Összegezve

Most, hogy a végéhez értünk talán annyit mondanék el, hogy minden idegeskedés, sértettség és bántottság ellenére azért mégis örülök annak és hálát adok azért, hogy olyan emberek vesznek körül, akikkel kölcsönösen működik az egymás megbecsülése. Az élet – ahogy az “aranyasszony” mondta – olyan, mint egy sinus-görbe, egyszer fent, máskor lent. Természetesen ez így van helyén és rendjén, azonban nehezen tudom megélni mind a kettő végletet. Ha rossz, akkor talán már-már evidensnek tekinthetően miért ennyire rossz és azoknak miért kell ennyire csomópontszerűen jönniük. Ha pedig jó, akkor miért ennyire jó? Miért érnek ilyen pozitív impressziók, hiszen meg sem érdemelném. Jó volt ezt megbeszélni. Jó volt beírni a jegyzetek közé adott hónap 52. F. napjának E. periódusában, hogy boldog vagyok. És persze még mindig zavart és bizonytalan, és labilis és viselem az összes rossz tulajdonságomat…de legalább nem keserű, nem életúnt és nem jár át az FWP-től érzett spleen életérzés. Persze nem mondom, hogy szégyenlem azt az oldalamat, mert valahol az is én vagyok. Valahol, amikor nem azt és nem úgy mondom, mint ahogyan azt mindenki elvárná, az is én vagyok. Önmagam másik oldala a jó és a rossz is. Nem tagadhatom le és ezért különválaszthatatlan és elidegeníthetetlen részét képezi önnön lényemnek.
Igen, mindig kicsit fárasztó, mindig úgy vagyok vele, hogy basszus én hülye minek kezdtem bele. Egy 2 órás próba után olyan leszek, mint valamilyen nappali vámpír, akibe a lélek csak hálni jár. Gyakorlatilag annyira nagy fáradtságot okoz, amit csak az a zsánerbeli ember érthet meg, aki reggel 5-kor felkelt, megreggelizett, majd kiment a mezőkre kaszálni. Ambivalens módon azonban ott van az, hogy ennyi pozitív energiát, ennyi szeretetet kevés baráti kör tud adni. Nagyon élvezem csinálni és mind rajtuk, mind önmagamon érzem, hogy fokozatosan, lépcsőről lépcsőre egyre jobbak vagyunk. Már nem esik annyira szét, már megjelent az a parányi, szinte mikroszkópikusan kicsi kreatív fejlődési csíra, amiből lehet a későbbiekben már építkezni. Nem félek tőle, hogy jók leszünk-e, mert ez nem kérdéses, a probléma csak egy, mikor lesz az a pont, amikor azt kell mondanom a “másik életem” miatt, hogy elég. Bármennyire is nagyon szeretem őket, de nem tudom tovább ezt csinálni.

Vélemény, hozzászólás?