Archive for 2014. június 30. hétfő

Az a kibaszott lojalitás

Volt egy fiú ma, aki nagyon jó volt. Olyan produkciója volt, mint gyakorlatilag most már hossz évek óta senkinek. Félelmetes és egyszerre nagyon jó. Sajnos előbbi volt az, amelyet azóta is érzek.

Igazából az egész történet elég furcsa, és biztosan vannak akik azt mondják és mondanák, h túldramatizálom az egész kérdéskört. Az egész eddigi életem abból állt, hogy nekem kell lennem, ha nem is mindem tárgyból, de a legjobbnak. Ebben éltem és nevelkedtem. Persze a józanész határain belül.
A mai nap volt egy fiú, akitől még előtte megkérdeztem, hogy mit játszik. Azt mondta, hogy Rachmaninov-etüdöt. Mivel ez volt a téma, ezért beültem. I. nyilván ezt a Rachmaninov darabot kérte, ami elképesztően nehéz mű. A srác nagyon jól játszott, majd a G. megkérdezte, hogy milyen zongoraetűdöket játszott még. A válasz az volt, hogy Prokofjev, Liszt, Szkrjabin…stb. Gyakoratilag az általam ismert legnehezebb művek. Ezt követte a zeneelméleti tudása, ami páratlanul gazdag és színvonalas volt.
Az egész produkció végeztével I. megkérdezte, hogy miért nem megy a ZAK-ra, mert ez a Rachmaninov-életmű egyik legnehhezebb darabja. A srác azt válaszolta, hogy ő tanítani akar matekot meg éneket egy gimiben, mert a zongora csak egy eszköz a tanításhoz.
Miután kiment T. I. meg az A. összekacsintottak és az A. mondta, hogy ezt a fiút küldjük OTDK-ra, ha akarja, ha nem.
A félreértések elkerülése végett nem vagyok rá féltékeny, csak azt érzem, hogy a 3 évvel ezelőtti önmagamhoz én semmit nem tudtam, hozzá képest. És persze jó érzés, hogy van itt olyan, aki motivál abban, hogy zongorából is még jobb legyenk, de most momentán azt érzem, hogy rettentően szomorúnak tartom, hogy… nem is tudom, hogy mit.
Mert jó az, hogy van végre nagyon jó zongorista, csak…nem tudom. A WA. már elmondtam a fiktív beszélgetést I. és köztem: Tanárnő! Szeretnék újra OTDK-ra menni. – Jaj Attila, maga, tudja ügyeske, de itt van a T., ő azért 100-sor jobb magánál. Majd szervezünk magának egy tanszéki koncertet, amin játszogathat. Mert azért T. fantasztikus, maga meg csak ügyeske.
A családomban is azért választottam a zenével való foglalkozást és szakmát, mert nincs nálunk ilyen területen dolgozó és nem akartam sem mérnöki, sem vegyészi, sem informatikai dologra menni, mert nem akartam, akarok valaki mellett másodhegedűs lenni, az örök 2.
És amikor anno mentem az országos zongoraversenyre és 2. lettem kiborított, hogy nem első. Ezért elmentem 3 év múlva és összejött.
És attól félek, h a T. elképesztő darabja, és gondolom kompetenciája mellett én ott fogok állni és hozzá képest csapkodom a zongoràt.
Jó ok, túlzok, de az elmúlt néhány évben mindig azért küzdöttem, hogy ne valaki mellett legyek a sokadik, hanem igen is azt mondják, hogy azért ez már valami.
Ez indokolja mindig a diplomakoncertjeim darabválasztásait is, mert nem egy akarok lenni a sok (jó) közül.

Ezek után csak azt az egyet nem tudom, hogy a ZETA hogyan fog viszonyulni ehhez az egészhez. Az lesz, hogy az újdonság erejével hatva azt mondják, hogy: hogy használhattuk eddig ezt a hidat, amikor van jobb is? Szar hasonlat, de világos. Fog számítani bármit is a letett dolog, vagy csak az, hogy most van, aki bizonyos szempontból jobb, mint én voltam.

