Archive for 2013. március 27. szerda

Helyes út?

Pénteken voltam Ágival, Barival, Tamással és Zsombival a Ludwig múzeumban egy kortárs képzőművészeti kiállításon. Régi blogolvasóim tudják, hogy, amíg Székesfehérváron voltam, számos alkalommal éltem azzal a lehetőséggel, hogy találkozzak minél több kortárs művészeti termékkel, hogy ezzel is szélesítsem azt a bizonyos látókört. Azonban, amióta fent élek Budapesten, “csak” az előadó művészeti résszel találkoztam, más művészeti területtel nem. Így nyilvánvalóan örömmel mentem el. A kiállítás maga A meztelen férfi volt. A megnyitóban a kurátorasszony — Maria Nivák <3 -- elmondta, hogy a kiállítás célja az, hogy a férfi testet, mint művészeti témát újra visszahelyezze az őt megérdemlő helyre. Ahogy mentem képről képre az volt az érzésem, mint laikus, hozzá nem értő képzőművész és, mint hozzáértő előadóművész, hogy egy nagyon erős és szignifikáns szakadékot érzek a zene-és a képzőművészet között az útkeresést illetően: a zene és ezzel együtt az előadó művészet keresése sokkal inkább a teljesen újfajta dolgok keresésében nyilvánul meg, míg ezen kiállítás alapján a képzőművészet "próbálkozik" -- nem degradáló értelemben -- az ember, mint fizikai lény korlátainak feszegetésére. Úgy gondolom, hogy az avantgárd óta jóformán kevés az olyan újfajta művészeti alkotás, amely azt sugallná, hogy most már olyan újfajta ideológiai és művészeti korszakhoz érkeztünk, amely meghatározó lenne a jövő e területű gondolkodásmódjában, mondjuk 50-100 évig. Ezzel szemben a zeneművészetben azt érzem, hogy igen, mi is még gyakran építkezünk a disszonanciából és a zene szerkesztettségének szétzúzásáról, a tonalitás devolválásáról vagy éppen az összhangzattani szabályok elvetéséről; azonban akik gyakran járnak Kortárs Zenei Estekre, azok látják, hogy azért a zenében erősebben visszanyúlunk sokkal régebbi zenék stílusához (középkor, reneszánsz) és azt más megvilágításba helyezzük. Ilyen volt Barabás Árpád Ráolvasója, vagy Orbán György kamarazenekari műve. Ne értsétek félre, biztosan a képzőművészetben is vannak olyanok, akik jobban keresik azt az utat, de ez nem tükröződött ezen a kiállításon. Természetesen ezt leszámítva viszont jó volt és különleges, csak, mint művész nem újat mutató. A képek egy része a naiv festészet jegyében született, másik része kortárs fotóművészek stílusát utánozta. Ami új volt, az egyetlen egy kép, ami talán a giccs útját járja, ami meg nem is tudom, hogy mi. Lehet, hogy ez az én szegénységemet mutatja, de a giccs számomra megint nagyon furcsa, mert nem tudom, hogy ez egyáltalán új irány-e. http://www.ludwigmuseum.hu/site.php?inc=kiallitas&kiallitasId=848&menuId=43

