Archive for Fellépések

Szlovénia: Maribor-Celje-Ljubljana-Ptuj

Mint minden évben, idén is megadatott a Zenei Tanszék számára, hogy elmehettünk egy több napos (jelen esetben 4) külföldi tanulmányi útra. Idén Szlovéniába utaztunk, ahol Mariboron, Celjén, Ljubljanán és Ptujon át megismerhettük a szlovén zenei élet legjavát…most, hogy megvolt ez a szép, fogalamzásszerű beköszöntő, beszéljünk a lényegről, manósan. 😀

Szóval Szlovénia — ismét — nagyon jó hely. Újra és újra rá kell arra jönnöm, hogy külföldön mennyivel jobban megbecsülik a művészeket, különösképpen az értékteremtő művészeket. Néha egyáltalán nem értem magamat, hogy miért ragaszkodom ehhez a kicsiny országhoz, ahol nem okvetlenül kapja meg az ember azt a lehetőséget, hogy dolgozhasson, hogy olyan embereket vezényeljen, akik kölcsönösen szeretik azt, amit együtt csinálnak. Szlovéniában is (ahogy tavaly Franciaországban, vagy előtte Ausztriában) mindig az volt a tapasztalatom, hogy felülről is biztosítják a művészetek működését, nem egy teher a társadalom számára, hanem valami olyan jelenség, amely többé és jobbá teszi a hétköznapi ember mindennapjait. Azt hiszem, hogy itthon is kellene egy ilyen változás, leginkább a fejekben ahhoz, hogy elindulhasson valami olyan tendencia, amely képes lenne minket Nyugat-Európához csatolni.

De visszatérve a programokra: az első nap voltunk a maribori nemzeti kórusversenyen. Az hagyján, hogy túlmutatott minden várakozáson (oké, 5.5 óra hosszúságú volt, a végén már mindenki szenvedett a fáradtságtól), de azt hiszem — oké, tudom, tudom, már sokszor mondtam ezt és csak pillanatnyi fellángolást mutatott — megtaláltam a következő évi darabomat. Ez Tadeja Vulc, szlovén kortárs zeneszerzőnek az Epilógus c. műve, amely Anton Funtek Halál c. versciklusának záróműve. Elképesztően hatásos darab, vezényel, Tadeja Vulc, énekel a maribori akadémia kórusa.

Egyébként ez a kórus önmagában is nagyon jó volt. Az előbbi volt a 3. darabjuk és azt hiszem, hogy a záróművük is felkeltette az érdeklődést mindenki számára. Szerencsére a külföldi kapcsolatépítés miatt sikerült megszerezni mindkét műnek a kottáját. Utóbbit szeretettel ajánlom ezúton is Párizsban élő barátaimnak. 😀 Donald Patriquin J’entends le moulin c. alkotását halljuk, vezényel Tadeja Vulc.

Drága Andris mondaná, hogy hát szegény katolikusok…na már most, amikor azt mondták, hogy túristakörülményekre kell felkészülni, akkor nem számítottunk arra, hogy a Szent József rendház akkora, amekkora és olyan szinten felszerelt, amennyire…szegény az eklézsia…hát hogyne. Azért ez kicsit vérlázító volt.

Vasárnap voltunk a Celjski Domban, ahol életemben először megvalósult, hogy külföldön vezényelhettem egy kórust, és nem is akármelyiket. Ezúton is köszönöm a lehetőséget kedves Mindszenty Zsuzsánna tanárnőnek, aki megengedte még hónapokkal ezelőtt, hogy a Famine Song legyen a diplomadarabom és nemcsak a diplomakoncerten, de külföldön is lehetőséget teremtett a dirigálásomnak. Nagyon-nagyon sokat adott az, hogy a kezemre éneklő 50-60 embernek ugyanaz volt a célja, mint nekem. A szlovénekre nem igazán jellemző a visszatapsolás rendszere, és azért meg kell jegyezni, hogy amikor a Nusit is és engem is visszatapsoltak, az valami nagyon földöntúli élmény volt.

DSC_0694

Hétfőn a Stanislaw Intézetben való koncertünkkel teljesedett be a szlovéniai utazásunk. A Tanárnő azt mondta, hogy mi sajnos nem vagyunk olyan jók, mint az Ő kórusuk. Na már most amikor elénekeltük a Kocsár-művet és a Stanislaw Intézet karnagya megdöbbenve nézett ránk, azért az nagyon jó érzés volt.

