Archive for 2013. november 20. szerda

Mi a faszt vársz?

Van egy álmod, van egy vágyad, amit meg akarsz csinálni, amivel foglalkozni akarsz, amit meg akarsz alkotni, amit meg akarsz teremteni, amit tovább akarsz adni, amit be akarsz mutatni. Építgeted, építgeted, építgeted azt a kurva homokvárat, majd egyszer csak odamegy valaki és azt mondja, hogy nem lehet, mert elfoglalod vele a helyet. Mi a faszt tudsz csinálni?…
Pedig ez az egy most végre fontos lenne. Ez az egy most végre nagyon fontos lenne. De nem lehet! Mert nem lehet!
Hogyan folytatod tovább a gondolatmeneted? Hogyan folytatod tovább az eltervezettet? Hogyan folytatod tovább a folyamatot?
“Lesz szíves akkor ezt most megoldani, ha már nemet mondott!”
És akkor csodálkozik, ha szomorú vagyok? Csodálkozik azon, ha szétesettnek érzem magam? Teljesen jogosan! Még szép…
Na mindegy…

Dolog van!

Gyerekek…én meg fogok pusztulni…úgy érzem, hogy az elméletben elhangzó “áhhh, idén jóval kevesebbet csinálok, mint tavaly”, csak egy önámítás.

Az egyetem rettentően sok vagy inkább sokk, és nem tudom, hogy hogyan fogom megoldani azt, hogy ne csússzak vele semennyit sem. Tulajdonképpen nem is az énekes tárgyak miatt, hanem a magyarosak miatt félek, mivel rettentően sokat kell olvasni és a tanárok többsége nem az a könnyen vizsgáztató típus hanem a kitaposom a beled és akkor is örülj a kettesnek…szörnyű…

Az MTT-ben most ugye szervezés terén abszolút ambivalens érzéseim vannak:
egyfelől örülök neki, hogy újra visszakerültem az aktív szervezők áramlatába és újra közéjük tartozom a majd fél éves kihagyás után (TP-MP), másfelől viszont úgy érzem, hogy ezek a feladatok jóval nehezebbek a tavalyiakhoz képest. Félreértés ne essék, imádom csinálni és tényleg nagyon örülök annak, hogy most így újra, de azt hiszem ez az egész valami nagyon mély és radikális jellemfejlődést fog bennem elindítani, mindenképpen pozitív irányba, mert ennyi emberrel ilyen szinten már jó ideje nem dolgoztam együtt.
Emellett még ott van a kórus, amivel fellépésről, fellépésre készülünk és az meg egyre jobban és egyre többször hihetetlenül intenzív élményt ad.

Az emberi kapcsolatokról meg már ne is essék szó…leginkább ők, illetve az alvással töltött idő az, amely végtelenül redukálódott…Sajnálom gyerekek! 🙁

2011 őszén történt

2011 augusztusában kezdődött el az a folyamat az életemben, hogy egyre jobban elkezdtem figyelni magamra. Fontosabbá vált az életemben, fontosabbá vált magam számára hogy én mit látok, hogy én hogyan élem meg a dolgokat, a karrierem és a személyes, szakmai sikerem fontosabb vált.
Az egész talán ott kezdődött, hogy 2012 márciusában elindítottam az MTT Kórusát. Itt nem az egocentrikusság az, amely fontos, hanem inkább az a figyelem, amellyel szeretnék erre tekinteni. Az egész társaság egész kevés kivételtől eltekintve teljes egészében átcsoportosult. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy kik azok akik a kezdetektől fogva énekelnek a kórusban. Ugyanakkor ez a folyamatos közösségváltás nem gátolta meg azt, hogy valami olyan közösség alakuljon ki a kórus keretein belül, akik egymáshoz és az irányomba is, oda-vissza rendkívül lojálisak, elhivatottak. Azt gondolom, hogy ez ritka, mert oké, kialakulhat egyfajta közösség egy rendezvényszervezés során, de egy olyan közösségben, ami több, mint másfél éve egy célért alkot, ritka. Talán ez az, amihez kötöm az első ilyen szakmai előrelépésemet az elmúlt néhány évben.
Aztán ezt követte az április OTDK, ahol ugye az önálló művészettudományi kutatás mindenképpen nagy előrelépés volt, meg így nagyon örültem neki, hogy az sikerült. Ez volt az, amivel előrébb tudtam most lépni, ugyanis meg fog jelenni a teljes kutatásom a Parlando decemberi számában, így gyakorlatilag az egész “országos” szintre emelkedik és ez megint csak jó érzés. Aztán majd jön januárban az Első évszázad, aztán ha minden jól megy, akkor sikerül megnyerni az Székesfehérvár Fejlődéséért Alapítvány művészeti és művészettudományi ösztöndíját, ami nagyon jó lenne és nagyon örülnék neki, ha megnyerhetném, mert segítenék a további fejlődéseimet.

Jó lenne megtanulni oroszul és kint tölteni fél-1 évet, ahol folytathatnám ezen kutatásokat. Jó lenne ha nem csúsznék semmilyen magyaros tárggyal és folytathatnám a tanulmányokat MA-n itt az ELTE-n, mert akkor valamikor az MA alatt vagy az MA után kimennék külföldre, nagyon jó lenne. 🙂 Majd meglátjuk.

Arról nem is beszélve, hogy így a barátaim rendkívül támogatnak és támogatják ezen törekvéseimet és ez nagyon jó érzés — ha már más területen lecsökkent –. Szóval, köszönöm Nektek, leginkább a művész barátaimnak, akikkel 2011 őszén ismerkedtem meg, és most már tényleg 2 évesek lettünk. 🙂 <3 http://www.youtube.com/watch?v=U1njg0m_42E

Az 5-ön történt?

