Archive for 2010. május 29. szombat

A nagy büdös élet

Megint kis késéssel, de elmesélem, hogy május 17-én megírtam az ének érettségi írásbeli részét. Arról beszélni teljes mértékben felesleges lenne, hogy közvetlenül az érettségi kezdete előtt féltem-e, vagy akármi.
Feltereltek minket az E/1-be, ahol elkezdődött az egész a zenehallgatással, majd következett a kérdéssor része. Tulajdonképen a kérdéssorral hamar végeztem, utána jött az esszé, melynek témája: “Erkel Ferenc a magyar nemzeti romantika megteremtője. Baromira örültem neki, mert egyetlen egy esszét írtam meg gyakorlás képen, az Erkel Ferenc a magyar nemzeti opera megteremtője.
Az ominózus nap utáni időben számolgattam, latolgattam a pontjaimat, amikor is elérkezett a pénteki nap, ahol kiderült, hogy összesen 94 pontom lett a 100-ból. Borzasztóan el voltam keseredve, mert a kérdéssor, amit írtam ugyanúgy 43 pontos lett a 46-ból, mint itthon, amikor gyakoroltam rá. Aztán beszéltem az Juhász Lívia tanárnővel – az ének tanár – meg Zsóka nénivel is, akik azt mondták, hogy ez egy borzasztóan jó pontszám, de valahogy mégis kevésnek éreztem/érzem. Bár legalább már nem bánkódom miatta, mert a szóbelivel fel lehet hozni 96 pontra is, és az nagyon jó lenne. 🙂 Ilyenkor mindig eszembe jut Lovas tanárúrnak az a mondata, hogy “feláll a hátamon a szőr, amikor valahol ezt hallom, hogy nagy betűs  életbe mentek, egy francokat, az a nagy büdös élet”. Tulajdonképpen annyira igaza van, ezek az első olyan grandiózusabb vizsgák, amin meg kell felelni és számít az eredménye is, nagyon számít…

Az okosak hülyéskednek, a hülyék okoskodnak

Az egész történet ott kezdődött, hogy Gödény Istvánné, Zsóka néni a vasváris művészeti bemutató után megkeresett azzal, hogy nem lenne-e kedvem ahhoz, hogy majd május elején, 1 hétre elmenjek vele Freyungba és részt vegyek a cserediák-programban, mint a Vasvári zongoristája. Természetesen rögtön igent mondtam rá, mivel azelőtt még soha nem jártam Németországban.
Az indulás előtt néhány nappal elmentem Zsóka nénihez, hogy borzasztóan aggódom az ének érettségi miatt és ha most kint leszek 1 hetet Németországban, akkor nem fogom tudni 100 %-ra megcsinálni, mire Ő és Csöpi néni meggyőzött, hogy nevetve le fogom tenni.
Így szombaton reggel elindultunk Apával a Skála parkolóhoz, ahonnan is indult a busz. 25 gyerek, kiknek a neveit nem szeretném felsorolni, mert biztos vagyok benne, hogy valaki(k) kimaradn/a(ának), 2 tanárnő, Zsóka néni és a lánya Kriszta néni illetve Gábor az ex-vasvárisból lett mindenes, valamint Miklós a buszsofőr. Először a mosoni pihenőhelyen álltunk meg, majd Ausztriában nem tudom, hogy hol, valamilyen katolikus múzeumban, végül pedig Freyungban. A leszállás után énekeltünk a németeknek még pedig a Tavaszi szél, vizet áraszt kezdetű népdalt. A németek nagy-nagy örömmel fogadták ezt az éneket. 🙂
A köszöntés után mindenki megkereste, megtalálta a saját családját, kivéve az a 7 panziós, Dorka, Flóra, Balázs, Imi és én ( vendégművészek by: Gábor), a mindenes Gábor és a sofőr Miklós, akik mentek tovább Mauthba, ahol is az A&A Fuchs panzióban szálltunk meg. Ezzel alapvetően még nem is lett volna baj, csak hogy volt 3 ilyen panzió  azon a településen szóval kis keresgélés után hipp-hopp megtaláltuk. Ezután jöttek az étkezéses problémák, de szerencsére Gábor elintézte, hogy a freyungi gimi kifizesse a vacsoráinkat, ergó, étteremben kajáltunk. Természetesen rántott sajtot, hiszen az a favoritom. 😀
Másnap reggel ráértünk felkelni fél 8-kor, mert hogy még hétvége van. Tudtuk, hogy elmegyünk Krumauba, ez Csehországban van. Egy kisebb buszozás után eljutottunk oda ahol elmondta a Kriszta néni, hogy abba a várba fogunk felmenni amit ott látunk.