Védett: Pocsék

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

Védett: &

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

Lezárva

Most momentán azt érzem, hogy a múltam szép, a jelenem kilátástalan, a jövőm nem létezik. Az elmúlt 1 évben annyira megszakadt az a folyamatos védőhálót és biztonságot nyújtó baráti kör, hogy még mindig azt érzem, hogy bár vannak barátaim és vannak közülük kiemelten közeli barátok mégis az válik világossá, hogy nincs egy olyan átfogó közösség, amely összetartaná ezt az egészet.
Anno, amikor volt különböző számokkal ellátott valami, az nagyon jó volt, mert egy rendkívül izgalamas, többet és mást is mutató közösség tagja és egyik alkotója voltam egy személyben. Azonban mostanában vannak barátaim, és ezek a baráti körök nem vállnak körökké, hanem megmaradnak 2 fős kapcsolatként.
Számomra ez nagyon furcsa érzés, mert amióta az eszemet tudom mindig több főből álló baráti köröm volt, azonban mostanában, és kifejezetten az elmúlt egy évben vagy inkább fél évben ezek teljes egészében megszakadtak és azt hiszem nyugodt szívvel mondhatom, hogy végül nem miattam.

Illetve ami még nagyon szörnyű az az, amikor tudatosul benned, hogy volt olyan barátod, és nem is akármilyen, akivel a közös idő egyfajta kincs volt, vagy minimum sokkal értékesebb volt, mint az átlagemberrel töltött idő és az elmúlt félév tevékenysége pont azt bizonyította be, hogy az a barátság idejét múlt és már nem élő valami, hanem már csak a hamvai vannak meg, mivel az egyik félnek már koránt sem jelent annyit, mint anno. Arra kifejezetten igaz az, hogy a múltja igen szép volt, de a jelene tragikus. Ez borzasztóan elszomorít és elkeserít, mert valahogyan azt gondolom, hogy a barátság egy olyan folyamatosan létező és fenntartást igénylő dolog, amelyet egyszerűen muszáj működtetni, mert ha nem teszed, akkor semmivé válik és akkor megtagadja valamelyest a múltját és a létezését is.
Nagyon sajnálom sajnáltam, hogy Zs-vel erre jutott ez az egész: januárban még legalább beszéltünk, majd utána már csak havonta egyszer. Aztán az egésznek számomra ott lett vége, amikor másfél hónapos találkozóhiány után a beszélgetésre rászervezett egy másikat. Így az értékes és minőségi idő alig 50 percre csökkent, ami abszolút illegitimizálja az egész működését. Az, hogy most ezt ide ki merem írni, annak pusztán az az oka, hogy tudom, hogy sosem fogja elolvasni, mert úgysem jár ide, és tudom, hogy neki a velem való barátsága az új folyóba lépés miatt egyszerűen derogálna, mert nekem nincsen 4 nyelvvizsgám, és nem érdekel a NATO országainak működése, ahogyan Egyiptom választási rendszeres sem.
Régen mennyi közös programot szerveztünk, hol vannak azok már!? Egyszerűen…sosem fog visszajönni már az az idő és az fáj a legjobban, hogy ő nem is akarja, hogy ez visszatérjen, ami nem gáz, de az a hiány, amely létrejött és az a személy, akivé vált már nem az, akivel anno lehetett nevetni az élet apró örömein és megpróbálni megváltoztatni a mindennapok világát. Aki újragyújtotta a csikket és viccesen kicsinyesen akart spórolni 50 ft-on, aki bal kézzel szívta a cigit és kacagott azon, hogy elment 2 doboz 1 nap alatt. Aki telefonált akkor, amikor nem számítottál rá és aki azért utazott 40 percet, hogy egy kávét együtt ihassatok meg. Aki ott volt minden fontos alkalmon és együtt izgult minden közös ügyért.
De akivé most vált, azt én már nem ismerem…

Védett: Istenem…

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

Allen Ginsberg: Üvöltés

Lehet, hogy az én életem, vagy önmagam egyénisége kezd egyszerűen kifordulni magából, vagy lehet, hogy a világ, amely körülvesz engem kezd megkattanni, de annyi érzés és élmény, pozitív és negatív kavarog bennem, hogy nem tudom ezt jobban kifejezni.

