De csak azért, mert békésen landoltunk

Azt hiszed, hogy fejlődsz, hogy megéltél egy új szakaszt, hogy összehozott az élet olyan emberekkel, akiktől tanulsz, vagy akik általad tanulnak és továbblépsz. Megtanultad a lekét, megtanítottad az egészet. És akkor eltelik néhány hónap, kilábalsz az egyikből, megjelenik a másik, aki — jelenleg és látszólag — ugyanazt akarja megtanítani, amiről azt gondoltad, hogy már megtanultad. És nem. Pontosan ugyanott tartasz, ahol 1 évvel ezelőtt. Csak a betű most nem P., hanem M. vagy G. — lényegtelen.
Nappal persze fenntartod az egészet, mert annál nincs fontosabb, hogy mutasd: minden rendben. De az este! Na ez teljesen más. Rádnehezednek önnön lugasod falai, és az éjszaka homályában azt kívánod, egyszer ez érjen véget. De persze még nem jött el az ideje, mert ahhoz, hogy a transzcendentális utazás megtörténjen, még szenvedned kell. Csak nem tudod, hogy miért, nem látod az okát.
Világos, aki barátságot színlel, abba nem szeretsz bele. Kipipálva, megtanultad. Aki érdeklődik, aziránt Te nem érdeklődsz. Aki úgy csinál, mintha kedves lenne őszintén, azzal nem kell kedvesned lenned. Tök világos. (Mi a fasz van?)
Erre megjelenik G./M., aki nem színlel semmit, aki természetesen, a véletlenlovon ülve bevágtat és tudathasadt módon azt sem tudja, hogy amit ír az az “A”, amit mond az meg “B”. Mert nem, nem normális az, hogy valaki írásban és valaki szóban olyan, mintha két külön személyiség lenne. Oh, és persze jönnek még ezek a véget nem érő, klisészerű faszságok, hogy én ilyen, meg olyan. Akkor mégis mi — kérdem én –, mi az oka, hogy nem lépünk tovább. Mi az oka annak, hogy csak kifogásokat keresünk, azért, mert ő éppen így éli meg, hogy a semmiből és senkiből valaki lett.
Nem bírom itthon. Muszáj elmennem, muszáj elindulnom midnen reggel, hogy tudjam: még élek, még van értelme felkelni, még van feladat, amit meg kell csinálni, még vannak dolgok, amiket el kell végezni, még nem engedhetem meg magamnak, hogy azt mondom, hagyjuk, minek keljek fel. Ez az egy, ami miatt bent vagyok, ez az egy, ami miatt elindulok. Persze nyilván kiplakátolták vele az egész campust, és épületről épületre elém jön. Mázli, hogy szabadon elvihetem és kiplakátolhatom vele azt a 32 nm-et és akkor szinte olyan mintha itt lenne… oké, nyilván ez is faszság, nincsenek tévképzeteim, csak ha már belekezdek valamibe, akkor be is fejezem. Újfent jön az idézet: “nem nehéz nagy lendülettel megszállni a terepet és kihirdetni: buli van… de mi van azután? Valaki megjelent, mindent felforgatott, majd ugyanilyen nagy lendülettel ki is lépett.
Mindig, amikor eszembe jut, arra gondolok, hogy csak jöjjön szembe, csak lássam. Erre persze nyilván ma nem őt, hanem G.-t kapom szembe. Hát…ez is szenzáiós volt… mondanám, hogy hibátlan… tényleg…vajon R. átadta volna neki, hogy ő volt életem kibaszott nagy szerelme? 😀 Szerencsére erre nem került sor, de csak azért, mert békésen landoltunk.
Biztos, hogy ez is el fog múlni, de agyvérzést kapok P. tanácsaival, aki gyakorlatilag állandóan ebben szenved az afrikai entitások miatt, de nem tanácsolok olyat, amit én sem tudok betartani. Furcsa, de P. tanácsai most hihetetlenül megnyugtatók. Ő legalább részben tisztában van azzal, hogy min megyek keresztül. Bár a múltkori mondata meglepett: “De M! Te szerelmes vagy…én nem.” Nem tudom ezt tovább csavarni, itt kell befejezni a gondolatot. Holnap biztos szebb lesz minden!

Vélemény, hozzászólás?