A városban sétáltunk egyet meg ilyesmik, aztán 14 óra magasságában kaptunk 2 óra szabadjáratot. Leültem, olvastam az Édes Annát, amelyet még mindig nem fejeztem be, beültem egy kávézóba (örök érvényű tapasztalat, hogy a kávézókban borzasztóan jól lehet könyvet olvasni), láttam, hogy a Beni-Gery-Rácz-gyerekek beültek egy csónakba és ott eveztek a folyón, szóval olyan kis hangulatos volt.
Hétfőn elmentünk túrázni a Bajor-erdei Nemzeti parkba, amivel alapvetően nem is lett volna baj, csak hogy borzasztóan hideg volt, ráadásul túrázás közben még az eső is elkezdett esni és ha ez még nem lett volna elég, akkor meg kellett másznunk egy hatalmas hegyet, a Lusent valami 1300 métereset, azt hittem, hogy meghalok, persze akkora köd volt, hogy nem láttam előrébb az orromnál, így még azt sem tudtam megsaccolni, hogy mennyit kell menni? Bár ezt a képet a Goggle-ről szedtem, de nehezebb, mint aminek látszik. A fáma szerint egy alkoholista férfi megölte a barátját, amiért börtönre ítélték, de nem tartotta elég szigorúnak a büntetést, ezért egy lépcsőt épített ennek a hegynek a tetejéig. Innen jön a második fáma, hogy az ördög annyi kincset rajtett el ezen a hegyen, hogy el szerette volna dugni mások elől, ezért egy nagy kőlapot hozott, csak, hogy valamitől annyira megijedt, hogy kiejtette a kezéből a táblát és az darabokra tört. Persze ez csak mítosz, a tények és a jelen abszolút azt sugallja, hogy piszkosul nehéz a megmászása.
A hegymászás után mentek a többiek a vadasparkba, ami szintén itt található, de féltem és persze a Gábor is félt, hogy megfázom csütörtökig és akkor taknyosan nem tudok fellépni, ezért engedéllyel a buszon maradtam megszáradni. Így erről abszolút nincsen semmilyen képem. 🙁 A többiek azt mondták, hogy a vadaspark mottója nyugodt szívvel lehetett volna az is, hogy “Sokat mehetsz, a semmiért”, de hát ezt nem tudom eldönteni.

