Már az előző héten is elkezdtem rajta gondolkodni, hogy vajon megírjam-e erről a bejegyzést, de már nem bírom tovább, egyszerűen muszáj.
Előző héten elkezdődött a Megasztár, ma pedig az X-faktor. Az utóbbinak még csak most ment le az első fél órája, így arról még nem tudok objektíven nyilatkozni, de a Megasztár… Komolyan mondom, olyanokat engednek tovább akik annyira hamisak, hogy a fülem vérzik tőle. A probléma az, hogy általában a leghamisabbak nyerik meg az ilyen khm…”tehetségkutatókat”. Mondok rá egy példát, hallgassátok meg Tóth Verától, Fekete Dávidtól és Kaszás Attilától a Fényév távolságot. Az utóbbit csak azért, hogy össze tudjátok hasonlítani, de ez sem muszáj, elég ha meghallgatjátok, ahogy Vera énekli, szinte hibátlanul, majd jöjjön ahogy Dávid…akik ismernek, tudják mit jelent az, amikor azt mondom, hogy futkos a hátamon a hideg…de nem a gyönyörtől. Meglepő, hogy elvben szakavatott zsűri ilyeneket tovább engedett.
Amin most kiakadtam, ez viszont X-faktor. Kb. 8-an elénekelték egymás után a Hallelujah-t Leonard Cohentől, az első 7, nincs mit tagadni katasztrófa volt. A zsűri meg ott melodrámázott, meg játszották az eszüket, hogy ők kivolnunlak. Könyörgöm ez nem a Parlament! Azért zsűri, mert elvállalták. Ez a feladatuk! Tudom, én is zsűriztem már. Mentségükre legyen mondva, hogy a szakmaiságukat megőrizték azzal, hogy a 8. énekest, aki – megint csak nem teljesen tisztán, de a többiekhez képest tisztán énekelt – szintén ezt énekelte, tovább engedték. “A zenekritikus rovatát hallották.”
[szerkesztés 20:50-kor]Elég volt ennyit nézni, letettem a színvonalbeli voksomat az X-faktorra. Meg kell, hogy mondjam, a zsűri mérföldkövekkel jobban ítél, mint a konkurens csatorna zsűrije. Meg baromira igaza volt ifj. Malek Miklósnak abban, hogy nagyon sokuknak nincsenek meg azok a zenei eszközei, amik elengedhetetlenek, vagy legalább is annak kellene lennie. Na, ez volt igazán zenekritikusi.
Ma, a hosszú-hosszú napok után is rám jött – már nem először – a mindenki annyira hiányzik érzés. A kötődésekről már nem egy bejegyzést írtam, de még mindig meg tudok önmagamon is döbbenni. Sanyargató módon hiányoznak a barátaim és erre ráébresztett néhány nappal ezelőtt a Dórival való beszélgetésem. Kevesebb, mint 1 órát beszéltünk, de az is tele volt – a már említett és annyira hiányzó – csipkelődésekkel, pl:
- Csa-Csa-Csa…CSÁRLÍÍÍ
- Jaj, haza kellett hoznom a munkámat, de nem harapnak. Kuss! Kuss! Kuss legyen Zorró! Mondom KUSS! (eközben lefröcsköli pacal szósszal a Gucci hófehér ruháját). Nagyon drága darab?
- AZ VOLT!
- Jutalom….:P
Aki látta az Anyád napját, az tudja, hogy ez miért vicces, mi meg főleg tudjuk.
Aztán hétfőn voltam bent a Vasváriban, mert gólyatáboros megbeszélés volt – ti. most vasárnap-hétfőn, tehát augusztus 30-31-én megyek – többek között én is – gólyatáboroztatni és funny lesz…és nem baj ha nekik – 9.c – muhaha - – nem fog tetszeni, mi élvezni fogjuk – muhaha - -.
Jesszus, a tábor óta nem írtam, akkor most azt is leírom, hogy az idei KÖMF-ön előreláthatólag rendet/foglalkozást/projektet fogok vezetni és ez tök kúúúúl. Van olyan koncepciója, aminek kevésbé örülök, de ezt majd csak akkor, hogy ha nyilvánosságra kerültek az alapelvek. És kitaláltam már rá egy irányvonalat, viszont, még a konkrét dolgokat nem, szóval azt is lassan össze kellene gyűjteni.
