Archive for 2011. március 30. szerda

Az utolsó fricska

Most csütörtökön volt a 19. művészeti bemutató, az én 4. alkalmam és sajnos egyben az utolsó is szereplőként.
Olyan furcsa érzés volt odamenni, arra gondolva, hogy basszus ez az utolsó, nem lesz több, úgy kell játszani és szereplni bármit is, hogy tényleg azt mondják, hogy ez igen.
Természetesen ez is olyan számomra, mint a LEP-en a jegyfelvágás, mindig az utolsó pillanatra marad. Most is így volt, hiszen a rendezvény előtt kb. két héttel kezdtem el megtanulni a darabomat. A probléma az volt, hogy nem volt olyan darabom, ami legalább 7 perces lenne, vagy éppen olyan nagyszabású, grandiózus voltú lenne, mint a tavaly játszott,  vagy éppen az idei szalagavatón játszott darab. Így a választásom megint csak Chopinre esett. Tőle játszottam az a-moll Grande Valse Brillante és az F-dúr Grande Valse  Brillante c. darabját. Az első, mollos mivoltából egy emocionálisabb és szomorúbb volt, míg a második olyan “ez igen” típusú.  Amikor felkonferáltak, elmondták az eddigi “érdemeimet”, díjaimat: többszörös aranydíjas és a tavalyi Diáknapok nívó díjasa. Nagyon kedvesnek tartom azoktól az emberektől a bizalmat, akik már akkor nagy tapssal és hújjogással fogadtak, amikor mégcsak kimentem meghajolni és nem is játszottam semmit.
Minden képmutatást elvetve aggódtam a darabom miatt, mert azért mégis csak kéthetes darab volt és nem egy jól kiforrott, mint a tavalyi. Szóval eljátszottam az elsőt, ami kb. 6 perces volt, majd pedig a másodikat ami kb. 2 percet tett ki. Miközben játszottam azon gondolkodtam, hogy ezek mennyire jól mutatják a Vasváriban eltöltött 4 évemet, mármint a darabok: volt benne szomorúság viszont volt benne valamiféle frenetikus öröm is. Mikor befejeztem a darabot, kimentem meghajolni, és lementem a színpadról. Szinte egy az egyben, kimondhatatlanul deja vu érzésem volt, mivel behúzták a függönyt és tapsolt és hújjogott a közönség, éppen úgy, mint tavaly. Vastaps. Nehéz leírni, és lehet, hogy kicsit furcsán hangzik, de ahogy meghajoltam rögtön SÚ jutott eszembe, aki azt mondta tavaly, hogy lehet, sőt biztos, hogy lesznek olyan pillanatok az életedben, amikor valami nem úgy fog sikerülni, mint ahogyan azt te szeretnéd, de ilyenkor meríts erőlt a tapsból, mert az mindig segít. És rájöttem, hogy mennyire igaza van/volt. Szerdán történt valami a drága osztályomban, amit majd elmesélek holnap, vagy holnap után, de elég az hozzá, hogy ideigleg és emocionálisan is annyira kiakasztott, hogy legszívesebben megmondtam volna az illetőknek, hogy tehetnek egy szívességet.
Szóval a lényeg az, hogy ott álltam és láttam az első két sorban azokat a tanárokat, akiket nagyon szeretek és voltak olyanok akiket kevésbé, és persze volt olyan, aki nem ült oda előre, de hát Istenem…Tehát láttam az első sorokban Kati nénit, Lovas tanár urat…stb. akiket olyan régóta nem láttam, tekintve, hogy ők tavaly nyugdíjba volnultak, vagy ahogy Kati néni mondta “nyugger lettem”, és ezért nem láttam őket már az idei évben. Olyan jó volt őket látni, mert tényleg, aranyszíve Kati néni – aki mellesleg ezáltal eposzi jelzőt kapott, nem most hanem már egy ideje – ott tapsolt, meg odajött megölelgetni és nagyon-nagyon boldog voltam.
To sum up, a végén amikor már mentünk lefelé odajött hozzám Juhász Lívia tanárnő és csak annyit mondott, hogy így kell elbúcsuzni. És rájöttem, hogy mennyire baromira igaza van, fricskával mindenki orra alá, akik képesek voltak arra, hogy folyamatosan keresztbe tegyenek nekem, és most nem csak az osztályról van szó, hanem azokról, akiket nem nevezünk nevén.