Még ezen a napon kitalálták a csajok, hogy legyen a panzióban egy ilyen összeröffenés, ahol “megmutatjuk, hogy hogy buliznak a magyarok”. Na már most ez annyira gázul sült el, hogy kb. 6 magyar táncolt, aki ott volt, a 4 jelenlevő német az ágyon feküdt és a telefonjával irogatott valamit. Ahogy telt-múlt az idő elkezdtek hazamenni a családjukhoz az emberkék én meg odamentem a németekhez és megkérdeztem, hogy mi a problémájuk, mi történt, nem érzik jól magukat, és mivel megbízható vagyok, ezért nem mondom el, hogy mi volt a baj, amit valószínűleg mint a két nemzetség érzett. A németek azt, hogy megbízható vagyok, innentől kezdve sokszor beszéltünk, meg hülyültünk, a magyarok meg azt, hogy miért beszélnek velem a németek, amikor nincs is cserediákom. 😀
Kedden reggel elindultunk Passauba. Passauban Kurt bácsi (a továbbiakban Kurt úr, mert a vezetéknevét nem tudom) vezetett végig, mivel ő ott lakik. Kriszta néni megkért, hogy Boldog Gizella sírjánál egy Himnuszt vezényeljek le, ami, mivel a Himnuszról van szó, nem volt nehéz. Az éneklés után hajóztunk, mivel Passau “a 3 folyó városa” és megnéztük mind a 3 ágat, persze, szinte már szokás szerint esett az eső, fújt a szél és borzasztóan hideg volt. Én hülye, miért nem vittem magammal pulcsit? “Székesfehérváron jó idő van, akkor ott végképp, egy fenéket.” A hajózás után Kurt úr bevitt minket a passaui székesegyházba, ahol meghallgattunk egy orgonakoncertet. Az orgonista Ludwig Ruckdeschel volt, aki a világ legnagyobb templomban működő orgonáján adta elő, időrendi sorrendben a következő darabokat: J. F. Dandrieu: Offertorium des Ostertages, J. S. Bach: Krisztus feltámadt, Az előadó, Ludwig Ruckdeschel Improvizáció c. darabját. Majd következett. H. v Herzogenberg: Látjuk a pompás napot, M. Regel, Húsvét c. darabja és végül J. Langlais, Incantation pour un joir Saint c. művét. Alapvetően az orgonistával nem volt bajom, leszámítva a saját darabját, ami annyira nem illett oda, hogy még. A darabokkal viszont annál inkább, az elsőt leszámítva a többi számomra élvezhetetlen volt, olyan hangerővel játszott, hogy a dobhártyám majdnem beleszakadt. (Nem valószínű, hogy ezt olvasod Franz mivel nem tanulsz magyarul, de tényleg ez volt a véleményem). Az orgonázás után  kaptunk megint 1-1.5 óra szabadjáratot, ahol Anna, Letti, Marvin, Franz, Moritz és én beültünk egy kávézóba, ahol kávéztunk, meg beszélgettünk, nagyon jó volt. Itt kell leszögeznem, hogy a németet egyedül a panzióban és az ismeretlen helyeken, ismeretlen személyekkel használtam, a skacokkal az angolt. Evidencia is, mivel angolul már több éve tanulok, mint németül, jöttek is azok a kérdések, hogy ki az angol tanárom én pedig nyugodt szívvel mondtam, hogy a Csanády tanárnő, persze ezután teljes döbbenet volt és ez tényleg így van. A kedvencem az volt, amikor a Dorka megkérdezte, hogy nem is gondolta volna, hogy ilyen jól tanít, szóval köszönöm tanárnő. 🙂 A kávézás után elegáns, angolos (10 perces) késéssel megérkeztünk a buszhoz és robogtunk hazafelé.
Szerdán úgy kezdődött a nap, hogy a Mauth és Freyung között Miklóson és rajtam kívül mindenki bus-surfing-elt…ezt megtanították a németeknek is, akik Freyung és Waldkirchen között ezt játszották.
Ezután megmutatták a németek, hogy ők hogy játszák azokat a játékokat, amiket mi is:
Az út véget ért és eljutottunk Waldkirchenbe, vagy hova, ahol megnéztük az üveg-huta múzeumot és persze meg is tekintettük, hogy hogyan készül az üveg, ahol is megmutatták, hogy hogyan készül a “balatoni magyar hal”, íme:
Este felé még tudtunk próbálni a gimnázium koncertzongoráján, csodálatos volt, imádtam, majd később lesz róla képem is. Megkértek, hogy foglalkozzak a kórussal, tanítsak meg nekik egy népdalt, tisztítsam ki, az egyéni énekeket, ergó művészeti vezetővé léptettek elő.