Szintén az elmúlt hetekben történt, hogy betöltöttem a 18-at, ami – nem is kell, hogy mondjam – undorító. Tökéletes mértékben öregnek érzem magam, pedig mindenki azzal riogat, hogy lesz ez még így se.
Aztán voltam fent tűzijátékot is nézni a mötötösökkel. Meg kell, hogy mondjam, sokkal de sokkal többet vártam. Nem időben, hanem nívóban. Gazdasági recesszió ide vagy oda, azért mégis csak ez “Magyarország Születésnapja”.
Ha már ilyen villámbejegyzés szerű toszt csinálok, akkor elmondom, hogy soha, az elmúlt 18 évben nem voltam ennyire lelkileg rottyon, mint az elmúlt 1.5 hétben. Sajnos az emberek azt hiszik, hogy azért, mert bohém vagyok és boldognak látszom, azt hiszik, vagy is a többségük, hogy minden rendben, de ez koránt sem van így. Nem mondom, hogy mik is felvetődtek bennem és ezek nem éppen pozitív dolgok voltak és ez a pár sor a “nem mondom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” elv jegyében íródott.
Ezen kívül elolvastam a Kurázsi mama és gyermekeit meg a Mario és a varázslót és elkezdtem A Mester és Margaritát. Nos, az első megdöbbentően jó volt, a második kevésbé, bár úti leírásként nem tudom, hogy mit vártam. A harmadikban pedig még csak a 2. fejezetben tartok…igen-igen, le vagyok maradva.
Ja, és még egy, az elmúlt 4 napban a Volkswagent vezetem,amiben relatíve normálisan szól a rádió és valamilyen furmányos módon akármikor bekapcsolom a Juventus-t, mindig Charlie énekel. Szóval ezt Nektek :
Érdekes dolog, hogy egy ezetés alatt mennyi mindenen gondolkodhat az ember és azzal, hogy most már ez megadatott nekem. Ahogy jöttem haza Dunaföldvárról, azon gondolkodtam, hogy mennyire meglepő az, hogy az ember mennyire tud kötődni bizonyos dolgokhoz, tárgyakhoz, amik valamilyen formában másokhoz is kötődnek. Lehet ez egy egyszerű utca, egy tér, egy kávézó, egy terem vagy egy dallam, sőt még egy név is.
Azon is gondolkodtam, hogy azok az emberek akikben megbízom, akiket kedvelek, szeretek, akiket megbecsülök, hogyan értékelhetnek egy negatív recenziót, még ha csak jószándék is áll mögötte. Vajon bántó lehet? Vajon mit gondolhatnak?
És még egy dolgon gondolkodtam, azon, hogy mennyire mások az emberek, mint aminek mutatják magukat és mennyire kicsinyesek vagyunk, hogy megbízunk olyan emberekben is, akik nem szolgálnak rá.
Az elmúlt két napban azon gondolkodtam, hogy milyen baromi gyorsan telik az idő. Nem rég ért véget a 2009-es MTTNNYT és lám, jövő héten csütörtörtökön már kezdődik az idei 2010-es. Nem rég ért véget a KÖMF és basszus, most írták ki a pályázatot a szervezésére. Vagy az idő rohanása csak engem döbbent meg ennyire? Nem is olyan régen kezdtem az első osztályt és basszus, most kezdem a 12-et.
Az elmúlt évek valahogyan, valami folytán rádöbbentettek arra, hogy az embert akárhány ember, barát, barátnő, lelkitárs, kolléga, szervezőpartnerek, főszervezőpartnerek, pályatársak, kortársak, művészek, alkotók, zongoristák , értelmiségiek, segítő kezet nyújtó emberek vehetik körül, azért, mégis csak és kizárólag egy emberben bízhat. Csak egy ember az, akivel megbeszélheti a problémáit, önmaga. Úgy gondolom, hogy mindenkinek el kellene jutni ide – no, nem mintha most én mennyire jó lennék, mert ehhez is ilyen sok idő kellett – hogy csak önmagában bízhat és a nehéz helyzetekben is csak önmagára számthat, a többi csak segítő-elnyomó mocsár.
