Véletlenek léteznek!

Véletlenek nincsenek! – szól a tételmondat, de valahol meg mégis nem tudom ezt elhinni. Egy olyan városban találkoztunk, amelyhez egyikünknek sincs köze. Majd alig 1 héttel később ott találkoztunk, ahol annak előtte soha, pedig sok közünk van hozzá. Aztán 2 héttel később megint olyanhelyen futottunk össze, és történt meg az első nagy beszélgetésünk, ahova évente az ember — jobb esetben — csak egyszer jár. Valamiért ugyanarra a helyre, ugyanabban az időben mentünk, ugyanazon céllal.
Eltelt azóta újra 1 hét, írtam neki, válaszolt 1 nappal később, de olyan nehezen, és nyögvenyelősen. De miért?
Szóban sokkalta szenvedélyesebb, sokkalta aktívabb, mint írásban. Vannak ilyen emberek? Igen! ÉS engedjük el. De amellett, hogy kismillió dolga van — kinek nem!? — egy-egy mondatot visszaböffenteni nem lenne nehéz.
Amennyire lelkes vagyok, annyira tudja ez lerombolni a hitemet mindenben és bár nem hallom a jövő nászdalát, mégsem gondolnám azt, hogy ezt a bizsergést annyiban kéne hagyni. Nyilván fáj és marha szar ez is, hogy bár van változás, de mégsem úgy, ahogyan azt szeretném, vagy úgy, ahogyan az normális lenne, pedig Ő — ahogy P. fogalmazott — olyan, akit az ember mutogatna mindenhol.
Nem lehet, hogy az egész csak ennyi lenne, nem lehet, hogy megtörtént ennyi véletlen találkozásunk és volt egy nagyon jó beszélgetésünk és utána meg semmi. Nem akarom hinni, hogy ez csak ennyiből állna.

Vélemény, hozzászólás?