Archive for 2012. május 30. szerda

Összegezve

Most, hogy a végéhez értünk talán annyit mondanék el, hogy minden idegeskedés, sértettség és bántottság ellenére azért mégis örülök annak és hálát adok azért, hogy olyan emberek vesznek körül, akikkel kölcsönösen működik az egymás megbecsülése. Az élet – ahogy az “aranyasszony” mondta – olyan, mint egy sinus-görbe, egyszer fent, máskor lent. Természetesen ez így van helyén és rendjén, azonban nehezen tudom megélni mind a kettő végletet. Ha rossz, akkor talán már-már evidensnek tekinthetően miért ennyire rossz és azoknak miért kell ennyire csomópontszerűen jönniük. Ha pedig jó, akkor miért ennyire jó? Miért érnek ilyen pozitív impressziók, hiszen meg sem érdemelném. Jó volt ezt megbeszélni. Jó volt beírni a jegyzetek közé adott hónap 52. F. napjának E. periódusában, hogy boldog vagyok. És persze még mindig zavart és bizonytalan, és labilis és viselem az összes rossz tulajdonságomat…de legalább nem keserű, nem életúnt és nem jár át az FWP-től érzett spleen életérzés. Persze nem mondom, hogy szégyenlem azt az oldalamat, mert valahol az is én vagyok. Valahol, amikor nem azt és nem úgy mondom, mint ahogyan azt mindenki elvárná, az is én vagyok. Önmagam másik oldala a jó és a rossz is. Nem tagadhatom le és ezért különválaszthatatlan és elidegeníthetetlen részét képezi önnön lényemnek.
Igen, mindig kicsit fárasztó, mindig úgy vagyok vele, hogy basszus én hülye minek kezdtem bele. Egy 2 órás próba után olyan leszek, mint valamilyen nappali vámpír, akibe a lélek csak hálni jár. Gyakorlatilag annyira nagy fáradtságot okoz, amit csak az a zsánerbeli ember érthet meg, aki reggel 5-kor felkelt, megreggelizett, majd kiment a mezőkre kaszálni. Ambivalens módon azonban ott van az, hogy ennyi pozitív energiát, ennyi szeretetet kevés baráti kör tud adni. Nagyon élvezem csinálni és mind rajtuk, mind önmagamon érzem, hogy fokozatosan, lépcsőről lépcsőre egyre jobbak vagyunk. Már nem esik annyira szét, már megjelent az a parányi, szinte mikroszkópikusan kicsi kreatív fejlődési csíra, amiből lehet a későbbiekben már építkezni. Nem félek tőle, hogy jók leszünk-e, mert ez nem kérdéses, a probléma csak egy, mikor lesz az a pont, amikor azt kell mondanom a “másik életem” miatt, hogy elég. Bármennyire is nagyon szeretem őket, de nem tudom tovább ezt csinálni.

Hogy milyen?

Rab Zsuzsa: Ráolvasó

Mondom, mondom,
míg lángot vet a torkom,
magam-varázslója,
magam-kuruzslója,
magam-öreganyja,
magam-unokája,
mondom, mondom,
míg lángot vet a torkom!
(Igém, foganj meg!
Átok, szakadj meg!)
Mondom, mondom:
Nem a te karod szárad el,
nem a te arcod fonnyad el,
nem a te szemed szárad ki,
nem a te tüdőd szikkad ki!
Hátra ne nézz!
Száz évig élsz!
Előre ne nézz!
Ezer évig élsz!
Mondom, mondom:
Hajlós ágad még kivirágzik,
fehér törzsed nedved pezsdít,
ezer év múlva, száz év múlva
görcseidből rügyek sugaraznak,
odvaidból levelek fakadnak!
(Igém, foganj meg!
Átok, szakadj meg!)
Mondom, mondom,
míg szikrát vet a torkom:
Élsz, míg vége nincs a világnak,
tüzes vasak le nem vágnak,
keselyűk rajtad nem kuporognak,
gyökereden viperák nem tekerőznek,
helyedet sóval be nem hintik!
(Igém, foganj meg!
Átok, szakadj meg!)
Hátra ne nézz!
Száz évig élsz!
Előre ne nézz!
Ezer évig élsz!
Mondom, mondom,
magam-kuruzslója,
magam-varázslója,
magam-ősanyja,
magam-ivadéka,
magam-papja,
magam-napja,
mondom, mondom,
míg eldermed a torkom:
Nem a te csontod őrletik meg,
nem a te koponyád csattan széjjel,
nem a te lelked bolyong temetetlen,
nem a te nyomodat fújja be az orkán!
(Igém, foganj meg!
Átok, szakadj meg!)
Föld-anya tartsd meg, ég-anya süss rá, tűz-anya
melengesd,
víz-anya hűtsd, eső-anya sirasd el!
Szerelem felejtsd el!

