Van egy álmod, van egy vágyad, amit meg akarsz csinálni, amivel foglalkozni akarsz, amit meg akarsz alkotni, amit meg akarsz teremteni, amit tovább akarsz adni, amit be akarsz mutatni. Építgeted, építgeted, építgeted azt a kurva homokvárat, majd egyszer csak odamegy valaki és azt mondja, hogy nem lehet, mert elfoglalod vele a helyet. Mi a faszt tudsz csinálni?…
Pedig ez az egy most végre fontos lenne. Ez az egy most végre nagyon fontos lenne. De nem lehet! Mert nem lehet!
Hogyan folytatod tovább a gondolatmeneted? Hogyan folytatod tovább az eltervezettet? Hogyan folytatod tovább a folyamatot?
“Lesz szíves akkor ezt most megoldani, ha már nemet mondott!”
És akkor csodálkozik, ha szomorú vagyok? Csodálkozik azon, ha szétesettnek érzem magam? Teljesen jogosan! Még szép…
Na mindegy…
Archive for 2013. november 20. szerda
Mi a faszt vársz?
Dolog van!
Gyerekek…én meg fogok pusztulni…úgy érzem, hogy az elméletben elhangzó “áhhh, idén jóval kevesebbet csinálok, mint tavaly”, csak egy önámítás.
Az egyetem rettentően sok vagy inkább sokk, és nem tudom, hogy hogyan fogom megoldani azt, hogy ne csússzak vele semennyit sem. Tulajdonképpen nem is az énekes tárgyak miatt, hanem a magyarosak miatt félek, mivel rettentően sokat kell olvasni és a tanárok többsége nem az a könnyen vizsgáztató típus hanem a kitaposom a beled és akkor is örülj a kettesnek…szörnyű…
Az MTT-ben most ugye szervezés terén abszolút ambivalens érzéseim vannak:
egyfelől örülök neki, hogy újra visszakerültem az aktív szervezők áramlatába és újra közéjük tartozom a majd fél éves kihagyás után (TP-MP), másfelől viszont úgy érzem, hogy ezek a feladatok jóval nehezebbek a tavalyiakhoz képest. Félreértés ne essék, imádom csinálni és tényleg nagyon örülök annak, hogy most így újra, de azt hiszem ez az egész valami nagyon mély és radikális jellemfejlődést fog bennem elindítani, mindenképpen pozitív irányba, mert ennyi emberrel ilyen szinten már jó ideje nem dolgoztam együtt.
Emellett még ott van a kórus, amivel fellépésről, fellépésre készülünk és az meg egyre jobban és egyre többször hihetetlenül intenzív élményt ad.
Az emberi kapcsolatokról meg már ne is essék szó…leginkább ők, illetve az alvással töltött idő az, amely végtelenül redukálódott…Sajnálom gyerekek! 🙁