Archive for Barátok

Védett: Kontraproduktív

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

Telefon

Csak vársz arra, hogy megszólaljon, hogy felhívjon, hogy megcsörrenjen, de nem. Hogy hasonlíthatta az egészet egy késbolthoz? Furcsa kezelni. Lehet-e kezelni? Mi az, hogy balettelőadás? Nem mintha egyébként változott volna bármit is. Még mindig fekete-fehér és még mindig hihetetlen, hogy képes voltam felnézni valakire. Bár mások meg azt mondták, hogy a beszéde csak az erkölcsiség piedesztáljáról fakadt, de az is biztos, hogy rá rosszat mondani nem lehet.
R.-nek mondtam, hogy ha lezuhanna a gép mondja meg neki. Ironikusan megjegyezte: “szerintem sokan megsértődnének, ha ezt megtudnák!”. — Majd lassacskán elmosolyodtunk és elszívtuk 2016 utolsó közös cigijét.

Művészet…és ami mögötte van

Múlt hét csütörtök este Zs.-vel egy nem mindennapi beszélgetésem volt. Egyrészt nemcsak azért, mert egy nagyon különleges helyet tölt be az életembe, hanem azért is, mert ritkán adatott eddig az meg, hogy valakivel ennyire egy rezgésszinten legyek. Arról beszélgettünk, hogy milyen lenne az élet művészet nélkül? Semmi nem változna, hiszen ugye azok/mi csak lopjuk a napot, énekelgetünk, festegetünk, építgetünk…stb. – gondolná az átlagember.

Viszont művészként azt gondoljuk, hogy azok a Csíkszentmihályi-féle flow-élmények akkor következnek be, amikor én mint előadóművész, te mint kórus és ti mint hallgatóság egy nagy burkot képzünk 3-4-5 percig, ahol nincsenek szabályok, nincs jó és rossz, csak a tökéletesség van. Az a fajta érzés, amikor lehetsz esendő, amikor lehetsz őszinte, amikor nem kell kicsit sem mást állítanod, csak a pőre igazságot.
Nem volt mentes az az esténk könnytől és beszéltünk családról, szabadságról, szeretetről és egyszerűségről. Mondtam neki: “nem tudom, hogy mi van velem, biztos a korral jár (hö! 😀 ), de ahogy telnek az évek egyre inkább azt érzem, hogy azok az emberek válnak igazán fontossá, azokat tudom nagyon hamar megszeretni, akik hitelesek, akik nem akarnak mást mondani, mások lenni, mint amik valójában. Őszinték, egyenesek és a szó legszebb és legnemesebb értelmében egyszerűen tiszták. Ez a tisztaság az, ami egyre inkább vonz, ami nem valami megfoghatatlan, valami nagyon sejtelmesen elmondott, belemagyarázott humbug dolog, hanem amikor (és ilyen volt vele is) egyszerűen megszűnnek a játszmák, megszűnnek azok, hogy húzzuk egymás agyát, hanem csak önnön lelkünk marad kitéve az asztalon. Én azt mondom, hogy megvédem, mert nálam ez elvi kérdés…és Nálad?”

Végül pedig azt gondolom, hogy enélkül végtelenül szegényesek lennének a mindennapjaink. Nem kell túltolni a dolgokat, hiszen minden kérdésünkre a válasz egy szóban is benne rejtőzhet: P.-vel voltam színházban hétfőn és amikor a végén Csongor és Tünde egymás kezét fogták a következő beszélgetés zajlott le köztük:
“- Csongor: És miért működne nekünk, hisz másoknak sem működik. Majd pont nekünk fog!?
– Tünde: Csak!”
(Teljes sötétség, legördült a függöny.)
– meghatóan szép. 🙂

Egyelőre ennyi

Jó volt N. előtt őszintének lenni. Jó volt megmutatni “lelkem titkos, százegyedik szobáját”, és jó érzés az, hogy még jobban tudott bővülni a bizalom köre. N. azt mondta, hogy nagyon tisztel, nagyon becsül és nagyon erősnek tart. Ezt még egyikük sem mondta ki és nagyon jól esett. Persze pityeregtünk, meg minden egyéb, de…jó volt ezt hallani.

