Archive for 2012. augusztus 23. csütörtök

Reflektálás a kritikus táborértékelő blogbejegyzésekre

Az egyik MTT-sel beszélgettem ma a táborral kapcsolatban és néhány dolog rendkívül kikívánkozik belőlem. Én teljességgel el tudom azt fogadni, hogy mindenkinek van véleménye, mindenki és hangsúlyozandó, hogy MINDENKI jobban tudja, hogy hogyan kell közösséget, logisztikát, keretjátékot, programot és úgy egyébként is tábort szervezni. Komolyan, nekem ezzel semmi problémám nincs, ami pillanatok alatt kiveri a biztosítékot mind táborszervezőként, mind MTT tagként az az, ha valaki úgy fejti ki nyilvánosan a véleményét, hogy a blogbejegyzésben leírja, hogy gyerekek, Attila milyen ritka szar szervező. Miért kell nevesíteni szervezőket?? Egyszerűen nem tudok ezen túl lépni. Nagyon fontosnak tartom, hogy minden táborozó, szervező, résztvevő elmondja és kifejtse a véleményét a táborral, szervezőkkel, rendszerrel kapcsolatban, azonban erre megvan a megfelelő fórum. Ott van a táborértékelő visszajelző dokumentum, oda is tessék mindezt leírni és ne az legyen, hogy minden szervező 10 pontot kap és értékelésnél a “minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve” mondatokat látunk viszont, már persze ha egyáltalán mindenki kitölti. Oda is tessék leírni a kritikákat. De a lényeg, én elhiszem, hogy vannak jobb szervezők és kevésbé jó szervezők úgy általában, de kritizálni úgy szervezőket, hogy leírom, hogy X és Y szar úgy, hogy gyakorlatilag novembertől augusztusig azért dolgozott, hogy egy jó tábort szervezzen az már az arcátlanság netovábbja, ráadásul úgy, hogy x szar. De miért? Mert szar! De miért? Hát nem érted, hogy szar!?!?!
És ami a legrosszabbul esik az nem az, hogy olyanok mondják, hogy hogyan kell jól tábort szervezni, közösséget vezetni, keretjátékot írni, programokat szervezni és logisztikát rendezni akik még soha, ismétlem soha semmilyen rendezvényen nem szerveztek, amivel még mindig nem lenne semmi baj, de a véleménynyilvánítás olyan arrogáns stílusban történik, hogy az már-már sértő.
Nem egyszerű és nem könnyű tábort szervezni, ezt senki nem állítja, de valahol képmutatónak érzem az utolsó napi sírást, majd 2 nappal később a mérföldkövekkel lejjebb süllyedt, ki ha én nem típusú kiírásokat. Félreértés ne essék, én nagyon szeretek tábort szervezni, és jövőre is szeretnék benne lenni a táborszervezői csapatba, csak nem tudom megérteni, hogy miért kell személyeskedőre, rosszindulatúra és negatívra venni a kritikát mindenáron, pusztán azért, hogy x és y elmondhassa magáról, hogy ő mennyire kritikus, holott csak teljesíthetetlen elvárásokat támaszt egy olyan dologgal szemben, amit a barátai készítenek neki azért, hogy jól érezze magát. Ami után persze egy foghíjas köszönöm helyett megkapja a tisztelt táborszervezői csapat, hogy szar volt!

11 óra helyett

Nehéz lenne leírni, hogy mit érzek most…talán a legjobb szó rá az, hogy csalódni. Csalódni embertársainkban, csalódni az ismerőseinkben, csalódni a rokonokban, csalódni a családtagjainkban, csalódni a baráti köreinkben, csalódni a barátainkban, csalódni önmagunkban.

