráció szövegét és nem volt időnk összerakni az ajándékozás szövegét sem, ezért meg kell, hogy mondjam, igazán kellemes volt csütörtökön este fél 1-kor ezt írni. De ez is olyan dolog, ami a szalagavatókkal együtt jár.
Ahogy teltek-núltak a napok, folyamatosan számolgattam, a pontjaimat, milyen érettségiket kellene, hogy írjak, azoknak hogy kellene sikerülnie és kiszámoltam, hogy olyan 90 pontosra kellene megírnom mindegyiket és akkor besétálok az ELTE-BTK magyar szakra. Bár nem tudom, hogy meg tudom-e ezt csinálni, reméljük a legjobbakat, mert nem tudnám azt elképzelni, hogy 1 éven keresztül akkor semmit sem csinálok.
Ezen kívül Ági nénivel meg a Tarné tanárnővel készülünk az ugyancsak ELTE-BTK ének-zene szaki gyakorlati vizsgára, mert, hogy ott zongorázni is kell. Még nincs meg, hogy mit, vagyis 100%-ig nincs meg, hogy mit, de már alakulnak a dolgok. Ha a magyarra nem vesznek fel, akkor nagyon jó lenne, ha ez sikerülne, bár én szeretnék magyar szakra menni a fenébe is.
Szerdán volt az ének érettségi, ahol kiderült, hogy a Katát kell kísérnem, mert a B tétele – ahogy nekem is anno – A mormotás fiú dala volt. Ugye leültem a folyosón szépen, csendben várakozva, amikor kijött egy hölgy a vizsgáról és megkérdezte, hogy te is énekből érettségizel? El kellett neki mondanom, hogy nem én már tavaly leérettségiztem, most csak az egyik osztálytársamat kísérem, majd kijött még egy hölgy és neki is ezt el kellett mesélnem. Végül kijött az egész vizsgabizottság és lesétáltunk az első emeletre. A bizottság elnöke mondta, hogy annyira örülnek, hogy végre láthatnak egy ilyen kíséretes érettségit, mert, hogy ilyenben még nem volt részük. Kb. úgy kezeltek minket, mint az ufókat, mert nem nagyon szoktak énekből érettségizni. 😀 Felettébb vicces volt. 😀
Ahogy elkezdtem kísérni a Katát és ahogy énekelt egyszerre csak azt vettem észre, hogy egy mély hang is énekel, hát mit látok?, a vizsgabizottság elnöke énekli vele a dalt de csak finoman, halkan. 😀 Ja, és ha ez nem lett volna elég a darab végén megtapsoltak és azt mondták, hogy milyen jó, ha van egy iskolának ilyen kísérője. Jó, oké, nem mondom azt, hogy ez nem esett jól, de azért mégis csak a Kata érettségije volt, de nagyon jól sikerült neki, szóval itt is gratulálok. 🙂
Végül, de nem utolsó sorban, köszönöm Fábián Tiborné Kati néninek, hogy időtálló bölcsessége lehetett a címe ennek a bejegyzésnek. És persze egy régebbi kép drága Kati néninkről: (L)(L)

Terítéken anyád és a horror

Bár kronológiai sorrendben nem így történtek meg a lentebbi bejegyzések, de ennek így van értelme. 🙂
Szombaton megint szerveztünk egy filmnézéses napot, amit most a Vikiéknél, Abán tartottunk. Reggel  6-kor szépen, komótosan felkeltem, elmentem tankolni, meg a Tesco-ba venni valami inni valót, mégse érkezzen üres kézzel az ember. 7:06 perckor, amikor éppen nyitottam ki itthon a bejárati ajtót, csörög a telefon – A. Dóri …-. azért telefonált, hogy ő éppen elindult otthonról. 7:22-kor mikor éppen indítottam a kocsit csörgött a telefon, hogy hol vagyok már, megint csak ő volt…végül is nem gáz, hogy megbeszéltük, hogy félre ott leszek. Mit ad Isten, ott voltam félre. 😀 Ott vártak már az asszisztensemmel, Rubyval együtt :D.  Igaz itt kellett várni még negyedórát a másik Vikire, akiről később kiderült, hogy nem tudott felkelni…
Ahogy leszáguldottunk Abára, a Viki már ott állt a kapuban, az útról felesleges beszélni, mert azt leszámítva, hogy az A. Dóri lefejelte a szélvédőt, majd lehajtotta elém a napellenzőt, és ez probléma, mert a férfiak csak a ********* képesek gondolkodni, ami pont az ilyen *****coktól ***** a legjobban. 🙂 🙂
A Viki anyukája, már várt minket DIY kakakós csigákkal és egyéb nyalánkságokkal. A filmnézést természetesen az Anyád napjával kezdtük, ugye Ruby? 😀 Majd jött a Fűrész 6., majd a Házi nyuszi – Haaaarmonieee 😀 -, a Viasztestek és végül a Míg a jackpot el nem választ. 😀  Mondanom sem kell, hogy Rubyval végig nevettük az egészet, és nem csak a horror filmeket, az meg, hogy a filmeket ha nem is kommentáltuk, de folyamatosan beszéltük…nos az is igaz.
Imádtam nagyon jó volt, remélhetőleg Erzsi néni nem akadt ki ránk…annyira. 🙂 Még ilyet, még ilyet, még ilyet!!!