Archive for 2011. június 21. kedd

Szerintetek, miért?

Annyira hihetetlenül hülyének érzem magam, hogy régen voltam ennyire offon.

Ma kiderültek a tábori népbeosztások, és nyilván bekövetkezett az elkerülhetetlen. Egy 30 fős csoportban nem lehet olyan, hogy minden egyes tagját kedveld és jóban legyél vele. Na, az idei csapatban is van ilyen. És tanácsot kértem Esgaltól, hogy akkor most mi legyen, mit csináljak, mit kellene tenni. És azt mondta, hogy ha csak fele annyira is inteligens, mint amennyire látszik, akkor válaszolni fog, tehát írj neki.

Miért vagyok ennyire hihetetlenül bizalmatlan? Bennem pl. ez fel sem merült. Nyilvánvaló az is, hogy van egy sor rossz tulajdonságom, de azt is tudom, hogy vannak olyan szituációk, amikor a kommunikáció folyamán muszáj betartani bizonyos dolgokat. Példálozhatnék, de az akár személyiségi jogokat is sérthetne.

Szóval a lényeg az, hogy tökre hülyének érzem magam, és nem igazán tudom, hogy mit csináljak, mert az “angyalka” azt mondja a bal vállamon, hogy meg kell vele beszélned, de a jobb vállamon levő “kisördög” meg azt suttogja, hogy ha ő ezt válaszolta, akkor miért kellene “kuncsorognod”?? Szerintetek?

Egy álmatlan éjszaka

Két nappal ezelőtt lefeküdtem aludni olyan 10 óra körül, miközben anya várta azt, hogy Ibolyáék megérkezzenek a Dorotival, ugyanis elutaztak külföldre. Szóval lefeküdtem 10 óra környékén aludni, majd olyan éjfél után pár perccel egyszercsak felébredtem. Nem tudtam, hogy mi miatt, de lementem a nappaliba, ahol anya még ébren volt és ő is várta őket. Egy pohár vizet töltöttem, majd kimentem a házunk elé. Abba a pillanatban kanyarodtak be Ibolyáék az utcánkba, mintha csak tudtam volna, hogy akkor fognak érkezni. Később anya elmondta, hogy már órák óta vár rájuk.

Furcsa ez az emberi természet, hogy mennyire megérez dolgokat. Tudjátok, ez olyan, mint amikor arra gondolsz, hogy milyen régen nem találkoztál XY-al, és egyszer csak összefutsz vele a buszon, vagy látod valahol és tudsz vele beszélgetni. Egyébként is érdekes volt ez az egész, mert utána egész éjszaka nehezen tudtam elaludni. Olyan fircsa ez, mert ilyenkor az ember különböző ijesztő dolgokra gondol: szörnyekre, árnyakra, az utolsó megnézett horrorfilm alakjaira. Azért higgyétek el, ez nagyon ijesztő tud lenni.

Vonulások

Tehát előző héten csütörtökön, azaz pont egy héttel ezelőtt volt a szerenád. 3 óra utáni szünetben elbúcsúztunk azoktól a tanárainktól, akik ebben az évben tanítottak minket, illetve azoktól, akiktől ilyen-olyan körülmények között ez nem valósulhatott meg.
Igazából a legfurcsább az volt, hogy senki sem sírta el magát, nemcsak itt, hanem később sem. Aztán 5. óra után szerenádoztunk azoknak a tanároknak, akik vidéken laknak és nem tudunk hozzájuk kimenni. Persze a csúcspont maga, az az esti szerenád volt, aminek én szerveztem meg a menetrendjét. Persze volt olyan, aki problémázott vele, de mondjuk abszolút nem érdekel. Aki nem csinált eddig semmit, az ne most akarja megváltani a világot.
Először mentünk a volt osztályfőnökünkhöz, aztán a jelenlegihez, majd Aranyszíve Kati nénihez 🙂 🙂 🙂
Majorné tanárnőnek van egy annyira szép La Fontaine könyve, hogy vérzett a szívem amikor megláttam. Nem azért mondom, mert van egy megmagyarázhatatlan kötődésem a könyvekhez, de tényleg, bárki megmondhatja, hogy gyönyörű volt az a könyv.
Kati néni egy hatalmas tál gyümölcssalátával fogadott minket, és meg kell, hogy mondjam áldom Kati nénit, hogy főzött kávét, mert anélkül nem bírtam volna ki a napot. Nagyon-nagyon hosszú volt, olyan hajnali 3 körül értünk oda Szalainé tanárnőhöz. Nem hiába, nagyon sok tanárunk van/volt.
Kati néni után mentünk Lovas tanár úrhoz, aki a magyar faktosokat beinvitálta a házába és megmutatta a “könyvtárszobát”. Akkor és ott döntöttem el, hogyha majd lesz saját házam, nekem is lesz benne könyvtárszoba, mert egyszerűen gyönyörű. Földtől plafonig csak könyvek, Esterházy-gyűjtemény, stilisztikai könyvek – nem véletlenül abból doktorált 😀 -.
Aztán – ha jól emlékszem így 1 hónap távlatából – mentünk Pereszteginé tanárnőhöz, aki éppen akkor vette ki a pogácsákat a sütőből, amikor mi odaértünk. Meg kell, hogy mondjam a legfinomabb pogácsa volt egész este. A tanárnőnek nagyon sok pálmája van, kicsit olyan érzése van az embernek, mintha egy oázisba térne be.
Ez az este nagyon kellemes hangulatban telt el, és tényleg jó volt úgy érezni, hogy bár vannak olyanok, akik nem szívlelnek, azért mindenki tisztában van azzal, hogyha valamire azt mondom, hogy megcsinálom, akkor azt megcsinálom. Nyilván nem mondhatom el, hogy kikről van szó, de ha olvassák ezt, úgyis nyilvánvalóvá válik. 😀