Ölelő kör

Tudom, hogy “háttal” nem illik mondatot kezdeni, de, hát…nehéz lenne egyetlen egy pozitív vagy negatív oldalát kidomborítva válaszolni arra a kérdésre, hogy milyen volt a tábor.
Továbbra is gyönyörű helyen volt az idei tábor is, Nagyvisnyó, mint ahogyan tavaly Boldogkőváralja gyönyörű fekvésű, nagyon nyugtató, nem az a frusztráló kórház zöld.
Rendkívül sok tapasztalatot adott – mint természetesen minden más szervezés – mind a szervezéssel kapcsolatban, mind önismerettel kapcsolatban, mind pedig a baráti kapcsolatokkal kapcsolatban. Nem kicsit féltem a tábor előtt, hogy Tamás, Zsodoo és én hogyan fogunk tudni együtt dolgozni. Féltem amiatt, hogy hogyan fognak hozzám állni mind a többi csapatvezető, mind a csapatvezetőtársaim, mind a csapattagjaim. Féltem amiatt, hogy hogyan tudom félretenni a “magánéletemet” a “szakmai életemtől”. Mennyire tudunk jó hangulatot és jó közösséget csinálni amellett, hogy szakmailag remek legyen a csapat és ehhez mennyit tudok hozzáadni. Számos olyan probléma volt, amit muszáj volt kezelni, és így visszatekintve azt hiszem többé kevésbé, néhol többé, néhol kevésbé sikerült megoldani.
A csapathoz való hozzáállásom kicsit hasonlított a tavalyi rendi hozzáállásomhoz, az első alkalommal kicsit sematikusnak éreztem magam, de utána egyre jobb lett, és úgy gondolom, hogy a végére – ahogyan Léli is megfogalmazta (azt hiszem, hogy Léli volt…)- formáltuk egymást. Nehéz volt azért megtalálni a helyem több helyen is, mivel nem vezettem a szó eddigi értelmében vett rendet, vagy ha úgy jobban tetszik szakmai foglalkozást olyan módon, ahogyan eddig, ellenben mint a bölcsekkel, mind az írókkal, tehát a teljes csapattal volt kontaktom, ami azért sokat segített a közösség vezetésében.
Tamás szokta mindig azt mondani, hogy nincs táborszervező sírás nélkül, és ebbe a sorba én is beálltam. Szerencsére azért volt kettő olyan, amikor a kórus és a tábor végére a csapat iránti szeretet és büszkeség vezetett. És két alkalom volt, amikor nem éppen pozitív dolgok miatt történt az egész. Azt hiszem, hogy 1 dolog miatt tudok idáig eljutni, amikor tehetetlennek érzem magam. Amikor azt látom és azt tapasztalom, hogy nem tudok megoldani egy problémát, nem tudok kezelni egy krízist valamilyen oknál fogva.
Aminek azért örülök, hogy ezek a lelki rottyok nem látszódtak a csapat felé, így ez nem húzott vissza semmit sem a tevékenységünkből. Sok-sok dolog miatt büszke vagyok a csapatra, az egyik az az, hogy amikor elkezdtük tanulni azt a dalt sokan ódzkodtak tőle, viszont a végére azért jó volt azt látni, hogy mindenki a dal éneklése közben dobolt a lábával, mosolygott és élvezte. Nagyon jól estek azok a dolgok, amiket írtak nekem a lapra. Nagyon jól esett az, hogy sikerült egy közvetlenebb, nem hierarchikus légkört kialakítani csapatvezetők és csapattagok között, ami mindenképpen megkönnyíti a munkánkat. Tudjátok, amikor először mentem táborba nagyon éreztem azt a hatalmas szakadékot, ami a szervezők és a táborozók között tátongott. Kicsit szeretném azt érezni, és lehet, hogy ettől kicsit naivnak tűnök, hogy én is hozzájárulok a szervezéseim során, hogy ez a szakadék a lehető legkisebb legyen.
Nagyon jó érzés volt látni azt, hogy mindenki fokról fokra megnyílt, hogy mindenki fokról fokra megváltozott, az introvertáltabbak extrovertáltabbakká, a félénkek nyitottabbá, a kompromisszumkerülők kompromisszumkeresővé váltak, és így tovább. Mindannyian fejlődtünk, ki jobban, ki kevésbé, de mindannyian, és ez a fontos számomra.
Természetesen a pozitív dolgok negatív dolgokkal is párosultak. De ezt nem tartom olyan dolognak, amit még csak jelzés formájában is ki lehetne írni, ha már tartjuk magunkat a más ezen ne csámcsogjon elvhez. Bár lehet, hogy ez megváltozott. Ki tudja? A legfontosabb dolognak azonban azt tartom, hogy a legtöbb mély barátság még jobban elmélyült. Az ismeretlen emberek megismertettek és ami a legszentimentálisabb élményem volt, az egy kellemes csalódáshoz volt köthető, amivel még mindig nem tudtam mit kezdeni. Nagyon jól esett és tényleg, még mindig meg tud lepni, hogy az emberek mennyi mindent rejtenek magukban azok után, hogy ismerjük őket már hosszú-hosszú ideje. De ahogy a személyes negatívum, úgy a személyes pozitívum is csak arra az illetőre tartozik. Az élet minden dolog ellenére is azért megmutatja magát: hol kárpótol, hol revansot vesz.