Csütörtökön egy erdei múzeumban keztünk, Freyungban, amelyet a Modern Művészetek Műzeumával zártunk, sajnos elég hamar. Az erdei rész nem annyira tetszett, de ott volt Jochen Michel szobrászművész kiállítása is, ami egyszerűen gyönyörű volt, a képeket majd lassacskán mind-mind megtekinthetitek a Picasan. A kiállítás után mentünk főpróbára az iskolába, ahol egy rakat idegeskedés után végeztünk, visszamentünk a panzióba, hogy ejtőzhessünk egy kicsit a nagy pillanat előtt. A Magyar est mottója  “Kultur kennt keine Grenzen” volt, ami azt jelenti, hogy A kultúra nem ismer határokat. A műsort Wolfgang Redel, a freyungi gimnázium igazgatója és Zsóka néni nyitotta meg. Ezután következett az iskola Big Band-je, akik előadták a Moten-Swing nevű darabot, egyértelműen nagyszabású volt. Ezután következtek a magyarok, akik egy palotást táncoltak, majd jöttem én Chopin: Esz-Dúr Grande Valse Brillante c. darabjával. Hatalmas tapsot kapott, és egy jó zongorán egy jó darab, mint tudjuk, mindig jobb. 😀 Ezután következett a magyar kórus különböző népdalokkal és népdalfeldolgozásokkal, köztük Bartók Bélától a Négy szlovák népdal. Ezt követtem megint csak én a magyar blokkommal, Bartók Béla VI. tánc bolgár ritmusban és ugyancsak Bartók Béla, Este a székelyeknél. Ezután jött Lillának a Csudi jó, ami egyértelműen csudi jó volt. És olyan szépen, tisztán énekelte, hogy a közönség egyértelnűen önfeledten tapsolt. Ezt követte egy magyar néptánc blokk, majd a freyungi gimi Big Band-je, a Rock around the clock c. darabbal. Ezután jött Lilla által koreografált rock’n roll, mégpedig a Made in Hungária c. egyik ismert betétdalával, a közönség imádta. Ezután jött a technikai malőröm, egy ragtime. Ahhoz képest, hogy ezt kb. 2-szer játszottam el, jó volt. Lilla levette a 3. oldalt de én nem azt néztem, hanem az előzőt és ezért nem értettem, hogy mi történt. Megálltam, ránéztem a közönségre, bocsánatot kértem, majd újra kezdtem. Onnantól kezdve már futott az egész darab. nagyobb taps, mint szokott, gondoltam, hogy ez ilyen együttérző taps, amikor is Brunner úr, a gimi volt igazhatóhelyettese felkért, hogy a színvonalra való tekintettel még egy darabot játsszak, természetesen éltem a lehetőséggel. Az oklevelek átadása után (amelyben a gimnázium tiszteletbeli tanulójává választották a magyar szereplőket) kimentem, meghajoltam, majd elmondtam: Beethoven: Sechs eccosaissen (Hat écosaisse, még érthetőbben Hat skót tánc). A zongorajáték után következett egy interaktív tánc, amelybe mindenkit belevontak. Miután kilihegtem magam, odaálltam egy oszlop mellé, és odajött hozzám egy őszes hajú úriember, aki magyarul(!) beszélt. Beszéltünk, beszéltünk, majd mondtam neki, hogy hát “Elnézést kérek, de mi még nem ismerjük egymást”. Mire ő: Oh, bocsának Vogl Attila vagyok, Franz édesapja. Addig beszélgettünk, addig beszélgettünk, míg mondta, hogy engedjem meg, hogy bemutassa a feleségét, meg a másik fiát. Nagyon kedves és nagyon intelligens férfiúnak tűnt. Mi magyarok rengeteg kaját vittünk magunknak a magyar est miatt, ahol az összes vendég ehetett magyar specialitásokat. Vogl urral sokat beszélgettünk a külföldi zenéről, kultúráról, Freyungról, róla, rólam, a családjáról, stb.stb.stb.
