Az a kibaszott lojalitás

Volt egy fiú ma, aki nagyon jó volt. Olyan produkciója volt, mint gyakorlatilag most már hossz évek óta senkinek. Félelmetes és egyszerre nagyon jó. Sajnos előbbi volt az, amelyet azóta is érzek.

Igazából az egész történet elég furcsa, és biztosan vannak akik azt mondják és mondanák, h túldramatizálom az egész kérdéskört. Az egész eddigi életem abból állt, hogy nekem kell lennem, ha nem is mindem tárgyból, de a legjobbnak. Ebben éltem és nevelkedtem. Persze a józanész határain belül.
A mai nap volt egy fiú, akitől még előtte megkérdeztem, hogy mit játszik. Azt mondta, hogy Rachmaninov-etüdöt. Mivel ez volt a téma, ezért beültem. I. nyilván ezt a Rachmaninov darabot kérte, ami elképesztően nehéz mű. A srác nagyon jól játszott, majd a G. megkérdezte, hogy milyen zongoraetűdöket játszott még. A válasz az volt, hogy Prokofjev, Liszt, Szkrjabin…stb. Gyakoratilag az általam ismert legnehezebb művek. Ezt követte a zeneelméleti tudása, ami páratlanul gazdag és színvonalas volt.
Az egész produkció végeztével I. megkérdezte, hogy miért nem megy a ZAK-ra, mert ez a Rachmaninov-életmű egyik legnehhezebb darabja. A srác azt válaszolta, hogy ő tanítani akar matekot meg éneket egy gimiben, mert a zongora csak egy eszköz a tanításhoz.
Miután kiment T. I. meg az A. összekacsintottak és az A. mondta, hogy ezt a fiút küldjük OTDK-ra, ha akarja, ha nem.
A félreértések elkerülése végett nem vagyok rá féltékeny, csak azt érzem, hogy a 3 évvel ezelőtti önmagamhoz én semmit nem tudtam, hozzá képest. És persze jó érzés, hogy van itt olyan, aki motivál abban, hogy zongorából is még jobb legyenk, de most momentán azt érzem, hogy rettentően szomorúnak tartom, hogy… nem is tudom, hogy mit.
Mert jó az, hogy van végre nagyon jó zongorista, csak…nem tudom. A WA. már elmondtam a fiktív beszélgetést I. és köztem: Tanárnő! Szeretnék újra OTDK-ra menni. – Jaj Attila, maga, tudja ügyeske, de itt van a T., ő azért 100-sor jobb magánál. Majd szervezünk magának egy tanszéki koncertet, amin játszogathat. Mert azért T. fantasztikus, maga meg csak ügyeske.
A családomban is azért választottam a zenével való foglalkozást és szakmát, mert nincs nálunk ilyen területen dolgozó és nem akartam sem mérnöki, sem vegyészi, sem informatikai dologra menni, mert nem akartam, akarok valaki mellett másodhegedűs lenni, az örök 2.
És amikor anno mentem az országos zongoraversenyre és 2. lettem kiborított, hogy nem első. Ezért elmentem 3 év múlva és összejött.
És attól félek, h a T. elképesztő darabja, és gondolom kompetenciája mellett én ott fogok állni és hozzá képest csapkodom a zongoràt.
Jó ok, túlzok, de az elmúlt néhány évben mindig azért küzdöttem, hogy ne valaki mellett legyek a sokadik, hanem igen is azt mondják, hogy azért ez már valami.
Ez indokolja mindig a diplomakoncertjeim darabválasztásait is, mert nem egy akarok lenni a sok (jó) közül.

Ezek után csak azt az egyet nem tudom, hogy a ZETA hogyan fog viszonyulni ehhez az egészhez. Az lesz, hogy az újdonság erejével hatva azt mondják, hogy: hogy használhattuk eddig ezt a hidat, amikor van jobb is? Szar hasonlat, de világos. Fog számítani bármit is a letett dolog, vagy csak az, hogy most van, aki bizonyos szempontból jobb, mint én voltam.

One comment

  1. Thilanna szerint:

    alig hiszem, hogy elfeledkeznének rólad, elég sokat hozzátettél a tanszék életéhez a zongora és a különleges kórusművek mellett is. egyáltalán nem biztos, hogy ez a srác is ennyire az egész tanszéknek szenteli majd magát, lehet, hogy ellesz a saját kis tanulmányaival, főleg ha matek szakos is lesz. szóval nyugi.
    másrészt meg fogd fel kihívásnak, és feküdj rá újra a zongorára – végülis így szép fejlődni, nem úgy, ha azért vagy a legjobb, mert a többiek gyengébbek. 🙂 és bár én laikus vagyok, de azt hiszem, hogy a művészetet nem lehet úgy megítélni, hogy az egyik jobb, mint a másik – mindketten az egyéniségeteket teszitek bele, és még azonos darab is más lesz, nem?
    szóval hajrá 🙂

Vélemény, hozzászólás?