Archive for 2016. március 23. szerda

Fonál és egy lyukas(?) szőttes

Utoljára ilyen posztot is régen írtam. Emlékszem akkor a 4-6-os villamoson telepedtem le és mentem vele 3 kört. Valahogy mindig is azt éreztem, hogy életemnek legfontosabb gondolatait valamilyen különlegesebb szituációhoz kötődően tudom leírni. Most a 2-es metrón futom ezeket a köröket.
Nem tudom, hogy mi van, de ma megint rám telepedett egy rosszérzés, negatív hangulat, akármi. Itt ülök a metrón és valahogyan azt érzem, hogy jó lenne elhagyni a régi, vagy éppen jelenlegi dolgokat és csak továbbmenni ezzel a metróval…valahova. Ne értsétek félre, nem vagyok depressziós — azt hiszem –, de azok a megjegyzések, amelyek másfél évvel ezelőtt nem voltak, most már úton, útfélen kijárnak.
Rám néznek az emberek és csak a felszínes dolgokat és az általuk vélt, vagy éppen valós képet látják, ahelyett, hogy azt, amivé lettem.
Zs. ezért lenne izgalmas kontakt, mivel ő is lentről jött, amit elért azt csak magának köszönheti, nem volt hátszele, nem volt senki szakmabeli a családban, aki tolhatta volna őt.
Sokszor jut és jutott ez már régen is eszembe, hogy valószínűleg azért tudom értékelni a dolgokat jobban/ennyire, mert nekem kevesebb adatott meg, mint másoknak az út elején. Körülöttem az egyetemen, vagy akár a baráti körömben látom azt, hogy vannak sokan olyanok, akik gyermekkorukban mindent megkaptak és manapság már egy mosoly, egy kedves gesztus, egy figyelmes lépés nem, vagy nem annyit jelent, mint nekem.
Nagyon különös ez az érzés és nagyon furcsa is ezt átélni, mert óhatatlanul is az jut mindig eszembe, hogy igen, igen, de akkor hogyan tovább?
Mi lesz azután, hogy elvégzem az egyetemet, maradhatok vajon ott, vagy valami más út rendeltetett nekem? A szakmai sikereken túl megadatik-e az a nexus? Megadatik-e az a mohó(?) boldogság, amely úgy hiányzik az életemből? Vajon hogy fog dönteni X.?, vajon ő látja-e a dolgokban a perspektívát, vajon mennyi időre van szüksége ahhoz, hogy meghozza azt az ítéletet?
Különös, de…minél tovább halogatja ezt a döntést, annál kevesebbet és kevésbé érzem a dolgokat az irányába. Ó, milyen egyszerűen tökéletes lett volna, ha egyszerűen A. opcióját választja és most már semmi sem lenne kérdéskör. R. mondta azt, hogy a legszebb X.-ben pont az, hogy nem biztos, hogy hosszútávú perspektívában ő lesz az, aki, de megvan benne a potenciál, hogy hosszútávú perspektívában ő legyen az.
Itt ülök a metrón és csak elnézem az emberek arcát, ahogyan egész napos fárasztó munka után sietnek haza. Érdekes, de én sosem szerettem otthon lenni, valahogyan emberek közé vártam és vágytam mindig is. Azt hittem még néhány évvel ezelőtt, hogy hiztosan majd megadatik az otthon lét öröme, de ahogy telnek az egyetem évei nem érzem azt, hogy bármi is változna. Oké, persze. A szakmai életem remek, mint mindig, de ez már nem tölt el elég élménnyel, elégséges megelégedettséggel, mint régen, most már csak várom, hogy rám essen valami, egy zongora, vagy az Anyu. (Érdekes párhuzam lehet Precious-szel…)
Szóval csak várom, hogy történjen valami, hogy megszülessen végre valamilyen irányú lépés, de…kicsit szkeptikus vagyok most már. A múltkor a fejemhez vágta azt, hogy ha én sokáig ilyen leszek vele, el fogom veszíteni őt. Csak a gond az, hogy ő nem látja, hogy ha nem képes döntést hozni, én lehúzom azt a bizonyos redőnyt. Ez nem fenyegetés, ez nem panaszkodás, ez nem rosszindulatú megjegyzés, ez egyszerűen tény.
Persze adott emocionális tartalmak letagadhatatlanul megvannak, de…hogyan tovább, mi lesz utána? Továbblépni egyszerű, de mint régen a párkáknál, beszőtte magát az életembe. Ilyen kidobós gesztusokat tenni újra és újra az évek előrehaladtával egyre nehezebb, mert…senki nem mondhatja azt, hogy nincs semmi plusz, semmi tartalma a dolgoknak, mert ez nem igaz. De az is biztos, hogy ez így, ebben a formában nem maradhat sokáig, mert kezdem nyűgnek, szörnyű tehernek érezni.

Annyira vicces :D

Azt vettem észre magamon mostanában, hogy az intuitív megérzéseim egyre jobbak és jobbak. Nem, hogy elkezdtem megérezni, hogy van a másikkal valami, hanem szinte pontosan meg tudom mondani, hogy mi is az a valami. Kicsit kezd ijesztővé válni, főleg mindig a másik fél számára, hogy ezt én megint honnan tudhatom. Kicsit valahol azért hozzá tartozik, hogy én is néha megijedek az ilyen dolgoktól, leginkább attól, hogy az emberek mennyire kiismerhetők. Minél többet beszélgetsz velük, minél többet figyeled őket, annál hamarabb jössz rá arra, hogy az emberek semmit nem tudnak eltitkolni. Azt hiszik magukról, hogy okosak, hogy értelmesek, hogy okosak, sőt, hogy okosabbak, mint a másik. Aztán közben rájössz arra, hogy nem, te még mindig jobban látod a dolgokat.
Ezzel együtt a legszebb az, amikor a másik fél hülyének akar nézni téged és Te ezt pontosan tudod, és próbálod érzékeltetni, de a másik egyszerűen fel sem fogja. Azt hiszi, hogy teljesen hülyére vehet téged. Amikor úgy érzed, hogy ezen már túl vagy és adod az újabb és újabb esélyt, rájössz arra, hogy…miért is? 😀 Felkelve az éjszaka nagy sötétségében elkezdesz kacagni, mert tudod, itt lesz vége.