Utolsó nap pedig Ptuj felé vettük az irányt. Itt ittam — tudom, rendkívül kisszerű — az első szlovén erős kávét, amiből nem kellett 2-3 dl-t inni, mert annyira gyenge volt. Nyilvánvaló, hogy a nagyon személyes történeteket nem itt fogom elmeselni, de aki megkeres, annak mesélek másról is! 😛

A végéről nem hagyhatom ki az egyik legkedvesebb, leginkább közönségsiker darabunkat. Fogadjátok szeretettel! Pászti Miklós: Csángó-magyar szerelemi dalok. Énekel az ELTE Pro Musica Vegyeskar, vezényel: Mindszenty Zsuzsánna.

Kortárs Zene a Trefort Kertben

Szeretettel meghívok mindnekit 2014. április 1-jén (kedden), 18.00-kor kezdődő Kortárs Zenei Estre, amely az ELTE-BTK (1088 Budapest Múzeum körút 4-8. “F” épület) Kodály Zoltán Kamaratermében kerül megrendezésre.

Az esemény az alábbi linken elérhető:

https://www.facebook.com/events/270435996462972/

VIDA-Matthew Culloton: Famine song

Azt hiszem úgy ildomos írni erről, hogy már megtörtént. Aki egy kicsit is beszélget velem, az tudja, hogy mennyire anyátlan volt ennek a darabnak a sorsa. A tavalyi évben a Tin-darabbal sikerült nagyon magasra tenni a mércét, amit meg kellett ugranom. Kb. decemberben sem volt még darabom, amikor Mindszenty tanárnő egy órás brainstorming után rám nézett csillogó szemekkel és azt mondta, hogy tudja, hogy mi legyen. Akkor némikép feszült voltam, mivel egyszerűen már hónapok óta nem tudtam, hogy mi legyen a darabom. Meghallgattam és azonnal beleszerretem. Elkezdődötek a próbák és gyakorlatilag újra azt az utat kellett bejárnom, mint a Baba Yetunál, nem érezték, nem tudták, hogy ez mi, nem tudták, hogy miről szól…egy szó, mint száz: nem egy konvencionális darab.

Aztán eljött a főpróba és a koncert napja, azaz 2014. március 25-e. A főpróba előtti 2-3 napban már teljesen ki voltam borulva azon, hogy én ezt nem fogom tudni megcsinálni, nem tudok majd beinteni, a kórus nem fogja úgy énekelni, hogy az emberek azzal a katarktikus élménnyel menjenek haza, mint tavaly.
Aztán eljött a délután. A Kodály-terem zsúfolásig megtelt és belőlem elszállt minden ijedtség és aggodalom (azt most hagyjuk, hogy miért is 😀 ). Anikó elmondta az általam megírt konferálási szöveget, elhangzott a mű versfordítása, majd elkezdődött a darab. És megint (itt is) ugyanaz történt, mint a Baba Yetunál: elképesztően katarktikussá vált. Mindenki gyönyörűen énekelt, egy kislány a legdrámaibb résznél keservesen elkezdett sírni, és leszakadt az ég… páratlanul sikerült. Háromszor tapsoltak vissza. És igen…az élet megint kurvára visszaigazolta azt, hogy ha valamibe a szíved, lelked, lényed beleteszed és amikor már minden energiát kifacsartál a kórusból és önmagadból, akkor még képes vagy rádobni egy szekérderékkal, ott fogsz állni 20 percig és nem tudsz megtenni 10 métert, mert mindenki gratulálni akar. Odajönnek az emberek és közlik, hogy nem hitték, hogy a tavalyi után van feljebb, és mégis. Jönnek az ott énekeltem és azt mondtam magamnak, hogy basszus férfi vagy, nem sírhatsz mondatok. Egy kitágított pillanat volt. Csoda! 🙂

