Archive for 2012. július 31. kedd

Sport és művészet

Ugyebár elkezdődött a 2012-es olimpia néhány nappal ezelőtt Londonban. Természetesen nézem, hiszen legyen azért ennyi kapcsolódásom a sporthoz – tudod Bari, négyévente megnézem az olimpiát ;D – és ilyenkor óhatatlanul is arra gondolok, hogy mennyire becsülendő az, hogy ennyien kimennek és összemérik tudásukat, erejüket…stb., viszont borzasztóan sok pénzt költenek rá. Láttuk 4 évvel ezelőtt Pekingben, hogy mennyire feltűnéshajhász volt az egész nyitó ceremónia és az ideire sem mondhatjuk azt, hogy szerény volt. Természetesen gyönyörű és tényleg nagyon jól elkészített volt, azonban mikor költ vagy költene egy ország egy nemzetközi művészeti versenyre ennyit. Szerintem kb. semmikor. A félreértés elkerülése végett én nem sajnálom tőlük ezt csak összehasonlításképpen azt kell látnunk, hogy gyakorlatilag a MüPa 6-7 évvel ezelőtti átadása óta semmilyen nagyobb szabású kulturális támogatást nem kapott a művésztársadalom. (Nem mellesleg a MüPa megépítése előtt sem volt ez annyira jellemző…Arról már ne is beszéljünk, hogy ma 2012-ben Magyarországon a legkevesebb – micsoda meglepetés – a kultúrára és művészetekre jut, gondoljunk csak a sorra bezárt vagy bezárandó színházakra és egyéb vidéki művelődési központokra).
Én elhiszem, hogy a művészet nem az a dolog, amit számszerűen emeli egy ország GDP-jét, mint ahogyan ezt néhány hónappal ezelőtt megkaptuk a kormánytól – a romkocsmás közhelyen túl – viszont ahogy ezt egyszer beszélgettük Olostával, hogy igen, lehet, hogy az ő és az én munkám valóban nem emeli számszerűen a GDP-t, viszont olyan morális és lelki támogatást és segítséget nyújt, amely közvetve azért mégis segít és igen is evolváló hatást mutat.
Szeretném, ha egyszer olyan miniszterelnöke lenne Magyarországnak, aki a művészvilágból jött, legyen az előadóművészet, vizuális művészet vagy színházból érkezett ember, aki képes lenne ezt valamelyest felkarolni és nem mostohagyermek kategóriába helyezni, mint ahol az elmúlt 3 évben van. Mert igen is mind a három művészeti ág fejleszti az ember lelkét és az a “megbecsülés” amit most kap inkább derogálja, mintsem magasztalja azok szerepét. Nyilván egyszerűbb férfiakat és nőket “vezetni”, mint embereket…

Csalfa sugár

Érdekes lények az emberek. E csoport érdekesebb halmazát képezik azok, akik körülöttünk vannak. Őket hívjuk ismerősnek, havernak, barátnak, kedvesnek…stb. Olyanok, mint a hobbitok Tolkien regényében, kiismerheted őket hamar, de sok év elteltével is tudnak meglepetéseket okozni. Na ezeket nem szeretem. Nem szeretem azt, amikor egy kapcsolat egyoldalúvá válik. Nem szeretem azt, amikor az emberek nem önmaguk. Nem szeretem azt, amikor úgy viselkednek, ahogy az nem méltó egyik félhez sem.
Nem arról van szó, hogy oldottabb körülmények között az ember olyat is kimond, amit egyébként nem. Hanem arról, amikor olyat mond ki, ami nem teljesen egyértelmű. A félreértéseket a félinformációk okozzák, amelyek alkotják és összetartják a társadalmunkat. Vannak olyanok, akik képesek minden helyzetben megőrizni a hidegvérüket…nos, én nem tartozom közéjük. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha tudnánk, hogy a másik fél mire gondol és akkor csak és kizárólag olyan mondatok hangozhatnának el, amelyek mindig jól sülnek el. Ez egy vicces társadalom lenne…na most nem erről van szó. És az már csak a dolog pikantériája, hogy az elmúlt héten mindig, amikor valami hangulatváltozásom volt, eleredt az eső, és dörgött az ég. Nem hinném, hogy emiatt, de jó lenne ebben ringatni magam.

Arany János: Csalfa sugár

Kis bokor, ne hajts még,
Tél ez, nem tavasz:
Kis lány, ne sóhajts még
Nem tudod, mi az.

Bokor új hajtását
Letarolja a fagy:
Lány kora nyílását
Bú követi, nagy.

Szánnám a bokorkát
Lomb-s virágtalan:
S a lányt, a botorkát,
Hogy már oda van!

[szerk.] Vicces, mert ezt a bejegyzést 3 nappal ezelőtt írtam és csak most vettem észre, hogy nem tettem ki…pedig most lett csak aktuális.

Szakmai kétely

Kezdem nagyon unni azt, hogy bizonygatnom kell, hogy igen is jó vagyok valamire. Igen is meg tudok csinálni egy feladatot. Marhára elegem van abból, hogy pont a családomnak is be kell bizonyítanom, hogy igen is jó vagyok abban, amit csinálok. Hogy képes vagyok és képes leszek a zenéből megélni, mert jól csinálom, mert felfogom, mert átlátom, mert világos. Pont nekik kellene a leginkább támogatni, már csak a génjeikből fakadóan is, de nem, ehelyett meg kell vívnom minden találkozásunkkor a Don Quijote-szélmalomharcot. Hihetetlenül elegem van belőle, hogy olyan emberek szólnak bele a munkámba, akik gyereket az életükben csak fotóról láttak, de ők aztán tudják, hogy hogy kell egy darabot tanítani, azt, hogy hogy kell az emberekkel viselkedni, hogy hogyan kell alkotó munkára bízni őket.
Én elhiszem, hogy sokan azt gondolják, hogy vannak jó gondolataik és ez lehet valós is, azonban, amikor valaki kioktatja az embert úgy, hogy nem ért hozzá, az azért nagyon bosszantó. Én elhiszem, hogy csak a jobbítószándék vezérli sokukat, de ha már negyedszerre is látják, hogy nem amit mondanak az nem jó ötlet, akkor le kéne állni és nem még elkezdeni mondogatni, hogy én milyen gonosz/rosszindulatú vagyok, aki alkalmatlan a tanításra…kösz…annyira jól esik…és ezek még csak az enyhe mondatok, ez csak durvább szokott lenni. Ilyenkor mit mondjak? Ilyenkor mit gondoljak arról, hogy amúgy sincs nagy tekintélye a tanári szakmának, kicsi a társadalmi és anyagi megbecsülése is, de úgy gondolom, hogy elhivatott vagyok és gyakorlatilag gyerekkorom óta tanár szeretnék lenni. Ehhez még hozzájön az, hogy tanár hát oké, de énektanár…pfff…esélytelen. És itt jön a következő dolog: be kell bizonyítanom azt, hogy igen is vannak álláshirdetések, igen is el lehet helyezkedni ezzel. Miért kell ezt? Miért nem kaphatok minimális bizalmat azzal kapcsolatban, hogy igen is meg tudom ezt csinálni? Mégis mire jó ez??? Nagyon elegem van!!