Álmomban a csendkiáltó

Ma reggel annak ellenére, hogy nincsen első órám, felébredtem 7 órakor. Éjszaka olyan furcsát álmodtam, ami tényleg elég ritka, főleg nálam, aki azért egy ismerten nagy hangú valaki.
Már elkezdődött a tábor, megjöttek a táborozók is és az első nap baromi gyorsan elszállt, és este ott ültünk a szervezőiben, amikor Angwen berohant, hogy valami miatt az idei tábor váratlanul nem 11 napos lesz, hanem 2, és ezért holnap mindenkinek meg kell tartani a mestervizsgáztatását. És elmondtam, megkérdeztem, hogy hogyan tartanánk egyáltalán ilyet, amikor még rendi foglalkozásaink sem voltak. Mire Angwen odanézett, de kb. úgy, mint a HP. 5-ben Piton, ahogy Harryre nézett. És elfordultam balra és láttam, hogy ott volt Léli, meg Alew, meg Ankalimon, és kb. úgy néztek rám, mint ha azt jelentettem volna ki, hogy a táborozók kajájába ciánt raktam, amitől mindannyian kimúltak, ja és a többi szervezőt is megöltem. Vagy nem is tudom, hogy mihez tudnám hasonlítani, de ami utána volt, az még furcsább, mert kb. mindenki ránézett Hannára, amikor bejött az ajtón és elindult a vita. Mindenki és egyre hangosabban, és próbáltam nyugtatni a kedélyeket és nem sikerült. És éreztem, hogy muszáj elmondanom nekik valamit, ami nagyon fontos, persze nem tudom, hogy mi volt az, de senki sem akart meghallgatni, hanem csak ment a kiabálás és váááá, nagyon idegesítő volt az egyik oldalról, a másik oldalról viszont baromira rosszul esett, hogy nem hallgatjuk meg egymást. Amikor felébredtem és erre az álmomra gondoltam, rögtön SÚ (Kostyál Zsigmond) jutott eszembe, és az egyik idei, tábori novellája, melynek címe A csendkiáltó:

A Csendkiáltó morcos, csuparánc anyóka volt, apró, de élénken csillogó szemekkel, hosszú, fehér hajjal, és éles, átható hanggal. Senki sem tudta, hogy hol lakik, mit csinál amikor egyedül van, sőt, azt sem, hogy előfordul-e vele ilyesmi. Mindig ott volt, ahol egybegyűltek a félszerzetek, és a világ dolgairól, a termésről, vagy más fontos dolgokról beszélgettek. Ha a szó érdektelen dolgokra terelődött, a Csendkiáltó eltűnt, mintha ott sem lett volna. A hobbitok észre sem vették, hogyan jelent meg, hogyan távozott: egyszerre csak ott volt, aztán meg huss! eltűnt, mintha köddé  vált volna. Nem tudták, hogy hogyan, mivel közlekedett, de nagy távolságokat bejárt, hogy ott lehessen, ahol csendet kell kiáltani. Mert a Csendkiáltó nem csak a neve, hanem a foglalkozása is volt a különös öregnek.