Érdekes az, hogy amikor az ember el van havazva a munkájával, akkor nem nagyon jut arra ideje, hogy a saját lelki világát átgondolja, rendbe rakja. Azt hiszem, hogy a nyári szünet épp egy ilyen periódus, amikor az ember végig gondolhatja az életét. Bizonyára ezek nagy szavaknak tűnhetnek így 17 évesen, de nem azok. Ilyenkor eszembe jut a volt osztályfőnökünk – Udvardi tanárnő – mondata, hogy nem mindegy, hogy még 4 év vagy már csak 4 év. Ha volt valami amiben egyet értek Vele, akkor ez az. 12-es vagyok. Akárhogyan is nézzük már csak 1 év és egyetemre fogok menni. Borzasztónak tűnik, hogy mennyire múlik az idő, mennyire hamar felnövünk. Nem? A leghihetetlenebb az egészben az, hogy vannak olyan emberi kapcsolatok, amiktől legszívesebben megszabadulnánk, de bizonyos vagyok abban, hogy amikor eljön a búcsúzás ideje, akkor nagyon rossz lesz.
Tudjátok, Dórival való beszélgetéseink során valahogy mindig kilyukadunk arra a témára, hogy mennyiben lesz más a Vasvári utáni időszak? Mennyiben fogunk megváltozni? És vajon mik azok a dolgok, amelyek változatlanul megmaradnak? Ez mindig egy érdekes kérdéskör. Magamra vonatkoztatva csak azt tudom elmondani, hogy mindig is hiányoztak az életemből azok a kötetlen, de mégis szoros baráti beszélgetések, programok, együttlétek. Most amikor voltunk szerdán moziban arra jutottam/jutottunk, hogy mindenki el van havazva a problémáival és nem nagyon jut egymásra időnk, és lehet, hogy a felszínen ezt nem is igényeljük. Viszont azzal tisztában vagyunk, hogy legbelül mennyire lételemünk egy-egy ilyen “kitárulkozás”.
Bizakodóan tekintek a megmaradt 1 év felé, bízom abban, hogy a barátok/barátaim megtalálják egymást és ő bennük is tudatosul ez. Valamint nemcsak a jövő évre, hanem az egyetemi időszakra is így nézek, remélem, hogy szorosabban együtt lehetek az MTT tagokkal, tekintve, hogy a távolság már – remélhetőleg – nem lesz akkora úr/űr.”…Be jó volna így élni…”
Az elmúlt napokban azért nem írtam új bejegyzést, mert nem volt nagyon rá időm. Tudjátok, szerdán elutaztam Budapestre. Az utazás napján Ibolyával elmentünk a Metróba és a Tescoba, ahol megvettük az MTT Születésnap kajáinak az alapanyagait. Mivel már van jogsim, ezért én vezethttem a boltból haza és az kúlság volt. Ibolyáék kocsija csak úgy repül és nagyon jó érzés vezetni.
Másnap, tehát csütörtökön reggel 6 órakor keltünk mármint Ibolya, Dani és én, mert felvettük a Zitát a Lehel téren és elmentünk Bécsbe. Pontosítok Pandorfba, ahol – bocsánat, nem is mondtam ez egy bevásárló túra napja – bementünk a Lego, S. Oliver – itt vettem 2 lila pólót, meg egy csíkos pulcsit, ami Ibolya szerint nagy bátorságra vall, de mikor később látta, már nem volt vele probléma – Mexx – itt egy nagyon art pulcsit vettem, de roppant jól néz ki a lila pólóval, szóval – Lindt, -Ibolyáéknak Triumph – Tommy Hilfiger, Mustang – itt egy farmert vettem – szóval egy csomó ilyen outletbe. Ezután – mivel ez egy 6 órás program volt – átmentünk a bécsi Shopping City-be. kezdünk egy kb. Tesco méretű cipőbolttal, majd jött a többi. Aki még nem járt volna itt, annak tudnia kell, hogy ebben a monumentális épületben van egy IKEA és egy Interspar is, meg ki tudja még, hogy mi más. Próbáltam keresni egy piros Converset és akkor kerek lett volna a bevásárlás, de ugyan annyi mint itt Székesfehérváron. A bevásárlás után elindultunk hazafelé és miután a Zitát letettük, én vezethettem, megint , öröm és bódottá.
