Archive for 2013. január 26. szombat

…,mint…

Rájöttem a mai nap, hogy olyan vagyok, mint anyám egyik régi barátnője, a Szidi. Ő fogalmazta egyszer nagyon találóan és frappánsan azt, hogy ő úgy van a barátaival, hogy szereti őket nagyon, és türelmes is velük de csak alkalmanként, mert egy idő után megunja őket. És rá kellett jönnöm arra, hogy nemcsak a barátaimmal, de a családommal is így vagyok. Szeretem őket mondjuk hetente egyszer, de az már idegesít, hogy ha huzamosabb ideig naponta találkozunk. Elkezdem figyelni azokat a tulajdonságaikat, amik nem jelennek meg az első beszélgetésen: szupraszegmentális jegyeik, szókincsük, szóhasználatuk…stb. Ezek egyre jobban 3-4 nap után idegesítenek. Nagyon szeretem őket kivétel nélkül, de csak hetente. Azt hiszem, hogy ezért működik annyira jól a barátságom Rubyval — vagy egymással, ahogy tetszik –, mert csak hetente találkozunk. Akkor teljes mértékben egymásra kattanunk és így jönnek létre a délután háromtól este 10-ig történő Fecskés/Skanzenclubos beszélgetések. Ha azok véget értek, akkor nem beszélünk utána egy hétig. De 1 hét elteltével már hiányzik a másik és folyamatosan keressük egymást, egészen addig, amíg nem történik meg újra egy-egy ilyen nagy beszélgetés.
Lehet, hogy ez egy állati bunkó és egocentrikus hozzáállás, de azt gondolom, hogy egy kapcsolatban — legyen az baráti, vagy szerelmi — az a jó, ha mind a két fél tud “lélegezni”, és nem fújtja meg a másik. Mindannyian független, önálló, megismételhetetlen individuumok vagyunk, és az a jó, ha nem a másikra ránőve, hanem a másikkal együtt élünk. Tudjuk a barátunk/családtagunk fontosabb eseményeit, melyek az életében történtek, de nem válunk a másikká olyan értelemben, hogy még azt is tudjuk, mikor és hányszor ásított egy nap…csak a hülye példa kedvéért.
Az is lehet, hogy ezzel folyamatosan, minden héten azt mondom, hogy oké, akkor kihúztuk a listáról, egy hét múlva újra itt…de valljuk be őszintén, nem jobb ez, mint a másik idegeire menni és gyakorlatilag megutáltatni önmagunkat?! Ezért vallom már 2-3 hónapja azt, hogy akkor keresem csak a másik felet, ha már hiányérzetem van. Természetesen ez kölcsönös: az igazi barátaim ha keresnek megyek. Viszont olyan szempontból nagyon jó, hogy így minden egyes felszínes kapcsolatom odalett. Mert ha én nem keresem, akkor az azt jelenti, hogy megvagyok nélküle. Ha meg ő megkeres, akkor tudom az álláspontját. De pusztán azért, hogy elbeszéljünk egymás mellett a saját hülyeségeinkről, na annak nincs értelme.
Egyre jobban közeledik az az ominózus pillanat, amikor ki fog derülni, hogy kik azok, akiknek fontos vagyok és lojálisak az irányomba és mely barátságok voltak csak pozícióhajhászok és a hátamon felmászósok, tehát érdekbarátságok. Jó lesz! 😀