Réges-régen, sok-sok évvel ezelőtt a nagyanyjától tanulta meg, hogyan kell a csendet kiáltani, van annak talán már több hobbitöltőnyi ideje is. Bármiről is volt szó, a Csendkiáltó feszülten figyelt, gondosan ügyelt minden szóra, sőt, még azokra a gondolatokra is, amelyek a szavak között és mögött formálódtak meg, de nem mondattak ki soha; és, amikor valaki okos, fontos dolgot készült mondani (még ha nem is tudott róla), a Csendkiáltó felemelte csontos, girbe-gurba mutatóujját az égnek, és elkiáltotta magát: „Csend! Most figyeljetek!” – de leginkább csak annyit mondott, hogy „Csend!”, sőt, volt, amikor elég volt az ujját emelnie. Ekkor a népek elhallgattak, kivéve azt, aki szólni készült, mert mindenki tudta, hogy fontos dolog, bölcs beszéd következik, amire érdemes odafigyelni. A Csendkiáltó nem tévedett soha, és a sztúrok tudták, hogy bízhatnak az ítéletében, hiszen nemzedékek tapasztalata áll mögötte. Nagy dolgok hangzottak el olyankor, amikor a Csendkiáltó mutatóujja az égnek bökött, gyakran olyasmik, amiket a félszerzetek továbbmondogattak egymásnak, mint a legfontosabb alapbölcsességeket. Ezért aztán tisztelet és megbecsülés övezte a Csendkiáltót, a legjobb helyet biztosították neki a tűz mellett esténként, és félretették neki a legfinomabb falatokat a zsákmányból és a termésből, amiket ő aztán köszönettel elfogadott, és szétosztott a legelesettebbek között. Amikor ezt valaki szóvá tette neki, ő csak annyit mondott: „de hiszen nekik nagyobb szükségük volt rá, mint nekem!”

Történt egyszer, hogy egy beszélgetés közepén a Csendkiáltó megjelent a tábortűz mellett, szokásos módján feszült figyelembe burkolózott, és mindenki várta, hogy mikor emelkedik fel csontos mutatóujja, mikor szól valaki olyan bölcset, amire majd emlékezniük kell. De a Csendkiáltó nem mozdult, nem is szólt, csak hallgatta a beszélgetést, kezét a kötényébe rejtette, és időnként értetlenül nézett körbe a többieken, akik arcán egyre feszültebb várakozás tükröződött. Végül elült a beszélgetés, zavart csend vette át a helyét, a sztúrok nyugtalanul fészkelődtek, de senki sem mert szólni. Ha okos dolgot akartak volna mondani, a Csendkiáltó ujja úgyis a levegőbe emelkedett volna, ám nem tette, így a hobbitok tudták, hogy amit mondanának, lényegtelen, vagy ostobaság. Inkább hallgattak, zavarodottan és feszengve, és bánták, hogy semmi okos dolog nem jut az eszükbe. A Csendkiáltó velük hallgatott. Mozdulni sem mert senki, hosszú ideig ültek csak némán, és a tűz játékát figyelték, ahogy a hasábokat becézgetik a lángok.

– Idén hosszú lesz a tél. – mondta végül a Csendkiáltó, de az ujját nem emelte fel, így senki nem gondolta, hogy komolyan beszél. – Ki tudja, mit hoz a tavasz? – dünnyögte, – Ki tudja, ki látja meg közülünk a rügyfakadást?

A hobbitok csak hümmögtek és bólogattak, de senki nem tulajdonított túl nagy jelentőséget ezeknek a mondatoknak, mert a Csendkiáltó nem szólt, nem jelzett előre, hogy fontos dolog következne.

A következő tél pedig szokatlanul kemény volt, ismeretlen lények költöztek le a völgyekbe a nyugati hegyekből, megtizedelték a vadakat, és néha a hobbitokra is rátámadtak. Még elrejtőzni se lehetett előlük, annyira hajtotta őket a gonosz éhség, pedig a félszerzetek igazán ügyesek a rejtőzködésben. Szóbeszéd kelt, hogy a rémeket lángoló husángokkal lehet a legjobban elzavarni, így a félszerzetek még gondosabban őrizték a nemzetség tüzét, és őrök vigyáztak éjjelente – de a rejtélyes ragadozók így is sok kárt okoztak. A napfordulót követően pedig hatalmas vihar jött, és a tűz kialudt, a tomboló orkánban pedig észre sem vették, hogy egy hobbitot is elragadtak a szörnyetegek. Egy gyermeket, akit aztán sohasem találtak meg a többiek. Mindannyian elkeseredten ültek, és komor bólogatások között emlékeztek a gyermekre, a családjára, és a Csendkiáltót okolták.

