Neked

Olyan rövid az élet, annyira arról szólnak a mindennapjaink, hogy a saját, emberi, olykor kicsinyes játszmáinkat éljük meg. De ennek semmi értelme. Annyira egyszerű lenne kimondani: Te vagy az életem, Te vagy az, aki miatt felkelek, aki miatt túlélem a napot, aki miatt az vagyok és lehetek, az, aki a világon a legjobban szeret Téged…és keressük azt az utolsó lépcsőfokot, és nem találjuk meg. Pedig ez az igazság. Ennyi idő után, és ennyi minden után is Te vagy az, akit magammal vinnélek, aki mellett ott lennék, aki mellett nemcsak egy csók, egy nyak, egy mosoly, egy ölelés, egy akármi lenne, hanem létező, eleven és párját ritkító dolog.
Te vagy az, aki mellett sosem kellett megjátszanom magam, aki mellett állandóan érdekes, izgalmakkal teli és mégis, végletekig őszinte lehettem. Aki mellett megélhettem, hogy milyen az, ha szeretve vagyok. És mégis, mégis, mégis ennyi idő után is tudom, hogy Neked én nem jelentek többet, vagy mást. Aki nem érez semmit, aki nem szeret úgy, ahogy az, aki a világon Téged mindennél jobban, aki könnyen bedobná, amit kapott, holott én mi mindent feladnék, és feláldoznék érted…társad lennék, de Neked ez nem kell. Kellenek a múló szeszélyek, kellenek azok, akiket a magadénak (se) mondhatsz még éjfélig, még a hétvégére, még a nyárra, és nem az, aki ott lenne melletted, amikor csak kell, pusztán azért, mert az indokokat keresve a nemre, csak annyit tudsz erőtlenül kimondani: mi van, ha megbántanám.
De sosem, sosem adtál esélyt arra, hogy ezt mellettem megélhesd, hogy lásd, mi lehet az, amit tudok adni. A kifogások keresése megy csak folyton ahelyett, hogy végre Te is belásd, nem azért, mert ki ha én nem, hanem mert azért, hogy tudd, nálam senki, soha jobban nem…

Vélemény, hozzászólás?