Jaaaaaj, ének szak :D

Elég régóta nem írtam semmit, valahogy nem nagyon vitt rá a lélek. 😀
A legfontosabb, ami mostanában történt, hogy szeptember 2-án hivatalosan is ELTE-s lettem a beíratkozási procedúra segítségével. Erről nem is igazán tudok és nem is akarok többet mesélni. Elég az hozzá, hogy ki kellett töltenünk egy csomó felesleges papírt, amit utána be kellett tenni egy borítékba és leadni.
A következő fontos állomás a szeptember 6-i szakos tájékoztató volt, amelyen elmondtak nekünk minden fontos információt a szakkal kapcsolatban. Kicsit furcsának tartom és számomra érthetetlen egy dolog, mégpedig az ösztöndíj. Nem is maga a dolog, hanem az, hogy ezt megkaphasd. Ugyebár első félévben nekem 26 kötelező kreditem lesz, amiből 2 lejön, mivel az Informatikai alapismeretek tárgy megszűnt, tehát 24. Ha nagyon teperni akarok, akkor felvehetem a Hangszerismeretet és a Népzene-néphagyományt, amivel kapnék plusz 3 kreditet. Az ugyebár 27. A pepszi tárgyakról pedig a regisztrációs jelentkezés során ledobott. Azaz a plusz 10 kredites sáv pedig nekem pepszi tárgyakra kell. Tehát azok terhére sem vehetek fel semmit. Azaz sehogy sem tudnám összegyűjteni a 30 kredithez szükséges tárgyakat. Viszont azt mondta Aliz – a tanulmányi referensünk -, hogy ha kevés tárgyad van és azokat jól teljesíted, az ugyanaz, mintha sok tárgyad lenne és rosszul teljesdítenéd. Szóval elkönyveltem ott a dolgot, hogy nekem 24 kreditem lesz és nem fogok meggebedni.
De, elkezdődött a versenyjelentkezés, amikor is az egyik pepszi tárgyamnál kiestek valakik és azt most fel tudtam venni. Így igazából meglesz az eredetileg teljesíthető 26 kreditem. Majd szépen ide is ki fogom rakni az órarendem. 😀
Aztán elérkezett szeptember 8-a, amikor is délután telefonált Ibolya, hogy nem szombaton fogok felköltözni, hanem ma, azaz csütörtökön, mivel a Dani megbetegedett. Így csütörtökön este felkerekedtünk és igen, felköltöztem Budapestre. 😀
Hajnalba nyúlóan pakoltam és rendezkedtem, így elég keveset aludtam az ének szakosoknak kötelező megjelenésű évnyitó előtt.
Itt megismerkedtem az ének szakos elsősök egy részével, illetve a kórus vezetőjével Dr. Mindszenty Zsuzsánna tanárnővel. Elénekeltük a Himnuszt és a Nagyszombati himnuszt. Annyira jó volt érezni, hogy jesszusom egyetemista lettem. Nagyon jó nagyon-nagyon tetszik! 🙂
Az évnyitó után Andrissal az egyik sráccal visszamentünk az egyetemre, ugyanis délután 1-kor kezdődött az egyéni órák beosztása – A zongorajáték alapjai és Hangképzés -, de előtte a Tanárnővel volt beosztás. Kiderült – what a surprise!! 😀 -, hogy tenor hangom van. 😀
Az órabeosztást illetően kiderült, hogy a zongoratanárnőm Dr. Ivanyickaja Irina lesz, a magánéneket pedig Dr. Wiedemann Judit fogja tartani. Én nagyon örülök ennek, mert biztosan nagyon jó lesz. 🙂 😀

Ezen a szinten már…

Akik jobban ismernek tudják, hogy én mindig azt mondom, hogy minden, amit elértem az éeltben, azt csak és kizárólag saját magamnak köszönhetem, köszönhettem, mert családi vonalon igen kevés az a segítség, amelyet emócionálisan kapok. A helyzet az, hogy bárki, ha egy szalmaszálat is keresztbe tesz, az már valami, de hogy én mit csinálok, azt bárki meg tudja csinálni.
Ezért örülök mindig annak, ha a tanáraim, néha úgy kezdik a mondatukat, hogy “ezen a szinten már…”. Ilyenkor tudatosul bennem az, hogy lehet, hogy baromira semmilyen támogatásom nincsen, elismerés terén, de tudom, hogy igen, bárki bármit mond, azon a szinten vagyok. 😛 Gondolok itt például a zongorára.
Előző héten volt az utolsó – diákként – Fejér megyei Diáknapok, ahol Bartók Béla Ostinato című darabját játszottam. És előtte Ági nénivel gyakoroltuk, és tényleg olyan pikantériákat gyakoroltunk, ami a külső szemlélődő szempontjából felesleges időfecsérlés lenne. És arra mondta Ági néni, hogy “Tudod Attikám, ezen a szinten már ilyen nagyszabású darabokat játszunk”. 🙂 🙂
Ez az állítás csak alátámasztódott akkor, amikor megtudtam, hogy Arany minősítést kaptam. 🙂 Nagyon örültem neki, mert elég erős volt a mezőny.
Más részről viszont – a boldogság mellett – ott van az, ami miatt mostanában nem annyira tudok örülni. Ez pedig a táborszervezői dolgok. Minden rendnek el kell érni a minimum 5 fős keretszámot, amivel elindulhat. Amikor a legelején elkezdtem az egészet baromira bennem volt, hogy milyen jó lesz, mert majd jönnek sokan és éneklünk és zsírkirály lesz. És tényleg összegyűjtöttem egy csomó ötletet, meg kitaláltam, hogy miket fogok csinálni. Erre itt van már április eleje és eddig összesen 3-an jelentkeztek hozzám. Baromira elkeseredtem, meg tanácsokat kértem Kincsőtől meg Lyonától is. Írtam a volt dalnok rend tagjainak, de eddig csak Missy írt vissza. És lassan itt lesz április 30-a, és nem tudom, hogy mi lesz akkor, ha nem vezethetek majd rendet. Annyira rossz, amikor így felkészül az ember arra, hogy végre nagy tábori feladatot kap és az esélye egyre csak csökken és csökken.
Most már csak várok és várok, hogy összejöjjön a minimum létszámom. Remélem, hogy meglesz, mert tényleg nagyon szeretném és nagyon jó lenne és naaaaa.
Szóval…várok, várok és várok. Majd meglátjuk, hogy mi lesz. Tényleg szeretném. 🙁

Az utolsó fricska

Most csütörtökön volt a 19. művészeti bemutató, az én 4. alkalmam és sajnos egyben az utolsó is szereplőként.
Olyan furcsa érzés volt odamenni, arra gondolva, hogy basszus ez az utolsó, nem lesz több, úgy kell játszani és szereplni bármit is, hogy tényleg azt mondják, hogy ez igen.
Természetesen ez is olyan számomra, mint a LEP-en a jegyfelvágás, mindig az utolsó pillanatra marad. Most is így volt, hiszen a rendezvény előtt kb. két héttel kezdtem el megtanulni a darabomat. A probléma az volt, hogy nem volt olyan darabom, ami legalább 7 perces lenne, vagy éppen olyan nagyszabású, grandiózus voltú lenne, mint a tavaly játszott,  vagy éppen az idei szalagavatón játszott darab. Így a választásom megint csak Chopinre esett. Tőle játszottam az a-moll Grande Valse Brillante és az F-dúr Grande Valse  Brillante c. darabját. Az első, mollos mivoltából egy emocionálisabb és szomorúbb volt, míg a második olyan “ez igen” típusú.  Amikor felkonferáltak, elmondták az eddigi “érdemeimet”, díjaimat: többszörös aranydíjas és a tavalyi Diáknapok nívó díjasa. Nagyon kedvesnek tartom azoktól az emberektől a bizalmat, akik már akkor nagy tapssal és hújjogással fogadtak, amikor mégcsak kimentem meghajolni és nem is játszottam semmit.
Minden képmutatást elvetve aggódtam a darabom miatt, mert azért mégis csak kéthetes darab volt és nem egy jól kiforrott, mint a tavalyi. Szóval eljátszottam az elsőt, ami kb. 6 perces volt, majd pedig a másodikat ami kb. 2 percet tett ki. Miközben játszottam azon gondolkodtam, hogy ezek mennyire jól mutatják a Vasváriban eltöltött 4 évemet, mármint a darabok: volt benne szomorúság viszont volt benne valamiféle frenetikus öröm is. Mikor befejeztem a darabot, kimentem meghajolni, és lementem a színpadról. Szinte egy az egyben, kimondhatatlanul deja vu érzésem volt, mivel behúzták a függönyt és tapsolt és hújjogott a közönség, éppen úgy, mint tavaly. Vastaps. Nehéz leírni, és lehet, hogy kicsit furcsán hangzik, de ahogy meghajoltam rögtön SÚ jutott eszembe, aki azt mondta tavaly, hogy lehet, sőt biztos, hogy lesznek olyan pillanatok az életedben, amikor valami nem úgy fog sikerülni, mint ahogyan azt te szeretnéd, de ilyenkor meríts erőlt a tapsból, mert az mindig segít. És rájöttem, hogy mennyire igaza van/volt. Szerdán történt valami a drága osztályomban, amit majd elmesélek holnap, vagy holnap után, de elég az hozzá, hogy ideigleg és emocionálisan is annyira kiakasztott, hogy legszívesebben megmondtam volna az illetőknek, hogy tehetnek egy szívességet.
Szóval a lényeg az, hogy ott álltam és láttam az első két sorban azokat a tanárokat, akiket nagyon szeretek és voltak olyanok akiket kevésbé, és persze volt olyan, aki nem ült oda előre, de hát Istenem…Tehát láttam az első sorokban Kati nénit, Lovas tanár urat…stb. akiket olyan régóta nem láttam, tekintve, hogy ők tavaly nyugdíjba volnultak, vagy ahogy Kati néni mondta “nyugger lettem”, és ezért nem láttam őket már az idei évben. Olyan jó volt őket látni, mert tényleg, aranyszíve Kati néni – aki mellesleg ezáltal eposzi jelzőt kapott, nem most hanem már egy ideje – ott tapsolt, meg odajött megölelgetni és nagyon-nagyon boldog voltam.
To sum up, a végén amikor már mentünk lefelé odajött hozzám Juhász Lívia tanárnő és csak annyit mondott, hogy így kell elbúcsuzni. És rájöttem, hogy mennyire baromira igaza van, fricskával mindenki orra alá, akik képesek voltak arra, hogy folyamatosan keresztbe tegyenek nekem, és most nem csak az osztályról van szó, hanem azokról, akiket nem nevezünk nevén.