Allen Ginsberg: Üvöltés

Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban, hisztérikusan
lemeztelenedett éhezőket,

a néger utcákon vonszolva magukat hajnalban egy mérges belövés tűjét
áhítozva

angyalfejű hipstereket égve az éjszaka gépezetében a csillagos dinamóhoz
fűződő hajdani égi kapcsolatért,

kik nyomorúság és rongyok és üres tekintetű, intelligens pofájú cigarettá­
zás a lassú dzsessz városainak csúcsain átlebegő hidegfolyóvizes
lakások természetfölötti sötétjében,

kik lemeztelenítették agyvelejüket az Ég előtt a Földfeletti alatt és megvi­
lágosult lélekkel mohamedán angyalokat láttak a bérházak tetején
tántorogni,

kik hideget sugárzó szemekkel járták végig az egyetemeket, Arkansast és
Blake-fényű tragédiát hallucináltak a háború tudósai között,

kiket kirúgtak az akadémiákról, mert bediliztek és obszcén ódákat közöl­
tek a hirdetőtáblák üres ablakain,

kik trikóban és gatyában kuporogtak a borotválatlan szobában, papírkosár­
ban égetve el pénzüket és figyelve a falon keresztül áradó Terrorra,

kiket tökön rúgtak mikor Laredón át New Yorkba igyekeztek vissza egy
adag marihuánával,

kik tüzet kajáltak a betintázott szállodákban vagy terpentint piáltak Paradise
Alleyben, halált, vagy tisztítótűzként égették törzsüket minden éjszaka

álmokkal gyógyszerekkel és ébredő lidércnyomással, alkohol és faszesz és
a végtelen bulizás,

hasonlíthatatlan zsákutcái az elmében borzongó felhőnek és villámok
továbbsuhanva Kanada és Paterson pólusai felé, bevilágítva a köz­
beeső Idő egész mozdulatlan világát,

meszkalin tömörségű hodályok, zöld fa a hátsó udvaron temetői hajnala,
boros részegség a háztetők fölött, beszíva repesztés neont hunyorgó
közlekedési lámpáinak kiratkatsor falvai, nap és hold és fák rezgése
Brooklyn üvöltő téli sötétjében, hőbörgő kukák dörgése és kedves
királyi fénye az észnek,

kik a benzedrinnel láncolták magukat a földalattihoz örökös rohanásra a
Batterytől a szent Bronxig, míg a kerekek és a gyerekek zaja le nem
szállította őket reszketeg bedőlt szájboltozattal roncsolt üres aggyal,
melyből minden nagyszerűség elpárolgott az állatkert rémes fényé­
ben,

kik minden éjszaka a Bickford büféből kisugárzó tengerfenéki fénybe
süllyedtek el és végigülték az állott sör délutánt egy vigasztalan
Fugazziból figyelve a balsors reccsenéseit a hidrogén wurlitzerben,

kik hetven órán keresztül pofáztak egyfolytában parktól kégliig kocsmától
a Bellevue-ig múzeumtól a brooklyni hídig,

letűnt serege a platonikus társalkodóknak vészkijáratok lépcsőfokairól
ablakpárkányokról az Empire State Buildingről a holdról a mélybe
ugorva,

karattyolva visítozva okádva suttogva tényeket emlékeket és vicceket és
arcátlan pletykákat és kórházak és börtönök és háborúk sokkjait,

teljes intellektusok fénylő szemekkel kiáradva hét nap és hét éjszaka
maradéktalan visszaidézésében, hús a Zsinagógának a kövezetre
vetve,

kik lekoptak a seholsincs Zen-hitű New Jerseybe és zavaros képes levelező­
lapok csíkjait húzták maguk után Atlantic City Városi Hivatalától,

elszenvedve a Keleti verítéket a tangeri csont-zenét a kínai migrént kábí­
tószer-elvonókúrán Newark kopár bútorozott szobájában,

kik körbe-körbe járkáltak éjfélkor a vasút mentén töprengve merre men­
jenek és elmentek és nem hullatott könnyet utánuk a kutya se,

kik cigarettára gyújtottak a marhavagonokban a marhavagonokban a mar­
havagonokban zötyögve

