M.

Nem tudom, hogy mi van velem, de…úgy érzem, hogy… most már hetek óta annyira hektikus vagyok. Egyik pillanatban szárnyalok, másik pillanatban meg mély depresszióban ülök.
Tudom az okát, meg tudom, hogy mit kellene tenni, de… egyszerűen nem megy. Egyszerűen nem tudok túllépni ezen a problémán, vagy létállapoton és…most a Mama is.
Persze a maszk még mindig tökéletes, de…sírni akarok, azt akarom, hogy megkönnyebbülhessek, de egyszerűen nem megy. Pedig…ha ez nem, akkor más végképp nem.

És az, hogy a családban anyámat leszámítva mindenki, MINDENKI úgy áll ehhez hozzá, hogy áhhh, 86 éves, áhhhh, ez már a korral jár, a felelősséget meg csak át kell passzolni, nyilván ez a legegyszerűbb. És bocsánat, de ez van, mindenkinél. És meg itt állok, és segítek és közben azon jár az agyam, hogy persze a Fiskális út amikor enni kell jönni, közel van, amikor segíteni kell, akkor senki nem ér rá. Én kibaszott tömegközlekedéssel jöttem le, A. 4 utcányira lakik, mások kocsival közlekednek, és persze senki nem ér rá…mindenki kibaszott sokat dolgozik és elfoglalt…

Ezek után meg nem kell csodálkozni azon, hogy egyszerűen depressziós vagyok…vagy legalább is én ezt gondolom magamról. A ZeTa-n sem úgy működnek a dolgok, ahogy kéne: D.A. folymatosan összehasonlítgat és egyszerűen nem tudom neki megmondani, hogy nekem most erre marhára nincs sem türelmem, sem idegzetem. Főleg ezzel a családi háttérrel…

Vélemény, hozzászólás?