Másnap – mivel péntek hajnali 4 óra volt, mire ágyba kerültem – nem mentem be a bolondballagásra, de, hogy őszinte legyek, nem is akartam. Nem tudom elviselni, hogy összefújkodják az embert borotvahabbal, meg tejszínhabbal, meg egyéb ragacsokkal. Így otthon maradtam, és lélekben is készültem a szombati ballagásomra.

Szombaton reggel bementem a vasútállomásra, és a két Vikivel egyet restiztünk (t.i. ez a vasútállomás kocsmája, ahol indultunk az érettségi 4-5 napján is. Nem, nem ittunk alkoholt, hanem kávéztunk. :D). Nyilván az Kevin nincsen azzal tisztában, hogy a 7:15, vasútállomás, az nem 8:30 belváros…meg sem lepődöm…:D
A vasútállomástól átbattyogtunk a Lakatos utcába, ugyanis innen indult az érettségizők “továáááábbtováááááááb” menete…borzalmas volt. Egyszerűen nem hiszem el, hogy képtelenek megtanulni, hogy nem kell elnyújtani azt a néhány szót a dal végén, mint a rétest, hanem lehet normálisan is énekelni: “tovább, tovább”. Ahogy odaértünk megkaptuk a tarisznyánkat a szokásos útravalóval: 5 forintos, föld, pogácsa, fotó. Szerintem ez egy nagyon kedves gesztus, vagy hagyomány – ahogy tetszik -: mindig legyen pénzed, mindig tudd, hogy bárhogy is vagy a világon, van hazád, mindig legyen ételed és emlékezz az alma materedre. Itt kezdődtek a vonulások a Városház térre, ahol már várt minket, a maturandusokat a polgármester úr. Többen is tartottak beszédet és szerintem ez volt az egyik legmeghatóbb része – bár továbbra sem sírt senki sem – az egész ceremóniának. Ha belegondolunk, azért mégis csak ebben a városban, Székesfehérváron tanultunk 18 évig, furcsa lesz átkerülni máshova.
A városi ceremónia után visszavonultunk a Vasváriba, amely már várt minket – ódon falaival – “átöltözve”. Utunk az F/4-be vezetett, amelyet a 11.c már feldíszített. Az asztalunknál, padunknál várt minket egy-egy asztaldísz, egy apró, ám de annál dekoratívabb névtábla, egy kicsiny ballagókönyv és persze az elengedhetetlen Irka.
Az utolsó osztályfőnöki óra meglehetős nyugalomban telt. Már nem voltak viták, nem voltak incidensek, csak büszkeség, öröm, és nyugalom. Ez nagyon jó volt. Egy közhely szerint ilyenkor szokták azt mondani, hogy “most kellene lekezdenünk ezt a 4 évet”, de ez olyan, mintha eső után odaadnék neked egy köpönyeget – bár itt az esőkabát jobban hangzik – “nehogy megázz” felkiáltással. Ezt követte a különböző termek végigjárása. Erre nem szeretnék kitérni, mert magam sem értem ennek a logikáját, de biztos, hogy van valamilyen félig igaz, erőltetett szentimentális megfogalmazása: “hogy elbúcsúzhass a termektől”.
Az udvarra kiérve már várta a 4 osztályt a közönség, vendégek, tanárok, szülők, barátok, barátnők, testvérek, rokonok…stb., akik hivatalosak voltak az ballagásra. Tőlünk mindenki jött, kivéve a mama, mert nem szívesen ráncigáltam volna el Őt ide, nem ez a típus. 😀
A ballagás az igazgató úr beszédével kezdődött, bocsánat a Himnusszal kezdődött, amit a beszéd követett. Majd ezt követte a 11. osztály búcsúztató beszéde, majd pedig a díjátadó.
