De strandede hvaler – LiKöR

Ahogy telnek-múlnak az évek, mindig akad (kb évente 1-2) olyan művészeti élmény, amikor ott ülök és azt mondom, hogy atyaúristen, én nem akarok többet Magyarországon maradni és alkotni, hanem kimenni külföldre, mert ezek annyira fanstasztikusan jól csinálják azt, amit csinálnak, hogy tőlük csak tanulni tud az ember.
Ma is egy ilyen élményem volt, ugyani fellépet nálunk a BTK Skandinavisztikai Tanszékének kamarakórusa, a LiKöR, illetve egy dán vendégkórus a De strandede hvaler, azaz A partravetett bálnák.
Előbbi kórusról nem szeretnék beszélni, ők a magyar értelemben vett teljesen konvencionális kórus volt. Amatőr kórushoz képest igen jó kompetenciákkal rendelkeztek.

Azonban, ami ennél fontosabb a dán vendégkórus. Ez kb. 30 középkorú, idősebb hölgyből és férfiból állt, a vezetőjük pedig egy kb. 30-35 éves pasi, Johannes Jacobsen volt. (Kincsőnek itt mondanám, hogy a Silkeborg-i egyetemen végzett a pasi. 😀 ). Ők egy vitorlás baráti társaságból alakultak át kórussá, és ritkán látni akkora élménnyel és átléléssel éneklőket, mint amilyen ők voltak.
Az első jó érzés, ami elkapott az a Jacobsennek az a mondata volt, hogy Dániában minden ilyen nagyobb baráti csoportosulás létrehoz, fenntart, működtet és támogat kórusokat. A második pedig a már előbb említett lelkesedés volt. Olyan embereket látni, akik 60 év felett már nehezebben mozognak és járnak, de arra a 30 percre megfiatalodtak és képesek voltak gyerekek maradni. Csak megerősíteni tudom azt, hogy csak az tud teljes életet élni, aki valahol egy kicsit megőrzi magában a gyermeki oldalát. A művészeknél pedig csak az tud igazán jó lenni, aki lélekben elfelejt felnőni igazán.

A koncert után odamentem Jacobsenhez és gratuláltam neki, mondtam, hogy ki vagyok, mit csinálok és az, hogy nem úgy néztek rám, mint egy “külföldire”, hanem mint egy kozmikus erőt megalkotó, irányító, terelő, részese levő kör tagjának. Nagyon jó érzés volt, és meg merem kockáztatni, hogy az elmúlt x hónapban, évben nem voltam ennyire feldobódva semmitől sem. Nem voltam egyszerre ennyire boldog és melankólikus. Közösséghez tartozó és magányos. Félelmetesen szép érzés volt. 🙂

A non plus ultraja a dolognak az volt, hogy elkértem lefénymásolni a kottákat Jacobsontól, aki odaajándékozta nekem azokat. 🙂

Itt pedig következzék maga a kórus, sajnos csak 2-3 videó van fent, de érdemes meghallgatni, hogy érezzétek azt a hihetetlen atmoszférát, amelyet teremtenek. Persze, ez nem profi kórus, de itt merül fel annak a kérdése, hogy a tökéletes előadásmód, vagy az interpretáció közvetlensége-e a fontosabb?

Vélemény, hozzászólás?