Az utolsó fricska

Most csütörtökön volt a 19. művészeti bemutató, az én 4. alkalmam és sajnos egyben az utolsó is szereplőként.
Olyan furcsa érzés volt odamenni, arra gondolva, hogy basszus ez az utolsó, nem lesz több, úgy kell játszani és szereplni bármit is, hogy tényleg azt mondják, hogy ez igen.
Természetesen ez is olyan számomra, mint a LEP-en a jegyfelvágás, mindig az utolsó pillanatra marad. Most is így volt, hiszen a rendezvény előtt kb. két héttel kezdtem el megtanulni a darabomat. A probléma az volt, hogy nem volt olyan darabom, ami legalább 7 perces lenne, vagy éppen olyan nagyszabású, grandiózus voltú lenne, mint a tavaly játszott,  vagy éppen az idei szalagavatón játszott darab. Így a választásom megint csak Chopinre esett. Tőle játszottam az a-moll Grande Valse Brillante és az F-dúr Grande Valse  Brillante c. darabját. Az első, mollos mivoltából egy emocionálisabb és szomorúbb volt, míg a második olyan “ez igen” típusú.  Amikor felkonferáltak, elmondták az eddigi “érdemeimet”, díjaimat: többszörös aranydíjas és a tavalyi Diáknapok nívó díjasa. Nagyon kedvesnek tartom azoktól az emberektől a bizalmat, akik már akkor nagy tapssal és hújjogással fogadtak, amikor mégcsak kimentem meghajolni és nem is játszottam semmit.
Minden képmutatást elvetve aggódtam a darabom miatt, mert azért mégis csak kéthetes darab volt és nem egy jól kiforrott, mint a tavalyi. Szóval eljátszottam az elsőt, ami kb. 6 perces volt, majd pedig a másodikat ami kb. 2 percet tett ki. Miközben játszottam azon gondolkodtam, hogy ezek mennyire jól mutatják a Vasváriban eltöltött 4 évemet, mármint a darabok: volt benne szomorúság viszont volt benne valamiféle frenetikus öröm is. Mikor befejeztem a darabot, kimentem meghajolni, és lementem a színpadról. Szinte egy az egyben, kimondhatatlanul deja vu érzésem volt, mivel behúzták a függönyt és tapsolt és hújjogott a közönség, éppen úgy, mint tavaly. Vastaps. Nehéz leírni, és lehet, hogy kicsit furcsán hangzik, de ahogy meghajoltam rögtön SÚ jutott eszembe, aki azt mondta tavaly, hogy lehet, sőt biztos, hogy lesznek olyan pillanatok az életedben, amikor valami nem úgy fog sikerülni, mint ahogyan azt te szeretnéd, de ilyenkor meríts erőlt a tapsból, mert az mindig segít. És rájöttem, hogy mennyire igaza van/volt. Szerdán történt valami a drága osztályomban, amit majd elmesélek holnap, vagy holnap után, de elég az hozzá, hogy ideigleg és emocionálisan is annyira kiakasztott, hogy legszívesebben megmondtam volna az illetőknek, hogy tehetnek egy szívességet.
Szóval a lényeg az, hogy ott álltam és láttam az első két sorban azokat a tanárokat, akiket nagyon szeretek és voltak olyanok akiket kevésbé, és persze volt olyan, aki nem ült oda előre, de hát Istenem…Tehát láttam az első sorokban Kati nénit, Lovas tanár urat…stb. akiket olyan régóta nem láttam, tekintve, hogy ők tavaly nyugdíjba volnultak, vagy ahogy Kati néni mondta “nyugger lettem”, és ezért nem láttam őket már az idei évben. Olyan jó volt őket látni, mert tényleg, aranyszíve Kati néni – aki mellesleg ezáltal eposzi jelzőt kapott, nem most hanem már egy ideje – ott tapsolt, meg odajött megölelgetni és nagyon-nagyon boldog voltam.
To sum up, a végén amikor már mentünk lefelé odajött hozzám Juhász Lívia tanárnő és csak annyit mondott, hogy így kell elbúcsuzni. És rájöttem, hogy mennyire baromira igaza van, fricskával mindenki orra alá, akik képesek voltak arra, hogy folyamatosan keresztbe tegyenek nekem, és most nem csak az osztályról van szó, hanem azokról, akiket nem nevezünk nevén.

3 hozzászólás

  1. Bunny szerint:

    “Nyugger lettem”: ez hatalmas nem is mondtad, vagy nem emlékszem rá, am amit az utolsó sorban írtál, az nagyon tetszik. 😉

  2. Incanus szerint:

    Köszönöm Ruby 🙂 Kati néni meg amúgy is <3

  3. Ruby szerint:

    Kati néni (L):)

Vélemény, hozzászólás?