– Miért nem szólt, hogy jobban vigyázzunk a tűzre? Miért nem figyelmeztetett minket, hogy a vadak a gyermekeinket is elrabolhatják? – kérdezgették egymást, nem tudván, fel sem fogván, hogy a Csendkiáltó nem jós, és csak azt ismeri fel, hogy mikor készül valaki fontos dolgot mondani. Egyre-másra őt hibáztatták, és kiáltoztak, hogy jöjjön elő, de a Csendkiáltó nem jelent meg. Ezért hát a keresésére indultak, derékig, mellkasig a hóban botorkálva kutatták a nyomát. De csak tavasszal, a hóolvadást követően találták meg, nem is őt, csak a maradványait, nem messze attól a helytől, ahol azon a bizonyos éjszakán táboroztak, a Csend Éjszakáján, ahogy maguk között nevezték. A Csendkiáltó magányosan halt meg, megfagyott, hiszen a nevezetes éjszaka után, amikor a félszerzetek nem mondtak okos dolgokat, nem jelenhetett meg közöttük. Tartalékai nem voltak, hiszen szétosztogatta, amit kapott. Nem maradt belőle, és nem maradt utána semmi, csak egy sekély üreg, és egy rozzant öregasszony fagyott teste.

A Csendkiáltónak nem volt unokája, pedig a csendkiáltást mindig a nagyanyák hagyományozták az unokákra. A sztúrok, amikor rátaláltak, összenéztek: most már sohasem fogják tudni, mikor mond valaki fontos, lényeges dolgot, és mikor üres fecsegést. Kénytelenek lesznek mind odafigyelni egymásra, és megtanulni mérlegelni a szavakat…

Off-rotty

Azt vettem észre, első sorban magamon, másod sorban a környezetemen, hogy ahogy egyre közelebb és közelebb jön az érettségi időpontja, mindenki sokkal érzékenyebben reagál a dolgokra. Pl. múlt héten A. Dóri folyamatosan kocogtatta a vállamat, mielőtt mondani akart valami és úgy alapjában véve is bosszant ez a dolog, mert ha annyit mondana, hogy “Attila, képzeld…….” akkor is odafigyelnék. De amikor másodszorra is megkocogtatta a vállamat úgy leordítottam szegényt a lábáról, hogy még magam is meglepődtem rajta. Tényleg idegileg is annyira felfokozottá vált ez a periódus, hogy valószínűleg azokon vezetem le, akiket amúgy szeretek és nagyon jól kijövök velük. Ezek miatt előre is bocsánat, de nem tudom egyszerűen kontrollálni ezt. Sokkal vehemensebb lettem és sokkal szélsőségesebb lelki pillanataim voltak az elmúlt 1 hétben és még most is tart, nyilván ez az oka. Amúgy is kicsit hangulatember vagyok, de most még jobban kijön. Az egyik pillanatban még az élet szép, és minden vidám, a másik pillanatban meg így kikelek magamból, ami nem annyira jellemző.
Viszont, hogy mondjak valami pozitívat is, elkezdtem a dolgokat, eseményeket két oldalról vizsgálni. Most gondoljunk a táborra. Múlt héten nagyon nem vitt rá a lélek, hogy azt a rendi ismertető megírjam, és addig húztam-halasztottam ameddig lehetett. Aztán persze megírtam. Tehát a dolog lényege, hogy egyik oldalról, ha nagyon kategorikus szeretnék lenni azt mondanám, hogy rohadtul nem vitt rá a lélek, a másik oldalról viszont halál boldog vagyok, hogy én is részt vehetek a szervezésben. Mellesleg mostanában vettem észre azt is, hogy minden  felfokozott lelki világot kifejező melléknevem elé kiteszem a halál szót: halál boldog, halál vicces, halál jó…ez mennyire számít rossz ómennek? Szóval…telnek-múlnak a napok, és az E.C.L. nyelvvizsgaközpont pedig tehet egy szívességet, hogy még mindig nem volt képes kijavítani a k csillag-csillag-csillag szott nyelvvizsgámat…és igen, megint szélsőséges lettem. Ja, és legjobbat nem hagyom ki, azt mondta a matek tanárom, hogy cinikus vagyok. Muszáj ezt jó tulajdonságnak vennem, még ha nem is az. Mert mással nem lehet elviselni ezt az agyrémet csak közönnyel vagy cinizmussal.