Archive for 2013. június 30. vasárnap

Védett: Nyílt érzések Erdélyről

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

Elvonuló szürke felhők

Nem szokásom táboros videót vagy videókat nézni, de most megláttam, hogy BigFoot kitett egy táboros nosztalgiavideót, még 2011-ből. Úgy érzem valami a videó megnézése után megszakadt bennem.
Az volt az első igazán jelentős szervezésem az MTT-ben és valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva ahogy egy-egy pillanatra megláttam magam a videón rájöttem, hogy az elmúlt 2 évben számos tekintetben kifordultam önmagamból. Sokkal jobban teret engedtem a rosszabbik felemnek és elfelejtettem azt, hogy én akkor mennyire örültem, hogy szervező lettem. Mennyire örültem annak, hogy 11 napon keresztül egy rendet vezethettem és hogy e rendnek 11 napig én voltam a szakmai mentora és pótapukája.
Nagyon furcsa érzések kavarodnak bennem, mert most azt hiszem, hogy e töréssel elszántam magam arra, hogy rálépjek újra arra az útra, amelyet akkor jártam. Boldog voltam és őszinte, tiszta szeretetet adtam másoknak és ezt is kaptam másoktól. Boldogságtól telített profi rendet csináltam és utána valami elpattant bennem és eljutottam oda, ahol most vagyok.
Vissza akarok térni újra oda, hogy szívügyemnek tekintsem a szervezéseket, nem csak presztízsbeli kérdésnek. Újra járni szeretném azt a boldogító utat. És…ez is ritka tőlem, de a GYU-ból idézve azt mondhatom, hogy lehet, hogy kisebb leszek, de önmagam maradok.
Újra az az ember akarok lenni, mert azt hiszem, hogy ez az út is működőképes, amin most vagyok, de így tényleg el fog jönni az az idő, amikor a hatalom teljes pompájában maradok vetélytárs nélkül, mert mindenkit tönkretettem; így viszont lehet, hogy nem fogok ugyanolyan magas szintre jutni, de akik velem lesznek, örülni fognak a közös sikereknek és nem csak konfliktusokat fogok generálni.
Nagyon furcsa, de most kezdem el érezni, hogy mennyire fájó lesz az, ha idén kimarad a tábor, eddig nem gondoltam erre, de nem nihilista módon már most valamelyest fáj, nemhogy majd augusztusban, most kellene szervezőnek lennem, mert ennyire termékenyen, szeretetteljesen profi rendet nem tudnék máskor csinálni.
Szeretnék újra Ő lenni, újra teljes értékű boldog ember lenni, mint aki voltam:

226193_2109720035996_848080_n

A fájdalom tava

Ordítani tudnék, hogy mindenki megtudja mennyire fáj! Mennyire csalódott vagyok, hogy mennyire feladtam mindent. Már nem bírom tovább. Nem akarom ezt az egészet tovább folytatni és sírnék, zokognék megállíthatatlanul. Nem akarom tovább folytatni. Könnyem mosson el mindent, árassza el ellenségeimet és fakadjon új élet. Vége………

Súlyos-könny(ű)

Mostanában annyira ambivalens érzéseim vannak. Szóval…nem igazán tudom, hogy mit csináljak magammal. Nem tudok mit kezdeni a különböző érzéseimmel, nem tudok mit kezdeni a folyamatosan előttem lebegő, számomra megvalósíthatatlan életcéljaimmal. Nem tudok mit kezdeni azzal, hogy úgy érzem, hogy az elmúlt 1 hónapban csak így lebegek magam mellett. Nem tudom, hogy mi van velem. Mintha csak az egész önnön valómat betakarná és ellepné valamilyen nagyon vékony és áttetsző fátyol. A testem megy és minden nap csinálja a dolgát, de valahogyan annyira sivárok ezek a mindennapok. Úgy érzem, mintha teljes egészében valami lett volna a lelkemmel.
A minap gyakorlatilag annyira elszállt belőlem minden félelemérzet, hogy besétáltam egy vonat elé. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi volt az a kimeríthetetlen forrás, ami ezt a drámaiságot okozta, de egyszerűen nem éreztem akkor, hogy a mindennapokban megragadt lény lennék. Légiesnek éreztem magam, könnyűnek, áttetszőnek, mint az erdő fái között átszűrődő fény. A másodperc tört része kitágult és kiszélesedett és olyan volt, mintha az a pillanat sosem érhetne véget; mintha mindig ez a hihetetlenül könnyű érzés venne körül. Mintha átment volna rajtam valami olyan érzés, hogy most semmi nem lesz, most minden a saját rendje szerint fog történni, most csak a törvényszerűség számít, minden úgy lesz, ahogyan az elrendeltetett. Legyen az jó, vagy sem. Valahogyan ez nem számított.
Ez a súlyosság rányomja a bélyegét a mindennapjaimra is, persze dolgozom, de csak akkor megy az alkotás igazán jól, ha ezt a könnyűségi szintet el tudom érni. Nem érzem a testem harmóniában a szellememmel. Ma is leültem a zongorához és nem éreztem azt, hogy szárnyalna. Nem éreztem, hogy légies lenne, tünékeny és megfoghatatlan könnyű, hanem csak azt, hogy nehéz volt, vaskos és egysíkú.
Arról nem is beszélve, hogy a rossz szokásaim egyre jobban erősödnek és olyan fenyegető árnyat képeznek, mint amikor mindent megteszünk, hogy kizárjuk a gonoszt, de egy apró résen keresztül beszabadul és mindent elpusztít. Az összes rossz szokásom egyre erőteljesebb lett és nem tudom, hogy mit kellene csinálnom. Minden értelemben vett kávéfogyasztásom megnőtt és már csak úgy látom magam, mint aki ül egy fal mellett és egyszerűen csak száll a füst a faszom és ott vagyok és senki nincs ott, csak meredek előre és csak várom, hogy valami történjen ebben az egész kurva posztapokaliptikus világban…nem bírom tovább.

sinek-b