a havon át a nagyapa éjszakában a magányos farmok felé,

kik Plotinust Poe-t Keresztes Szent Jánost telepátiát és bibáb kabalát
tanultak mert a Kozmosz ösztönösen vibrált a lábuk előtt Kansasben,

kik magukban battyogtak végig Idaho utcáin vizionárius indián angyalokat
keresve kik vizionárius indián angyalok,

kik azt hitték hogy csak egyszerűen becsavarodtak mikor Baltimore termé­
szetfeletti eksztázisban ragyogott,

kik a téli éjfél utcalámpák kisvárosi esőjének ösztönzésére limuzinokba
ugráltak Oklahoma kínaijával,

kik éhesen és magányosan csavarogták végig Houstont dzsessz vagy egy
jó kúrás vagy fű után szimatolva és követték a ragyogó Spanyolt hogy
társalogjanak vele Amerikáról és az örökkévalóságról, reménytelen
ügy, így aztán elhajóztak Afrikába,

kik leléptek Mexico vulkánjaiba nem hagyva maguk után mást csak overall­
juk árnyékát meg a költészet láváját és hamuját Chicago kohójában,

kik a Nyugati Parton kerültek elő lenyomozva az FBI-t shortban szakállasan
nagy pacifista szemekkel sötét bőrükben erős erotikával felfoghatat­
lan röpiratokat osztogatva,

kik cigarettával égettek lukat a karjukba tiltakozásul a Kapitalizmus narko­
tikus dohányködje ellen

kik szuperkommunista brosúrákat osztogattak az Union Square-en zokog­
va és levetkőzve míg Los Alamos szirénái lefújták őket és lefújták a
Sing-Singet és a Staten Island-i komp is fújt

kik kiáltozva törtek le a fehér tornatermekben meztelenül és remegve más
csontvázak gépezete előtt,

kik nyakon harapták a detektíveket és gyönyörködve visítoztak a rabomo­
bilokban nem elkövetett vétkeik miatt hanem önnön vad forrongó
pederasztériájuk örömmámorában,

kik térdre rogyva üvöltöztek a földalattiban és farkukat meg kézirataikat
lóbálták mikor lecipelték őket a tetőről,

kik szende motorbiciklistákkal baszatták seggbe magukat és sikoltoztak a
gyönyörtől,

kik szoptak és akiket leszoptak a tengerészek ezek az emberi szeráfok
atlanti óceáni és déltengeri tapizások közben,

kik zsebhokiztak reggel és este a rózsalugasokban a parkok meg a temetők
füvében bőségesen telefröcskölve ondóval bárkit, aki a szemük elé
került,

kik röhögni próbáltak de csak csuklottak szüntelenül és a zokogásig
ingerelték magukat a Török Fürdő válaszfala mögött mikor a
szőke és meztelen angyal megérkezett hogy szétszabdalja őket a
kardjával,

kik odadobták fiúikat a sors három hárpiájának az egyik félszemű hárpia
a heteroszexuális dollár a másik félszemű hárpia kipislog az anya-
méhből a harmadik félszemű hárpia nem csinál semmit csak ül a
seggén és elnyisszantja a szellem aranyszálait a kézműves szövő­
székén,

kik eksztatikusan és telhetetlenül párzottak egy üveg sörrel egy nővel egy
pakli cigarettával egy gyertyával és leestek az ágyról és tovább
folytatták a padlón egészen le a lépcsőfordulóig és elájultak a
falnak dőlve az utolsó picsa látomásával és kilőtték a tudat utolsó
csöpp gecijét is,

kik nyelvükkel édesgették a napnyugtakor milliószám remegő lány mere­
dő pöckét és begyulladt szemmel ébredtek készen arra hogy nyel­
vükkel édesgessék a fölkelő napot is, mely meztelen seggeket villant
a tóban és seggeket a csűrök alján,