Először a kiváló sportteljesítményt díjazták. Tőlünk a Móni, a Gyöngyus, az Olivér, a Dani és Ruby kapott. (Megmondtam, hogy fogsz kapni ilyen díjat, ki más kaphatná, ha nem Te, amikor éveken keresztül jártál szorgalmasan röpizni a Tanárnőhöz. Nem is értem, hogy mikor és hol vetődött fel olyan, hogy te nem kaphatsz ilyen díjat. Komolyan mondom, tessék elhinni, hogy nagyon jó vagy ebben (is), szóval hihetetlen már a kishitűséged. 😀 )
Ezt követte a közösségi munka díjazása. Tőlünk a Móni, a Zóra, a Laura és én kaptunk ilyen díjat. Nagyon örültem neki, mert eredetileg az Irkában nem volt felsorolva a nevem, és mégis kaptam, és tényleg nagyon jó érzés volt kimenni. Az Igazgató úr – mikor átvettem a díjat – egy oklevelet és egy könyvet 94 filmsiker címen – azt mondta, hogy köszöni a 4 éves közösségi munkámat. 🙂
Ezután következtek a “nagy” díjak, a Kiváló kultúrmunka és a Vasváriért plakettek átadása. Kiváló kultúrmunkát kapott tőlünk a Guba – tudjátok a népdalos csoport :), és…nehéz ezt elismerni, de azt kell, hogy mondjam, nagyon büszke voltam rájuk is, azért a népdalok szövegét megtanulni – nem ebben nincsen irónia -, csak hogy mindenki értse: tavaly, amikor érettségiztem énekből baromi nehéz volt megtanulni a 20 népdal szövegét, mert nagyon sok volt. Nagyon büszke vagyok rátok. 🙂
Illetve én voltam a másik, aki ilyen díjat kapott. Nem kenyerem az önmagam dicsérgetése, de muszáj, hogy leírjam azt a szöveget, amit akkor mondtak el, amikor átvettem a díjat, mert ez tényleg összefoglalja a 4 éves kultúrmunka leírását:
Kiváló kultúrmunka kitüntetésben részesül továbbá Besse Attila a 12. osztályos tanuló, aki zongorajátékával többször elkápráztatta a közönséget. 2008-ban a Fejér megyei diáknapok a Csellzo kvartett tagjaként szerzett arany minősítést. 2009-ben szintén arany minősítést ért el egyéniben és négykezesben is. A szólóének-kamarakórus kategóriában zongorakíséretéért Miklósa Erika különdíját kapta.
A 2009-es balassagyarmati országos zongoraversenyen I. helyezett, a romantikus darab eljátszásáért Ferenczy György díját, a kortárs darab eljátszásáért Kovács Gábor díját nyerte el. A 2010-es diáknapokon, a szólóhangszer-kamarazenekar nagydíjasa , s elnyerte az arany minősítés mellett Székesfehérvár közgyűlésének különdíját is. 2011-ben szólóban ismét arany minősítést szerzett.
Hát…ehhez elég nehéz bármit is hozzáfűzni. Díjként egy könyvet kaptam Barokk templomok és katedrálisok címmel, illetve egy gravírozott tányért, Besse Attila, Kiváló kultúrmunkáért-díj, 2011 Vasvári Pál Gimnázium felirattal. Nagyon szép volt. Amikor kimentem az Igazgató úr azt mondta, hogy szeretne mindent megköszönni. Nagyon boldog voltam, mert úgy éreztem, hogy lehet, hogy sokszor, sokan még csak meg sem köszöntek semmit sem, ez mindenért kárpótolt. Mert lehet, hogy vannak olyanok, akik féltékenyek, irigyek rám – ebben biztos vagyok -, de amíg vannak ilyenek, addig valamit nagyon jól csinálsz. 😛 😉

[megj.] Ez a bejegyzés nagyon-nagyon lassan készült el, az érettségi hetében, tehát május elején kezdtem el írni, így a dátumok azért nem stimmelnek.