A kérdés adott

Nagyon furcsák ezek az érzések: folyamatosan csak jönnek és mennek. Nem is tudom, hogy mi miatt van az, hogy sokak iránt az érzelmeim nemhogy napról napra, de percről percre is megváltoznak. Nagyon nehéz ezeket kezelni és furcsák is. A barátaim számára meg talán még nehezebb lehet. Persze közülük csak azok érdekelnek, akik megérdemlik azt, hogy érdekeljenek és nem azok, akiknek a barátsága vagy személye csak szánalmat generál bennem . Oké, nem…nem akarok senkire sem utalni…;) De a lényeg tulajdonképpen az, hogy mik lehetnek azok a változások, amik egy magamfajta hektikus embert kibillenthetnek az átlagos életérzésekből. Jelen esetben ez a család volt…az hagyján, hogy anyám kijelentette, hogy nem szeretné, ha nyernék az OTDK-n, de hogy újra és újra folyamatosan megint előjött a kinézetemnek és a mentális tulajdonságaimnak a cikizése, arról nem is beszélve, hogy a karrierem előmenetele és sikeressége abszolút nem érdekli őket…azt hiszem, hogy azért jól vagyok…igazából néha úgy érzem, ha lent vagyok ki tudnék menekülni a világból és azt mondani, hogy nekem ebből az életből elég volt. Valahogy kibújnék önnön bőrömből és elmenekülnék, mert ezt így néha tarthatatlannak érzem. A legrosszabb az egészben meg az, hogy a saját hektikusságom kezelése egy dolog, de hogy még én vállaljam fel és törődjek a családoméval is, azt már nem. Ennek megnyilvánulása az, hogy most kedden el fognak jönni a koncertemre. Tulajdonképpen miért is? Ha nem akarják elismerni a kompetenciáimat, az ok, ha nem kíváncsiak arra, hogy mit csinálok, az is ok. De hogy néha igen, néha nem az borzasztó. Mégis mi értelme van ennek?

Equus

Kb. másfél éve élek fent Budapesten és arra jöttem rá 1 hónappal ezelőtt, hogy az elmúlt 5 évben az életem része volt az, hogy havonta elmenjek egy koncertre/színházba/kiállításra, viszont az elmúlt másfél évben nem.
Elég sok minden történt velem az elmúlt héten, de ezekről majd részleteiben. Ami biztos, hogy 3 hét után most először volt az, hogy leültem valakivel, valakikkel egy sör mellé, gyakorlatilag múlt hét péntektől keddig minden egyes nap.
Hétfőn Renivel elmentem a Thalia színházba, ahol megnéztem az Equus c. darabot. Úgy gondolom, hogy mostanában ezt egyre inkább felkapták, vagy inkább újra felfedezték: pl. a tavalyi évben Alföldi Róbert rendezte meg a Nemzetiben, most az ő és Szamosi Donáth főszereplésével mutatták be. Be kell vallanom, hogy soha nem láttam még egyiküket sem színpadon, viszont hozzátartozik az, hogy valami fantasztikus élmény volt.
A tavalyi évben A gyermek fejlődése és életkori jellemzői c. órámon megnéztük ezt e drámának a filmváltozatát, de színházban ezt látni sokkal autentikusabb, élőbb és megdöbbentőbb volt, mint anno. Alföldi Róbert játszotta a pszichiátert, Martit; Szamosi Donáth pedig a fiút, Alant, aki megvakított 6 lovat. Folyamatosan hallunk pletykákat Alföldi nemi hovatartozásáról, azt gondolom, hogy ez ha igaz, ha nem, akkor is remekül érzékletesen volt megjelenítve minden egyes momentuma a darabnak. Persze, a rossznyelvek erre is azt mondanák, hogy az egész darabból árad a homoszexuális többlet: miért 6 pasi játszotta a lovakat? miért csutakolja őket Alan? miért lovagol rajtuk meztelenül?…stb. Azt gondolom, hogy ezek ellenére mégsem érzi az ember ezt durvának, hanem inkább egy kicsit túllép a heteronormativitás határán, de még nem éri el azt a szintet, hogy meg kellene magyaráznia vagy indokolnia a döntéseit.
A lovakat 6 fekete ruhába öltözött pasi játszotta, a díszletek nagyon minimalisták voltak — leszámítva a 6 üvegfestett ablakot a 6 ló képével –; egy asztal, egy szék, 6 ajtó. Az első felvonás is már remek volt, de amikor a 2. felvonásban Alan elmeséli egy igazságkapszula hatására, hogy miért is vakította meg a lovakat és utána megfordul és ordít a közönség felé és a szemei teljesen véresek…nos akkor volt az, amikor most már testközelben levontam a konklúziót: zseniálisan jó volt! 🙂