ki kurválkodva ment végig Coloradón a lopott szemeteskocsik miriádjá­
ban, N. C., e költemény titkos hőse, Denver bikája és Adonisa – öröm
az emlékezetnek a megszámlálhatatlan sok lány akit lefektetett az
üres grundokon a vendéglők udvarán a mozik ócska széksoraiban
a hegycsúcsokon a barlangokban vagy sovány pincérlányokkal az
ismerős útszélen a szomorú alsószoknyaemelgetések és különös­
képpen az árnyékszékek titkos benzinkút szolipszizmusa, valamint
a szülővárosi sikátoroké,

kik elájultak a hatalmas mocskos mozikban átváltoztak álmaikban felriad­
tak a hirtelen Manhattanre és összekaparták magukat a szívtelen toka­
jitól másnaposan az alagsorokból és a Harmadik Avenue vas álmainak
borzalmaiból és belebotlottak a Munkanélküli Nyilvántartókba,
kik egész éjjel vérrel teli cipőikben járkáltak a hóbucka dokkokon és egy
gőzzel és ópiummal teli szobába nyíló ajtóra vártak East Riverben,
kik nagy öngyilkossági jeleneteket rendeztek a Hudson sziklapadjain
berendezett lakosztályukban a hold háborús kék reflektorfénye alatt
és fejüket babér koronázta a feledésben,

kik megzabálták a képzelet birkapörköltjét vagy rákot ettek Bowery folyói­
nak sáros fenekén,

kik hagymával és rossz zenével teli targoncáikkal elbőgték magukat az utca
romantikáján,

kik a sötétben lihegve csücsültek a híd alatt összkomfortos láda-lakásuk­
ban és klavicsembalót kezdtek építeni,

kik lángokkal koronázva köhögtek Harlem hatodik emeletén a tuberkulo­
tikus ég alatt a teológia narancsrekeszeivel bekerítve,

kik egész éjjel firkálták csűrve és csavarva a sárga reggelben közönséges
halandzsa-stancáknak tetsző varázsigéiket,

kik dögöt főztek tüdőt szívet lábat borscsot és tortillát és vegetariánus
paradicsomról álmodoztak,

kik hússzállító autók alá merültek egy tojást keresve,

kik lehajították óráikat a tetőről hogy ezzel szavazzanak az Időn túli
örökkévalóságra és nap nap után ébresztőórák estek a fejükre az
elkövetkező évtizedben,

kik egymás után háromszor vágták fel ereiket sikertelenül, végül is hagyták
a fenébe, régiségkereskedést nyitottak, ahol is azt hitték majd meg­
öregszenek, és bőgtek,

kik ártatlan flanellruháikban elevenen égtek el a Madison Square-en az
ólmos vers repeszei és a divat vas ezredeinek csatarendbe verődött
csattogása és a reklám tündéreinek nitroglicerin visítozása meg a
baljóslatúan intelligens szerkesztők mustárgáza között, vagy az Ab­
szolút Realitás részeg taxijai gázolták halálra őket,

kik leugrottak a brooklyni hídról ahogy az valóban megesett és ismeretlenül
és elfelejtve sétáltak el a Kínai Negyed síri fényében a kifőzések és a
tűzoltókocsik között és még egy pofa sört se tudtak összetarhálni,
kik kétségbeesve ordítottak ablakaikban, kiestek a földalatti ablakain,
beugrottak a mocskos Passaicba, leugrottak a négerekre, végigbőg­
ték az utcát, összetört borosüvegeken táncoltak mezítláb, darabokra
törték a nosztalgikus 1930-as európai német dzsessz gramofonleme­
zeit, kiitták a whiskyt és beleokádtak a véres vécébe, nyögések és
óriási gőzkürtök széllökése a fülükben,

kik a múltak országútjain száguldottak neki egymás áramvonalas-golgotai­
börtön-virrasztásának vagy Birmingham-stílusú dzsessz átlényegü­
lésének,

kik hetvenkét órát autóztak árkon-bokron át hogy kitalálják nekem van-e
látomásom vagy neked van-e látomásod vagy neki van-e látomása
mely megfejti az Örökkévalóságot,

kik elutaztak Denverbe és kikészültek Denverben kik visszajöttek Denver­
be és hiába vártak kik virrasztottak Denver fölött és merengtek és
darvadoztak Denverben és végül elmentek megfejteni az Időt és
most Denver itt áll hősei nélkül,