Ami a Szilvesztert illeti még mindig nem tudom, hogy merre menjek, kinél legyek. Ez most egy komoly dilemma, mert…mindkettő nyilván marha jó lenne, csak a közlekedés korlátoltsága miatt nehéz megoldani, hogy tartalmasan mindenhol ott lehessek. Meg hát ugye…! 😀

Ami a vizsgákat illeti, január 5., 7., 8., 11., 12., 13., 18., 19., 20. 😀 Annyira nem vészes, mint eddig volt, de azért ez már MA és nem ártana mindent nagyon jóra megcsinálni, nem lerontani az eddigi 5.0-ás átlagot.

Titkok és mentesítés

“Azt hinné az ember, hogy csak az első alkalommal szar és csak az első alkalommal izgulok…de nem, most így harmadjára sem lett könnyebb.” – kezdtem ma reggel A-nak.
Jó érzés, nagyon jó! 🙂 Örülök, hogy megbeszéltük ezt a dolgot és örülök, hogy elmondhattam neki mindezt, mert ide s tova már tavaly május óta, de inkább február óta rág ez belülről és csak a megfelelő pillanatra várt. Most jött el! Ami a legszebb pillanata volt az nem is az, hogy megkönnyebbülhettem, hanem az, hogy legaláb 5-6-szor megköszönte és ő hálálkodott. Szerintem ez nagyon szép! 🙂 Szóval most igen, most jó, sokkal jobb, mint eddig. Bár tulajdonképpen ő az, akitől a leginkább féltem, így ezek után minden már csak gyerekjáték lesz. 🙂
Oh…és még annyi, hogy azt hiszem, hogy ő az egyik legjobb barátom! <3 unicafe.hu-a-legfontosabb-titok-001

Védett: Szeretném, ha szeretné

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

Védett: Egy Manó vallomásai a Pacinak

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

Mosolyogni

Okkal akarunk mindig valahova tartozni, biztonságot ad, kényelmes, egyszerű…stb. Az egyetemen eddig is megvolt a saját klikkem, de ez az elmúlt fél/1 évben csak erőteljesebb lett. A múlt hét gyakorlatilag a jó értelemben vett féktelen és szabályzatlan kacagás jegyében telt. Azért a sok-sok hangulatingadozásom ellenére olykor eszembe jut az, hogy most boldog vagyok és ezt érzem. Nos, kedd óta ez fokról fokra megvalósult és kb. vasárnap éreztem ennek a tetőpontját és azt, hogy most minden klappol és jó. Nagyon jó volt a La Creme-mel együtt tölteni a hetet, és nagyon szeretem Őket, Titeket. :)) <3 Ezt a fura boldogságot csak azzal tudom megvilágítani, hogy Rachel Appleby kedvenc szava: mosolyogni. 🙂

Kedves jó hangulatú írásokat akarni vágyó olvasó!
NE OLVASD TOVÁBB EZT A BEJEGYZÉST! Menj ki a szobából, a netkávézóból vagy a repülőből, ahol ezt olvasod és élj tovább boldogan. 🙂

(Csak a teljesség igénye miatt mondanám el, hogy azért a mai pontkihirdetések elképesztőne felkúrtak és mostanra sikerült tönkrevágni azt a közel 3 napos jókedvemet. Nem féltékenység, és nem rossz érzés, de azért na, azok mégis csak 1 szakot végeztek… És valahol nagyon fáj, hogy én nem lehetek most MA-s, pedig úgy érzem tényleg mindent megtettem azért, hogy ez sikerüljön… 🙁 )

Lezárva

Most momentán azt érzem, hogy a múltam szép, a jelenem kilátástalan, a jövőm nem létezik. Az elmúlt 1 évben annyira megszakadt az a folyamatos védőhálót és biztonságot nyújtó baráti kör, hogy még mindig azt érzem, hogy bár vannak barátaim és vannak közülük kiemelten közeli barátok mégis az válik világossá, hogy nincs egy olyan átfogó közösség, amely összetartaná ezt az egészet.
Anno, amikor volt különböző számokkal ellátott valami, az nagyon jó volt, mert egy rendkívül izgalamas, többet és mást is mutató közösség tagja és egyik alkotója voltam egy személyben. Azonban mostanában vannak barátaim, és ezek a baráti körök nem vállnak körökké, hanem megmaradnak 2 fős kapcsolatként.
Számomra ez nagyon furcsa érzés, mert amióta az eszemet tudom mindig több főből álló baráti köröm volt, azonban mostanában, és kifejezetten az elmúlt egy évben vagy inkább fél évben ezek teljes egészében megszakadtak és azt hiszem nyugodt szívvel mondhatom, hogy végül nem miattam.

