Archive for 2012. december 25. kedd

Kurva boldog karácsonyt!

Lehet, hogy szemétláda vagyok és ezért a pokolra fogok jutni…illetve az biztos, hogy a pokolra fogok jutni, de itt ülök a család kellős közepén, természetesen bármi, amit valaha tettem az a röhögés tárgya. Nyilván nem arról van szó, hogy ki hogy nézett ki a családi videókon, hanem arról, hogy az Attila milyen hülye szakmát választott, az Attila milyen hülye, az Attila milyen szar volt, az Attilának ez nem ment…stb. El tudjátok képzelni azt, hogy milyen iszonyatosan pozitív légkör vesz körül, és emellett kellene azon gondolkodni, hogy mennyire csodálatos, amikor együtt van a család és tényleg a szeretet a fontos…a lófaszt…utálom minden percét és azt, hogy itt kell lennem, és akiket szeretek, vagy akikkel nagyon szívesen együtt tölteném a karácsonyt, azok nincsenek itt.
Megérkezett mind a három család és csak ott ültem a karosszékben és egyszerűen életidegennek tűnt az egész. Az, hogy ott kell mosolyognom és úgy tennem, mintha élvezném azt, hogy végre karácsony van, hogy nincs más vágyam, mint az, hogy találkozzak ezekkel az emberekkel, akik számomra majdhogynem idegenek. Hogy nincsen közös beszédtémánk, hogy csak ülünk, illetve szélesebb körben élünk egymás mellett. Az, hogy a hülye Andris bátyám folyamatos állítólagosan vicces céltáblájának vagyok az eleme…amikor meg visszaszólok neki, akkor meg én vagyok a bunkó, akit nem is értenek, hogy hogy nevelhettek így, vagy hogyan lettem ilyen…amikor kurvára szemét és fasz dolog az, amit mond nekem…kurvára örülök az ilyen alkalmaknak. Gyakorlatilag, ha nem találkoznék vele éveken keresztül, akkor is ugyanúgy ki tudnám bírni az egészet.
És a legrosszabb, hogy abszolút nem veszik észre azt, hogy én nem örülök az ilyen dolgoknak, hogy nekem ezek rosszul esnek és mégis én vagyok a szemétláda, amikor valamilyen védekezőmechanizmus bekapcsol nálam.

Ez az én birodalmam

Ma is megtörtént. Nem tudom, hogy tudat alatt pontosan milyen feszültséget dolgozok fel már hónapok óta, de gyakorlatilag szeptember óta folyamatosan, hetente előjön. Hogy miről is beszélek? Tegnapról mára éjszaka megint olyan álmom volt, amiben zokogtam, nem sírtam, hanem zokogtam, úgy ahogy már nagyon régóta nem a való életben. Egyszerűen nem bírtam abbahagyni és valami miatt vigasztalhatatlan voltam. Tényleg hónapok óta van ez és mindig amikor reggel felkelek olyan rossz előérzetem van, és nem tudom, hogy mi ennek az oka. Nyilván a társadalmi konvenció az, hogy egy férfi nem sírhat, de valamikor úgy érzem, hogy annyira jó lenne sírni és ezzel vagy éppen ebben feloldani minden negatív érzést. Lemosni minden egyes manírt és megmutatni az 5. kapu mögötti lényem. Néha annyira jó lenne…

Életérző idézet

Kevés mondat fedi le jobban a mostani életérzésemet, mint a következő idézet:
“Hajlamosak az emberek elfelejteni azokat akikre a leginkább támaszkodniuk kéne, nyitniuk kell a világra, hogy észre vegyék a körülöttük levő támaszokat. Az emberek jönnek és mennek, rajtunk múlik kit tartunk közel magunkhoz, mert rajtuk kívül más nem fog mellettünk maradni.” /Süle Reni/

Köszönetnyilvánítás

Gyakorlatilag jó pár hónapos időszak zárult le most az életemben…mondjuk úgy 50 %-ban: befejeztem a TDK-mat és fel is töltöttem. Sokat kellett vele foglalkoznom és sokat kellett kutatni, de azt hiszem megérte. Nem tudok egyszerűen elmenni amellett, hogy ne készítsek egy köszönőlistát, mert úgy gondolom, hogy nagyon sok ember közreműködött abban, hogy elkészülhessen ez a pályamunka.
Első körben szeretnék köszönetet mondani Barinak, Reninek, Kincsőnek, Áginak, Andinak, Natinak, Rubynak, Bálintnak és Zsombinak, akik az elmúlt néhány hónapban elviselték a folyamatos hangulatingadozásaimat a TDK miatt. Folyamatosan biztattak és jó ötletekkel és nézőpontokkal láttak el.
Szeretném megköszönni — egészen meglepő familiáris szentencia — bátyámnak, Zolinak, aki hihetetlen segítséget nyújtott nekem az angol nyelvű rezümém szaklektorációjában.
Szeretném megköszönni a Fecske presszónak, a Skanzenclub magánlakásnak és a FéSZEK-nek hogy helyszínt és anyagi forrásokat biztosítottak a munkámhoz. És hogy itt írhattam meg a pályamunkám egy jelentős részét.
Külön szeretném megköszönni Bálintnak és Zsombinak, akik a tegnapi napon időt nem sajnálva segítettek abban, hogy minél hamarabb minél jobb munkát adhassak le. (Zsombinak külön köszönöm a vis maior rendelkezésemre bocsátott mobilnetet.)
Szeretném még megköszönni Dr. Bodnár Gábor tanszékvezető úrnak és Hercz-Dorman Aliz tanárnőnek a folyamatos árgus szemeket, amivel kísérték a munkámat. A tanár úrnak a zeneelméleti segítséget, a tanárnőnek pedig az adminisztrációs résszel kapcsolatos folyamatos korrigálását.
Azonban a legnagyobb köszönetet a témavezetőmnek szeretném kifejezni: Dr. Ivanyickaja Irinának. Ha az ő folyamatos biztatása, elvárása, célorientáltsága, profizmusa nem lett volna, akkor valószínűleg nem készült volna el a TDK-m.
KÖSZÖNÖM!! 🙂