kik térdre estek a reménytelen katedrálisokban egymás megváltásáért
fényéért és melléért könyörögve, míg a lélek megvilágította egy
másodpercre a kisujja körmét,

kik az agyukat repesztették szét a várakozásban hogy megjöjjenek a
meséből az aranyfejű bűnözők szívükben a valóság bájával és édes
bluesokat énekeljenek az Alcatrazhoz,

kik visszavonultak Mexikóba egy szokás rabjaként vagy a Sziklás Hegység
gyöngéd Buddhájához bújtak vagy Tangerbe futottak a fiúikhoz
vagy a Dél-Csendes-Óceáni fekete mozdonyán dübörögtek Har­
vardra Narcissushoz Woodlawn sírkertjébe a körbaszásba a sírba,
kik elmeorvosi bizonylatokat követeltek hipnózissal vádolva a rádiót és
magukra maradtak tébolyukkal a két markukkal meg egy határozat-
lan esküdtszékkel,

kik krumplisalátával hajigálták meg a New York Városi Szabadiskola
előadásain a DADÁ-ról értekező előadókat következésképp a dili­
ház gránit lépcsőin produkálták magukat borotvált fejjel és az ön­
gyilkosság paprikajancsi beszédével sürgős homloklebenyműtétet
követelve és akiket ehelyett az inzulin konkrét ürességének metra­
solnak villanyáramnak hidroterápiának pszichoterápiának munka­
terápiának pingpongnak és amnéziának adtak,

kik kedvetlen tiltakozásképpen csak egy szimbolikus pingpongasztalt borí­
tottak fel sürgősen megbékélve a katatóniában,

és évekkel később visszatértek a könnyeket az ujjakat meg a vér parókáját
leszámítva már valóban kopaszon Kelet Őrült városainak megpecsé­
telt végzetű osztályaira,

Pilgrim State, Rockland és Greystone magzatállapotú termeiben pörölve a
lélek visszhangjával éjfélkor a magányos padok kőtartományaiban,
az élet álma lidércnyomás, kővé vált testek, nehezek mint a hold,
anyjukkal, ki végül ……………… és hogy az utolsó fantasztikus könyvet kivágták
a lakás ablakán és az utolsó ajtót bezárták hajnali négykor és az
utolsó telefont falhoz vágták feleletképpen és az utolsó bútorozott
szobából kirámolták a szellemi berendezést az utolsó darabig, egy
sárga papírrózsa csavarodott a garderobe-fülkében egy drótfogasra,

de még ez is csak képzelődés, semmi más csak reményteljes töredéke a
hallucinációnak, –

ó, Carl, míg te nem vagy biztonságban én sem vagyok biztonságban és te
aztán nyakig vagy az Idő mérhetetlen állati löttyében, –

és ki ezért végigfutott a jeges utcákon az ellipszis a katalógus a méter és a
rezgő sík alkímiájának hirtelen megvilágosodásától gyötörve,

ki megálmodta és megtestesítette az Idő és a Tér szakadékait egymás mellé
helyezett metaforák által és tőrbe ejtette a lélek arkangyalát a két
látható metafora közt és összekapcsolta az elemi igéket és melléje
helyezte a főnevet meg a tudat gondolatjelét és kibújt a bőréből a
Pater Omnipotens Aeterna Deus érzetével,

hogy újraalkossa a szegény emberi próza mértékét és szintaxisát és némán
és intelligensen és szégyentől remegve áll most előtted, bukottan
mégis lelkéből gyónva hogy összeegyeztesse mindezt a gondolat
ritmusával meztelen és végtelen fejében,

az őrült csavargó és az angyali beatnik az Időben, ismeretlenül és mégis
ideírva ami még elmondható a halál utáni időben,

és az újból megszületett rózsa a dzsessz kísérteties lepleiben az együttes
aranyszarv árnyékában és fújták Amerika meztelen elméjének szen­
vedését a szerelemért egy éli éli lamma lamma sabaktáni szaxofon
sivításába mely végigborzongatta a városokat az utolsó rádióig
az élet versének önnön testükből kihasított abszolút és évezredekig jóízű
szívével.

Védett: Elmondhatatlan

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót: