Archive for 2011. április 22. péntek

Ez az én dalom, ez az én zeném, ez én vagyok

Biztos vagyok benne, hogy mindenki, keres valamit, amire azt tudja mondani, hogy ez teljes mértékben ő. Teljesen mindegy, hogy mi az, elég, ha egy kép, egy illat, egy érzés, egy hang vagy egy dallam.
Tudjátok, amikor először megnéztem a Piaf című filmet a legnagyobb benyomást az tette rám, amikor Edith megtalálta a saját dalát, azt a dalt, amit egész élete során annyira keresett. Azt a dalt, amit végül elénekelhetett. Megtalálhatjuk valaha is ezt a dalt? Tudni fogjuk róla, hogy igen, ez az a dal, ami az enyém, ez az a dal ami én vagyok.
Mostanában úgy érzem és gondolom, hogy, mint egy hattyúdal, életünk végén fogjuk azt megtalálni. Addig csak próbálkozhatunk. Ahogy Edithnek volt a Nem bánok semmit sem úgy remélhetőleg mindenki meg fogja találni azt, ami igazán ő.
Tudjátok, a mai nap éreztem azt először, vagy először ennyire erősen, hogy az elmúlt 4 éves időszak dalát megtaláltam. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi miatt gondolom itt, egyszerűen érzem, hogy igen, ez   az. Annyi minden benne van a zenében, amit csak az érthet meg, aki tudja, hogy ez már olyan terület, amit szavakkal nem lehet leírni, ez egy teljesen más világ. Remélem, hogy miután ti is meghallgatjátok, így fogjátok gondolni. 🙂

Ezen a szinten már…

Akik jobban ismernek tudják, hogy én mindig azt mondom, hogy minden, amit elértem az éeltben, azt csak és kizárólag saját magamnak köszönhetem, köszönhettem, mert családi vonalon igen kevés az a segítség, amelyet emócionálisan kapok. A helyzet az, hogy bárki, ha egy szalmaszálat is keresztbe tesz, az már valami, de hogy én mit csinálok, azt bárki meg tudja csinálni.
Ezért örülök mindig annak, ha a tanáraim, néha úgy kezdik a mondatukat, hogy “ezen a szinten már…”. Ilyenkor tudatosul bennem az, hogy lehet, hogy baromira semmilyen támogatásom nincsen, elismerés terén, de tudom, hogy igen, bárki bármit mond, azon a szinten vagyok. 😛 Gondolok itt például a zongorára.
Előző héten volt az utolsó – diákként – Fejér megyei Diáknapok, ahol Bartók Béla Ostinato című darabját játszottam. És előtte Ági nénivel gyakoroltuk, és tényleg olyan pikantériákat gyakoroltunk, ami a külső szemlélődő szempontjából felesleges időfecsérlés lenne. És arra mondta Ági néni, hogy “Tudod Attikám, ezen a szinten már ilyen nagyszabású darabokat játszunk”. 🙂 🙂
Ez az állítás csak alátámasztódott akkor, amikor megtudtam, hogy Arany minősítést kaptam. 🙂 Nagyon örültem neki, mert elég erős volt a mezőny.
Más részről viszont – a boldogság mellett – ott van az, ami miatt mostanában nem annyira tudok örülni. Ez pedig a táborszervezői dolgok. Minden rendnek el kell érni a minimum 5 fős keretszámot, amivel elindulhat. Amikor a legelején elkezdtem az egészet baromira bennem volt, hogy milyen jó lesz, mert majd jönnek sokan és éneklünk és zsírkirály lesz. És tényleg összegyűjtöttem egy csomó ötletet, meg kitaláltam, hogy miket fogok csinálni. Erre itt van már április eleje és eddig összesen 3-an jelentkeztek hozzám. Baromira elkeseredtem, meg tanácsokat kértem Kincsőtől meg Lyonától is. Írtam a volt dalnok rend tagjainak, de eddig csak Missy írt vissza. És lassan itt lesz április 30-a, és nem tudom, hogy mi lesz akkor, ha nem vezethetek majd rendet. Annyira rossz, amikor így felkészül az ember arra, hogy végre nagy tábori feladatot kap és az esélye egyre csak csökken és csökken.
Most már csak várok és várok, hogy összejöjjön a minimum létszámom. Remélem, hogy meglesz, mert tényleg nagyon szeretném és nagyon jó lenne és naaaaa.
Szóval…várok, várok és várok. Majd meglátjuk, hogy mi lesz. Tényleg szeretném. 🙁