Archive for 2012. április 9. hétfő

Már egy ideje

A mai napon azon gondolkodtam el, hogy tulajdonképpen idén júniusban lesz 10 éves az MTT. Ez alkalommal sok-sok mindennel készülünk, de első körben a Fb csoportot emelném ki. 2006. december 26-a óta vagyok az MTT-ben, tehát több, mint 5 éve. Sok-sok régi MTT-s elkezdte feltöltögetni a képeket és azon kaptam magam, hogy jóformán a többségüket nem is ismerem. Persze van, akit még most is gyakran látok: Orsie, Fio, Ery, Tünde, Melian, Adim, Rabyn, Cucc, Mirrand, Tamás, Narb, Szozsi, Anna…stb viszont a többségüket nem ismerem. Mi történt velük? Hol vannak? Mi lett velük? Mi miatt nem járnak már MTT-s rendezvényekre. Statisztikailag muszáj lenne legalább egyiket másikat látnom, de valóban, gyakorlatilag a többségükről semmit sem tudok. Of course, vannak olyanok, akik szüneteltetik ideiglenesen az MTT-t, viszont visszajárogatnak: Arwena, Mirrand (pl.). De nagyon sokan teljesen eltűntek az MTT életéből és ez azért hiányérzetet generál.
Oké, lehet azt mondani, hogy csak rendezvényekre nem járnak viszont X Y-al még mindig találkoznak, de róluk maga a társaság – értendő az átlag MTT-s – semmit sem tud…kivéve, ha nem ő az illető.
Mennyire jó lenne csinálni egy olyan MTT-s találkozót, amire megpróbálnánk meghívni az összes volt tagot, vagy olyanokat, akik nem tagok, viszont évekig jártak rendezvényekre. Biztosan jó lenne egy kicsit, akár beszélgetés vagy valami formájában, megismerni őket. Vagy ezek naiv vágyak lennének? Spekulatív ötletelés szintjén túl kíváncsi lennék, hogy mi történne.

Mégis minek…?

Miért van az, hogy a legtöbb ember nem tartja magát a saját érzéseihez, gondolataihoz, tapasztalataihoz, jelleméhez? Mindenki tudja magáról, hogy milyen. Ha tudom magamról, hogy alapvetően jóindulatú/rosszindulatú, kedves/gonosz, megértő/elutasító, racionális/emocionális, jól hallgató/jól beszélő…stb. vagyok, akkor miért nem tartom magam ehhez. Csak szánni tudom az ilyen embereket, mert képtelenek magukat megfelelő formában vállalni a világ előtt. Nyilván lehet azt csinálni, hogy látszat-emberként viselkedünk, és tudjuk, hogy koránt sem azok vagyunk, akiknek mutatni akarjuk magunkat, vagy éppen sokkal dominánsabb tulajdonságunkká akarjuk azt tenni, ami bennünk inkább passzívabb. Ez is egy megoldás, de legalább világossá válik az, hogy mit szeretnénk. Tudjuk, hogy kifelé mutatjuk egyik tulajdonságunkat, és így a másik fél számára nem lesz meglepő az, ha alkalmasint ebből engedünk.
Azonban ha valaki kijelenti, hogy márpedig én utálom azokat az embereket, akik ilyenek és ilyenek – mindeközben én persze ilyen vagyok – akkor az mégis micsoda? Hogyan lehetne folytatni egy viszonylag jó barátságot úgy, ha nyilvánvalóvá válik az, hogy a másik fél elutasítja és megveti a saját tulajdonságait, amit úgy akar magával elhitetni, hogy ezt másnak kimondja, holott ő is pontosan ilyen.
Én igazán megértem és türelemmel tudom kezelni az ilyen problémákat, csak nagyon meglepnek az ilyen típusú emberek, akik gyakorlatilag direkt és önnön tudatukat megpróbálva igyekeznek magukat becsapni, saját jellemüket illetően. Ennek mégis mi az értelme? Csak kételyeket szülnek ezáltal egy barátságban, és a kétely elülteti mindenkiben a gyanút. Lehet, hogy ő nem is olyan, mint amilyennek mutatja magát. Lehet, hogy ő nem is úgy viselkedik azokkal a titkokkal, ahogy azt elvárná az ember. Lehet, hogy ő teljesen másmilyen, nem az, akit az ember a barátjának tartana. Érdemes? Megéri? Csak az egyén tudhatja.

Rab Zsuzsa: Vaspántok

A minap olvastam ezt a verset és úgy gondoltam, hogy Nektek is mindenképpen látnotok kell. Annyira szép, annyira magával ragadó és annyira igaz, hogy kevésbé lehetett volna – lehetne ennyire aktuális verset találni.

Rab Zsuzsa: Vaspántok

Ha így szólnék a kedves,
fiatal kalauzhoz:
– Kalauz úr,
hogyha ma este hazamegy,
ölelje meg nagyon a feleségét,
dícsérje meg, ami épp rajta van,
akár az ócska pongyoláját –
Ha így szólnék –
ugye… bolondnak tartanának?

Ha így szólnék a bottal kopogó
nyugdíjas bácsihoz a boltban,
mikor épp forintjait guberálja,
végül levágat tíz dekát
a “kicsit-hosszabb-lett” kenyérből:
– Bácsi! Itt van ötszáz forint.
Tegye el, kérem. Épp ma kaptam.
nem számítottam rá. Fölösleges. –
Ugye, bolondnak tartanának?

Ha így szólnék az útkövezőkhöz:
– Útkövezők!
Én ezt a kis kavicsot elviszem,
mert az erezetében
lehorgadt Krisztus-fejet látok.
Engedjék meg, hogy elvigyem! –
Ugye, bolondnak tartanának?

Ha így szólnék a torzonborz kamaszhoz:
– Gyere, fiam,
üljünk le valahol, s te elmeséled,
mitől nőtt vállig a hajad,
mi ellen mered ez a tüske
tejes arcod körül,
s egyáltalán, mitől vagy te ilyen
kérlelhetetlen? –
Ugye, bolondnak tartanának?

Ha így szólnék padon sütkérező,
újságpapírból eddelgélő nénikéhez:
– Néni, jöjjön velem,
amit szeret, azt főzök vacsorára,
puha ágyat vetek,
előtte pedig mindent elbeszélhet, a menyasszonykorát,
azt a szülést, a császármetszést is,
és szegény jó ura szívszélhűdését,
és hogy mivel ültette be a sírját,
azt is, milyen a szomszédasszony,
azt is, hogy a fia hogyan él Kanadában,
meg hogy mit írt föl, és mire, az orvos.
Mindent apróra elbeszélhet.
Sóhajtozhat és imádkozhat az ágyban.
De éjjel egyszer – maga úgyis sokszor
fölébred –
keljen fel, takarjon be engem,
mert éjjel mindig lerúgom a takarómat …
Ha így szólnék –
ugye, bolondnak tartanának?

Konvenciók, bevett szokások
hideg vaspántjai
szorítják lüktető,
eleven húsig lenyúzott szívünket.