A short post

Már egy ideje szeretném megírni ezt a bejegyzést, de valami miatt nem volt olyan hangulatom hozzá, amely köztes lenne jó és rossz között.
Azon gondolkodtam, hogy vannak olyan helyzetek, amikor teljesen furcsa lenne bármit is magyarázni. Felesleges lenne belemenni abba, hogy ki mit érez, hogy ki miért hálás, azonban muszáj, emberi lényünk minden erejét felhasználva összeszedni magunkat és megölelni a másikat. Átérezve az akkor felgyülemlett és kimondatlan összes emberi érzést, hálát és szeretetet. Teljesen mindegy az, hogy előtte volt-e valamilyen meghatározó beszélgetésetek, teljesen mindegy, hogy utána lesz-e, ez abszolút a pillanatra építő viselkedés. Talán nem is fontos, hogy volt-e előzménye vagy lesz-e folytatása, ez egy azonnali visszacsatolás. Ezért szeretem ezt használni, és Zoe Heller szavaival élve, jó érzés mindkét félnek…egy csapatölelésről meg már ne is beszéljünk. 😀

2 hete vagyok Székesfehérváron, és azt hiszem örülök annak, hogy azok a barátaim akik. Félszavakból értjük egymást, tekintetekből és pillantásokból tudjuk, hogy mire gondol a másik. Arról nem is beszélve, hogy egy-egy szituáció mennyire meghatározza a viselkedésünket. Múlt héten találkoztam Dórival és Rubyval és hihetetlen volt számomra, hogy a jóleső, már amúgy is mély beszélgetést, egy pillanat nem sok, de annyi se kellett hozzá és átvette a döbbent csend, a támogató magatartás, és azok a felajánlások, amikre ha gondolok még mindig csak azt a szeretetet és az erős barátságot tudom érezni, amiből kevés adatik meg. Nagyon hálás vagyok az ilyen pillanatokért.

Hétfőtől pedig újra Budapesten leszek, ugyanis kedden mennünk kell énekelni, mivel díszdoktorrá fogják avatni a finn köztársasági elnököt. Eldöntöttem, hogy a következő félévben igyekszem összeszedni magam az életem minden területén. Kevesebbet fogok támaszkodni az előadói képességeimre és többet a biztos tudásomra, mind az egyetemen, mind az MTT-ben, mindenhol.

Vélemény, hozzászólás?