Illetve ami még nagyon szörnyű az az, amikor tudatosul benned, hogy volt olyan barátod, és nem is akármilyen, akivel a közös idő egyfajta kincs volt, vagy minimum sokkal értékesebb volt, mint az átlagemberrel töltött idő és az elmúlt félév tevékenysége pont azt bizonyította be, hogy az a barátság idejét múlt és már nem élő valami, hanem már csak a hamvai vannak meg, mivel az egyik félnek már koránt sem jelent annyit, mint anno. Arra kifejezetten igaz az, hogy a múltja igen szép volt, de a jelene tragikus. Ez borzasztóan elszomorít és elkeserít, mert valahogyan azt gondolom, hogy a barátság egy olyan folyamatosan létező és fenntartást igénylő dolog, amelyet egyszerűen muszáj működtetni, mert ha nem teszed, akkor semmivé válik és akkor megtagadja valamelyest a múltját és a létezését is.
Nagyon sajnálom sajnáltam, hogy Zs-vel erre jutott ez az egész: januárban még legalább beszéltünk, majd utána már csak havonta egyszer. Aztán az egésznek számomra ott lett vége, amikor másfél hónapos találkozóhiány után a beszélgetésre rászervezett egy másikat. Így az értékes és minőségi idő alig 50 percre csökkent, ami abszolút illegitimizálja az egész működését. Az, hogy most ezt ide ki merem írni, annak pusztán az az oka, hogy tudom, hogy sosem fogja elolvasni, mert úgysem jár ide, és tudom, hogy neki a velem való barátsága az új folyóba lépés miatt egyszerűen derogálna, mert nekem nincsen 4 nyelvvizsgám, és nem érdekel a NATO országainak működése, ahogyan Egyiptom választási rendszeres sem.
Régen mennyi közös programot szerveztünk, hol vannak azok már!? Egyszerűen…sosem fog visszajönni már az az idő és az fáj a legjobban, hogy ő nem is akarja, hogy ez visszatérjen, ami nem gáz, de az a hiány, amely létrejött és az a személy, akivé vált már nem az, akivel anno lehetett nevetni az élet apró örömein és megpróbálni megváltoztatni a mindennapok világát. Aki újragyújtotta a csikket és viccesen kicsinyesen akart spórolni 50 ft-on, aki bal kézzel szívta a cigit és kacagott azon, hogy elment 2 doboz 1 nap alatt. Aki telefonált akkor, amikor nem számítottál rá és aki azért utazott 40 percet, hogy egy kávét együtt ihassatok meg. Aki ott volt minden fontos alkalmon és együtt izgult minden közös ügyért.
De akivé most vált, azt én már nem ismerem…

Kutyahűség

“és így előre is szeretném megköszönni, hogy ilyen jó barátom voltál”

Azt hinné az ember, hogy a búcsú ennyi év után már könnyen megy. Hogy képesek vagyunk felnőtt mondjára ki és beléptetni embereket az életünkbe… de nem. Azt hiszem, hogy ez a mentális érettséggel egyre inkább nehezebb kötődést alakít ki bennünk. Nyilván — sajnos — az átlagember akkor kezdi el érezni valakinek a hiányát, amikor az már távolodik, illetve mondhatnánk úgy is, hogy közel a búcsú ideje. És én is ebbe a kategóriába tartozom. A legkülönösebb az egészben az, hogy még azokkal szemben is érzem ezt, akikkel fel sem fogtam valami miatt, hogy milyen jó barátságban is vagyunk mi. Élünk egymás mellett nap nap után és nem tudjuk érzékelni azt, hogy milyen értékes emberek vesznek minket körül a sok-sok talmi személy mellett. Azok, akik segítenek nekünk abban, hogy túléljük a napot és hogy képesek legyünk teljesértékű individuumként létezni.