.
.
.
.
.
Hát ilyen!

Egy inspiráló légkör

Rendkívül jó. Salzburg egyszerűen gyönyörű. Egy olyan kulturális élet, egy felfokozott és iszonyatosan kreatív atmoszféra lengi körül, amiben érzi az ember, hogy bármit is csinál, az csak jó lehet. Erre a művészközösségre van szükségem. Hihetetlenül jól éreztem magam és ez a csodás 3 nap elfelejtette velem, önmagamat.
Ahogy csendben, szinte észrevétlenül ballagtunk a Mozarteum vagy a Humántudományok egyeteme mellett, rájöttem, hogy én itt akarok élni. Pontosan azt a támogatólégkört, azt a feltétel nélküli megértést és szeretetet kapnám meg a társadalomtól, amit Magyarországon soha. Ausztria teljesen más. Az emberek egymás felé nem lenézéssel és gúnnyal tekintenek, hanem szeretettel és megbecsüléssel. Ott nem az van, mint itthon, hogy amikor mondom valakinek, hogy ének szakos vagyok, akkor annyit mond, hogy “bölcsészek”, hihetetlen gunyorossággal, hanem kb. felragyognak a szemcsillagok és mindenki rendkívül örül és büszke arra, hogy igen, ő ismer olyan embert, aki zenész. Csak a példa kedvéért, ma Magyarországon, ha valaki kiáll utcazenélni, mennyit gyűjthet össze? 2-3 ezer forintot? Mi kiálltunk és 143 €-t gyűjtöttünk össze…több, mint 40.000 Ft-ot…Nem elég ez ahhoz, hogy bárki elhiggye, az teljesen más.
Muszáj megtanulnom jobban németül, mert a BA végén ki akarok menni oda tanulni éneket és magyart…vagy ott megcsinálni az MA-t? Ki tudja?
Nekem szükségem van az ilyenfajta művészlétre. Szükségem van arra, hogy érezzem, nem egy szélmalom-harcot vívok, hanem igen, sokan – vagy legalább is többen – elismerik a munkásságom. És még egy dolog, nem lehet azt mondani, hogy mert hogy az osztrákok/németek…hihetetlen optimizmussal tekintenek minden felé és olyan kedvességet és szeretetet képesek adni, amit itthon ilyen kollektív szinten senki sem. Tökéletesen más.

I’d like to be happy again

I’d like to have a normal life. I’d like to love people. I’d like to have friends, and that’s all…I hate myself ’cause I’m a fuckin’ evil man…I’d like to have another life. It might be easier…more easier.

Mi a bizalom?

Sokszor felmerült bennem mostanában ez a kérdés. Mit jelent megbízni valakiben? Milyen az, amikor megbíznak bennem? Mi történik? Mi változik meg? Megfigyelhető-e az egyén(ek) viselkedésében? Megfigyelhető-e bennem ez a változás. Tudom magamról, hogy szörnyen bizalmatlan vagyok és képtelen vagyok bárki felé is megtenni az 1. lépést, de vajon vannak-e még ilyen emberek? Bárki nyit felém, a 2. lépést mindig megteszem. Azonban akkor miért vannak még mindig olyanok, akiket ismerek már hosszú-hosszú ideje, azonban mégsem érzem ezt a csodálatos emberi gesztust az ő oldalukról. Meg kell tanulni azt, hogy jobban megérdemeljük a bizalmat, vagy inkább azt, hogy könnyebben merjünk adni belőle másoknak?
Hihetetlenül rosszul tudnak esni az ilyen dolgok. Annyi ideje ismerjük már egymást. Annyi mindent átbeszéltünk. Annyi mindent megtehetnénk és pont egy ilyen kaliberű dolog előtt egyszerűen csak elkezdtem érezni azt, hogy az illető egyáltalán nem bízik meg bennem. Így mégis hogyan adjam önmagam? Hogyan viselkedjem úgy, mint eddig? Az a sebtében összegyűjtött kicsi önbecsülés is teljesen elveszik ezáltal. Kurvára nem is akarom az egészet. Minek? Hogy a végén ott álljak és egyszerűen csak azzal szembeszüljek, hogy egyedül maradtam. Hiába csináltuk meg, nem lesznek olyan emberek, akikkel együtt örülhetnénk a sikerünknek arra gondolva, hogy mégis mennyi mindent, jót és rosszat egyaránt, éltünk együtt át. We should talk about it. We need to talk about our friendship. We have to talk about everything. It would be so better than now, because it’s terrible. It causes doubt and I cannot do it. I cannot be able to do it. Ohh, my fucking life and soul. I hate you.