Zebegény mindig is valamilyen hihetetlenül különleges, szinte életet és gondolatokat megváltoztató helyszíne volt az életemnek az elmúlt öt évben. Itt születtek anno és értek véget a legfontosabbnak tartott baráti kapcsolataim. Azért a sok “FF-nő”, nyegle állatarchetípusok mellett örülök annak, hogy számos kapcsolatom megmaradt közülük, amelyek nagyon fontosak a számomra a mai napig. Itt vagyok, az idén KÖMT-nek nevezett, általam inkább ÖT-nek tartott rendezvényen, utolsó nap van, és nagyon örülök azoknak a kapcsolataimnak, amelyek azóta is megmaradtak és fontosak mindegyik félnek.
Persze, volt anno egy képzeletbeli 7-es, amely sosem ült össze. Fontos volt, hogy azzá váljak, aki ma is vagyok, azonban olyan potenciális értéket sosem képviselt számomra, amelyre azt mondanám, hogy ettől vagyok 100%-ban az, aki. Ez hazugság lenne. Fontos volt megismerni azokat az embereket, akik alkották ezt a csapatot, de azért valljuk, ebből az ún. “elitklubból” kevesen voltak olyanok, akik fontosak maradtak volna. Volt olyan kapcsolatom ebből a csoportból, amelyben csalódtam. Nem is egy…:
1. a szakrális pillanatok hiánya és nem értékesítése volt az, amely tönkretette a barátságunkat. Azt hittem tévedett a valahol tévedhetetlen emberismeretem és ő nem olyan, mint amilyennek megismertem. De aztán kiderült, hogy semmivel sem több, mint amit elsőként gondoltam róla. Fájt…
2. azt hittem, hogy a barátságunk nemcsak egyoldalú, és ha nem is örökké, de legalább azért elég sokáig jó barátságot fogunk ápolni, de kiderült, hogy ez is csak egy olyan dolog volt, amelyik ideig-óráig volt fontos. The pain is temporary.
3. azt hittem, hogy barátságunk kiemelkedően fontos mindkettőnk életében, aztán csak fontosabbá váltak más emberek, más közösségek, más kapcsolatok, amely egy teljességgel ivócimboraságra alakult át, folytonos lemondásokkal és vaksággal.
4. az érdekesség varázsának megjelenése, lángolása, pislákolása, elhunyása, majd apró szikrákban való parázslása. Jó lett volna, ha ebben több is van, mint félévi megbeszélés-jellegű kapcsolat. Persze, ettől még ez legalább megmaradt. Bár valahol bevallom, nem gondoltam, hogy ebből több is lehetne, talán jobb is ez így.
5. hihetetlen mély és intenzív kapcsolat, amely tönkre fog menni az önzőség miatt. Persze, mint minden nagy kapcsolatnak, így ennek is volt egy hihetetlenül éles konfliktusa, de valahol onnantól kezdve ezt már világossá vált, az idegi kiborulás nem fog annyit megérni, hogy én ezt továbbfolytassam. El fogom engedni ezt, ha akarja, ha nem, mert az egész valahol egy folyamatos hazugságon alapult és köze nem volt ahhoz, hogy ez valami igazi értékes dolog legyen, mert amint az egészet ehhez kötném, hamissá válna, és tulajdonképpen ezáltal negatívan igazzá.
6. félek, hogy pengeélen táncol az igaz és valódinak vélt őszinte és a hamis, nem igaz, kicsit sem őszinte dolgok között. Nem tudom és nem is akarom mondani, hogy ez bizonyossággal meg fog maradni. Az biztossággal állítható, hogy az egyéni individuum kibontakoztatását folyamatosan segítő és elmélyítő pillanatai voltak, amely viszont még mindig pozitívan hatott a jelenlegi gondolkodásomra és életszemléletemre.

Néha azt érzem, hogy ezek azért fontos pillanatai voltak az életemnek, de azért mégis csak ott van, hogy többségében azok az emberek képezik az MTT-ből fontos baráti kapcsolataimat, akik nem tartoztak ebbe a körbe, mert valahol őket nem fertőzte meg ez a teljesen felszínes, érték nélküli “halmaz”, akikre azt mondtam, hogy ez az első olyan meghatározó klikk, ahova szeretnék tartozni.

Ki nem mondott, fájó pont, amely mellett szocializálódnom kellett itt. Fájdalmas (volt) ezt megélni…nyilván voltak és vannak is olyanok, akik nekem segítettek ebből folyamatosan, újra és újra felépülni. De kimondhatatlanul nehéz szituációk teremtődtek, amelyeket igen is meg és át kellett élnem, mert valahol nem volt választási lehetőségem, hogy kilépjek ebből. Nem azért, mert nem hagyták, hanem valahol reméltem és hittem abban, hogy ezek is csak áldozatai annak, hogy ez jó barátság lesz és közben pedig elfelejtettem azt, hogy ki is vagyok, milyen vagyok és hova is tartozom, mert nem ehhez a körhöz. Elfelejtettem azt, hogy én lettem az áldozata a jóhiszeműségemnek. Sérültem benne úgy, hogy az a bizonyos balansz teljes egészében aránytalan méreteket öltött.
Az elenyésző számú valódi és a dunátrekesztő vigasztalások voltak azok, amelyeket mérhetetlenül meguntam, nem akarok ebben a talmi világnézetben tovább működni.