Pénteken reggel elmentünk valami Freyunghoz tartozó városrészbe, ahol megnéztünk egy másik üveg-huta boltot, majd elkezdődött egy közös focizás, de sajnos félbeszakította a fantasztikusan rossz idő és az eső. Visszamentünk a panzióba, ahova is 18 órára megérkezett Vogl úr és azt mondta, hogy elvisz a mauthi templomba, hogy meghallgathassam ahogy a fia, Raphael kántorkodik, és mindösszesen 13 éves. Nagyon ügyesen játszik, tehetséges, szóval, megszólalt azt hiszem valamelyik magyar cserediák, hogy megvan a freyungi utódom, mintha tehetséges lennék és híres ezért utódot kell nekem keresni a különböző országokban. 😀
A rögtönzött orgona hallgatás és orgonán való játszás után elvitt Vogl úr Hinterschmmiding, vagy hogyan írjuk a település nevét, ahol bowlingoztunk és az első két lökést leszámítva mindig 6-ot vagy 7-et sikerült felburítanom. Rengeteg Lilla féle stand-up comedy-s mondat elhangzott, pl. a cím is, vagy egy közös, hogy “Aki tudja csinálja, aki nem, az is. ” 😀 És egyéb ilyen pikantériák. Egész héten hiányoztak a németek, pedig még el sem mentünk, de itt már különösen. Csak arra tudtam gondolni, hogy mi lesz, ha el kell mennünk holnap. Az est további részében nagyon sokat beszélgettem az emberekkel, magyarokkal, németekkel egy rakat kép készült, amit majd láthattok a Picasan. Majd olyan 11 magasságában Vogl úr visszavitt a panzióba, ahol folytatódott tovább az ünneplés, hiszen az Iminek születésnapja volt. Itt döbbentem rá arra, hogy muszáj elengednem őket, mert bár nekem nem volt egyetlen egy cserediákom sem, de én az összeset annak tekintettem, mármint a saját cserediákomnak.
Szombaton reggel megajándékoztuk az Anitát, pontosabban Anita Fuchs-ot, ő az egész panziónak a vezetője és egy roppant kedves néni, aki pl. nagyon sokszor megengedte, hogy Dorkával netezhessünk az ő gépénél. Nagyon mgkedveltük, ahogy Inyet is, akinek a nevét biztos, hogy nem így írjuk, de ő volt az a néni, aki minden étkezésnél felszolgált nekünk, bajor népviseletben.
A buszmegállóba csak jöttek és jöttek egyre az elutazók és az utaztatók. Valahogy észrevett engem a Vogl néni, aki odajött, megölelt, annak ellenére, hogy kb. 2-szer találkoztunk, vagy látott engem. Ezután mindenkitől elbúcsúztam, e-mail cím cserélések, ölelések és puszik cseréltek gazdát. Nagyon sokan elérzékenyültek, még az én szemembe is könny szökkent, de nem volt vészes. Mielőtt felszálltam volna a buszra, végignéztem a németeken és odarohant felém a Vogl néni és mondta, hogy reméli, hogy még találkozunk és nagyon hiányozni fogok neki. Én…Akit, hangsúlyozom, hogy mindösszesen 2-szer láttott, és sosem beszéltünk huzamosabb ideig. Ahogy felszálltam a buszra, integettünk egymásnak, illetve a két csoport egymásnak, leültem az Anna mellé, egymásra néztünk és mind a kettőnk szeméből el kezdett ömleni a könny. Anna volt az ott lakó én meg a kedveztetett és annyira jó érzés volt, hogy olyan embereket ismerhettem meg, akiket egy életre megszerettem és ez felejthetetlen élmény marad.
Amikor visszaértünk a Vasvárihoz, Zsóka nénitől megkérdeztem azt, amit Anya szokott egy külföldi utazás során, hogy mennyi pénzért utazna vissza, mire ő azt mondta, hogy nincs annyi pénz, mire én…ha azt mondják, hogy nem fizetnek semmit, menjek vissza, visszamennék. 😀 I (L)(L)Freyung(L).

Képeim Freyungról 😀

http://picasaweb.google.com/Attila814