Szerintetek?

Bocsánat, hogy ilyen sokáig nem írtam, de az elmúlt héten próbáltam bepótolni a lemaradásomat, amit a nyelvvizsga okozott.
Előző héten voltam fent Budapesten, mert a XVI. kerületi Rácz Aladár Zeneiskola meghívott egy vendégszereplésre. Nagyon tetszett az egész iskola, amely ilyen kis modern építésű épületben van, és tényleg, nagyon szép. Mellesleg Bartók VI. tánc bolgár ritmusban c. darabját játszottam. Amúgy rájöttem, hogy a zongorában, meg minden más hangszerben is az a jó, hogy egy dolgot több helyen is elsüthetsz. Szerintem ez tök jó. 😀 És nem utolsó sorban ez volt az első budapesti szereplésem, és ez tök kúl. 😀 😀 És a legjobb az volt benne, hogy amikor elindultam otthonról, Anya aztmondta, hogy tuti, hogy nemfogják értékelni, és de, értékelték. Visszatapsoltak, és ez nagyon jó érzés. Tudjátok, hogy amikor valami miatt elkenődöm, akkor SÚ tanácsára mindig azilyen pillanatokra gondolok és rájövök, hogy tényleg felesleges bármi miatt is rágódni, mert jobb úgysem lesz, csak magamat teszem vele egy idegronccsá, már bocsánat a közhelyért.
A másik, egy teljesen más témában, és az előzményét sem mondom el, de annyit elárulok, hogy MTT-s berkekben mozgó személyről van szó. Az okát nem tudom, ezért ebben kérek nyilvános segítséget.
Tehát ha van egy-egy rendezvény, mindig meglát és ha ne tán-tán vannak mellettem, körülöttem mások, odamegy hozzájuk, üdvözli őket, majd rám néz, és elmegy onnan. Majd ezen rendezvények végén, amikor mondom, hogy mennem kell haza, vagy vonatra, vagy nem tudom, akkor meg mindig nagyon kedélyes, mosolyog, elköszön jó utat kíván…stb. Jó, nem azt mondom, hogy mindenki kedveljen, de ilyen fifti-fifiben azért ez elgondolkodtató…ezért is írtam ki.