Ha lenne…

Ha lenne egy írógépem, a kezembe fognám, kiülnék vele valahova oda, ahol elbújhatok a világ elől, kék, hosszú levegőt szívnék, és leírnék mindent. Leírnám azt, hogy mennyire bánt, ami történt. Leírnám, hogy soha az elmúlt 6 évben nem voltam emiatt ennyire ki. Leírnám minden érzésemet azzal kapcsolatban, hogy mennyire semmit nem jelent az, ebben a buborékban sem, hogy ha korrekten viselkedsz, ha amit gondolsz, azt kimondod. Egyszerűen azért nem, mert rájössz, hogy ezen elveid mellett te ugyanúgy nem kapod meg az azonos mércével való kezelést. Leírnám benne azt, hogy annyit sem ért az eddigi munkám, hogy legalább korrekt, egyenes elbírálásban részesüljek. Annyit nem ért az oltáráldozat, hogy legalább megmondják, ha valamilyen konkrét probléma van velem, ehelyett ment az a hihetetlenül szélirány-orientált viselkedés, amelyet senkinek sem kívánok.
Leírnám azt, hogy a különböző alkalmakkor kapott promptális elismerés mennyire nem jelent semmit. Azt, hogy az ilyen fajta tisztelet soha nem fejlődött tovább megbecsüléssé. Hogy mennyire múló dolgok ezek. Leírnám azt is, hogy az, hogy szeretnek, az mind látszólagos és kvázi kötelező. Mert nem azért szeretnek aki vagyok, hanem azért szeretnek, mert nincs más, aki ezt az egészet így megcsinálná. Nem azt akarják, hogy hosszútávon mindenki jól érezze magát, hanem csak azt, hogy kielégítsenek bizonyos időszaki vágyakat és szükségleteket. Nem azért szeretnek, mert én csinálom, hanem azért szeretnek, mert muszáj.
Felnéznék és azt mondanám, levetkőztem a 6 év terheit, megőriztem a barátságokat és hihetetlenül értékeltem azokat a támogatásokat, amikben ilyen szinten még soha nem volt részem, sem itt, sem sehol máshol. Nektek ott leszek utána is. De Nektek mégis miért? Hogy kötelező bekategorizálás tárgya legyek, és ha valamire azt mondom, hogy nem, akkor sem maga a tárgy, sem pedig a személy nem létezhet, nem lehet építőeleme a rendszernek?
Leírnék mindent, ami rátelepedett a lelkemre mostanában. Leírnám, hogy kik hallgattak meg, és kik voltak azok, akik nem is foglalkoztak ezzel és csak hárítottak. Leírnék mindent, mindent, mindent! És végül az egészet beletenném egy légbuborékba és az északi széllel elengedném, hogy valaki egyszer megtalálhassa, kipukkaszthassa és okulhasson a történetemből. Ha lenne…

Augusztus – Február

Hogy én mennyire utálom az álszent, gerinctelen embereket…
Gyakorlatilag eljutottam arra a szintre, hogy innentől kezdve csak azokkal szeretnék találkozni, akikkel működik a közös barátság. Meguntam azt, hogy én fussam a köröket, hogy na, legyünk jóban…mi a francnak? Ha a másik oldalról nem érzem azt, hogy igen, ez egy olyan barátság, amiből épülni lehet, akkor minek csináljuk ezt? Ha valaki megkeres, hogy ő szeretne velem találkozni, akkor megpróbálom megoldani azt, de én már nem fogom ezt csinálni. Tulajdonképpen az egészből elegem van. Számomra összeegyeztethetetlen ez a hihetetlen kettős mérce, ez a oké, csináld meg…jah, te ezt nem tudod megcsinálni. A másik meg az, hogy szeretném kimondani azoknak az embereknek, akik tényleg megérdemlik, hogy én mennyire szeretem őket, hogy mennyire sokat jelent nekem az, hogy ők vannak körülöttem. Szeretném meg mondani Neked és Neked, de még Neked is, jó szeretlek. Az augusztusi zérófeladat pedig meg fogja világítani a februári eseményeket. Hogy miről is van szó? Meg fogjátok tudni!