Azért ez mégis csak…

A helyzet az, hogy még néhány hónappal ezelőtt beadtam a pályázatomat a MOL tehetséggondozás programba, hogy több dolog mellett útiköltség támogatást kérjek. Később, kb. november közepén kiderült, hogy igen, ezt meg is kaptam. És örültünk a fejünknek, hogy majd elvisszük szépen a Chopin Ász-Dúr Grande Valse Brillante c. művét, meg Bartók Bélától a VI. tánc bolgár ritmusban c. darabot és akkor az majd milyen überzsírkirály lesz.
Ahogy teltek-múltak a napok, egyszerűn elsikkadt ez és mondhatni nem is foglalkoztunk a darabokkal, úgy igazán, hanem készültünk egyéb szereplésekre is. Most pénteken, azaz most már tegnap előtt, bementem az iskolába, a napok rutinjával élve. Ám a 5. órán angolon, amin mellesleg ketten voltunk, Ruby és én, bejött a terembe a Kistelekiné tanárnő és azt mondta, hogy azonnal hívjad fel anyádat, mert menned kell Sümegre. Fogalmam sem volt, hogy miről beszél, mert hát milyen programom lenne nekem Sümegen, egy relatíve kisvárosban??? De hát mindegy, mondtam, felhívom anyát, aki halálideges volt, mert mesélte, hogy Ági néni felhívta őt, hogy ma véletlenül tudta meg, hogy 2.5 óra múlva regionális selejtező lesz Sümegen és hogy azonnal jöjjek haza. Áldom az eszem, hogy reggel kocsival mentem el, mert így pikk-pakk haza tudtam ugrani.
Anya elkezdte a nyugtatgatását, hogy ne aggódjak, majd apa elvisz Sümegre, nem lesz semmi probléma sem, egy nagy frászt. Apa kitalálta, hogy neki most annyi dolga van, hogy kizárt, hogy elvigyen most engem Sümegre, ezért vezessek le én. Pazar, végül is, még nem vezettem más nagyobb városban, vagy nagyobb városok között egyedül, mármint olyan sofőr nélkül, aki tud vezetni és ne ült volna mellettem. Na mindegy, 13 órakor elmentünk Ági néniért és elindultunk Sümegre. Nyilván nem tartottam be a haladási sebességet, mert különben nem értünk volna oda időben. Na, a lényeg a lényeg, hogy Ági néni csak úgy tudta ezt meg, hogy találkozott Petivel a zeneiskolában, és rákérdezett, hogy miért öltözött fel ilyen csinosan, amikor mondta, hogy megy a szentendrei verseny válogatójára Sümegre. Ági nénivel fordult egyet a világ, hogy az azért mégis csak döbbenet, hogy a zeneiskola ezt nem küldte el nekik, mármint az információt arról, hogy lesz ilyen válogató.
Tehát odaértünk kb. 15 órára, ahol is Ági néni kijárta, hogy eljátszhassam a darabot, mert már bár lement a kategóriám, de azért ez mégis csak adminisztrációs hiba, nem pedig trehányság kérdése volt. Természetesen lényegesen elmaradt a várt színvonaltól, mert más az, ha az ember készül egy versenyre már 2 hete és úgy gyakorol, hogy a lényeg a zene muzikalitása legyen és más az, ha csak így egyik pillanatról a másikra kell eljátszani egy darabot.
Kb. fél órával később volt az eredményhirdetés, 51 pontot kaptam, a 60-ból, ami szerintem kevés ahhoz, hogy továbbjussak a szentendrei országos versenyre, de Istenem, ha egyszer nem szólnak az embernek, akkor miből találja ki? Na mindegy, a lényeg a lényeg, hogy ott voltunk, elvezettem oda-vissza, ami kb. 220 km és tapasztalatszerzésnek remek volt. 🙂

Visszagondolva

Mint, azt ti is tudjátok, tegnap volt az a Bartók koncert, amelyen én is játszottam. Próbáltam arra gondolni, amiket Ági néni mondott még Áprilisban, hogy ez a darab, olyan vibráló, mint egy napfelkelte. A tapsból ítélve ez sikerült. Az estély konferansziéje Szabó Balázs volt, aki úgy vezette fel a darabomat, mint a 6 kötetes Mikrokozmost legvirtuózabb darabja. Nem tudom, hogy ez valóban így van-e, de azért jól esett. 🙂
Sajnálom, hogy egyetlen egy ismerősöm, családtagom sem tudott rá eljönni, de, nem mindig lehet jó. 🙂

Ismét egy…

Ismét egy fellépés van porondon:
Mindenkit sok szeretettel meghívok Robert Schumann születésének 200. és Bartók Béla halálának 65. éves jubileumi emlékhangversenyére, amin én is játszani fogok. 🙂

Idő: 2010. december 6. (Hétfő) 17:30
Hely: Hermann László Zeneművészeti Szakközépiskola és AMI
Cím: 8000 Székesfehérvár Városháztér 3.

A hangversenyen Bartók Béla VI. tánc bolgár ritmusban c. darabját fogom jászani, gyertek el, mert Bartókot nem lehet nem szeretni.