Pénteken olyan 10 óra körül keltem fel, és rohantam a raktárba, mert Nádával elvittük az MTT Születésnap kellékeit Ádámhoz, majd visszementünk és elkezdtük sütni a tortákat a rendezvényre. Náda egy banános tortát késztett én pedig egy csokisat, az alábbi képeket köszönjük Meliannak.:
Tulajdonképpen a torta készítését Ibolya és Zoli segítették, mert voltak nehéz pillanatok. Minden jelentkezőt odarendeltünk 6 órára, persze mi fél órát késtünk, de ahogy megérkeztünk, a kezünkbe vettük az iránytást és kezdőhetetta rendezvény. Először is a paprikás krumplit készítését vezényeltem le, miután elkészült már egy 12 fős társaság verbuválódott össze. Az est tetőpontján/tetőpontjaként minden kedves résztvevő kapott egyet a Náda által készített nyakláncot, amiről most nem tudok képet belinkelni, de nagyon különlegesek lettek. A rendezvény kb. hajnali 1-2 óráig tartott amiután indultunk hazafelé.
Szombaton volt a Civilek Éjszakája, amire 3-ra mentem a FÉSZEK-be, ahonnan Olosta és Gandalf elvittük a Művészeti Pályázat kiállításait a Paulay Ede utcába. Feldíszítettük a termeinket és 5 órára már egy szép társaság gyűlt össze. Sajnos csak 3 külsős jött el, de úgy gondolom, hogy ez a rendezvény PR hibája. Tulajdonképpen 6 órakor Rózsa beinvitálta az embereket egy dalnok rendi foglalkozásra, amit én tartottam. Úgy gondoltam, hogy a közös tanulás érdekében MTT-s és Tolkien dalokat hozok tanítani/tanulni. Számomra is meglepő volt az a jókedv, amit tapasztaltam a foglalkozás alatt, még Felagund is bejött, hogy csendesebben, aminek, bocs, de örültem. Kis kitérő, de már a LEP-en is meglepődtem, hogy ilyen jó hangulatúak a rendvezetéseim és, most nem egóból mondom, de most is teljesen meglepődtem, mert egy kicsit mindig tartok tőle, mármint a rendvezetéstől, de amikor már elkezdőik, akkor van valami ami magával ragadja az embert és ez annyira jó. Tök szívesen tartanék máskor is ilyen rendvezetést, csak amíg nem töltöm be a 18-at, addig nem vezethetek komolyabb rendezvényen komolyabb rendeket. Ahogy telt-múlt az idő, az emberek egyre jobban fogyogattak, végül Kincső, Melian, Gandalf és én maradtunk. Szépen elpakoltunk és elindultam hazafelé. Kb. éjfél volt, mire hazaértem. Ibolya azt mondta, hogy nézzünk meg egy filmet, aminek az volt a címe, hogy Ébredések, ez egy Robin Williams-es film. Nos, érdekes volt, akik tudják a pontozásilistámat, azok tudják, hogy ha azt mondom, hogy 4-es, az mit jelent. A film után Zoli, Ibolya és én elkezdtünk beszélgetni, fél 4-kor Zoli lement ß-ba, és folytattuk tovább a beszélgetést. Vicces volt, mert tulajdonképpen végig beszélgettük az egész éjszakát és 11 körül elkezdtünk paprikás krumplit készíteni. A vicces az volt a dologban, hogy nagyon sok témáról beszélgettünk és nekem valahogy mindig is hiányoztak ezek a “meghitt” eszmecserék, a szó legszorosabb értelmében. És nagyon jó volt és köszönöm
A dolog legkomikusabb része, hogy vasárnap pedig ugyanez történt, csak a Zolival, jólehet, hogy nem 12 órás beszélgetés volt, csak 4-5 de akkor is.
Hétfőn Ibolya, Dani és én elindultunk Székesfehérvárra. Megint én vezethettem, hát… egy élmény volt, imádok vezetni.
Szerdán a Bunny, Other Bunny és Niki elmentünk megnézni az Eclipset. Hát…végül is jó volt, persze már biztosan lettek volna olyan emberek, akik teljesen készek lettek volna, de mi nem ilyenek voltunk. A film után, mivel K. Bunnyval már úgyis olyan talkative-s hangulatban voltunk, ezért még utána vagy 1-1.5 órát beszélgettünk, és nagyon jó volt és rájöttem arra, hogy nekem borzasztóan hiányoznak az életemből ezek a beszélgetések, pedig szerintem ezek annyira fontosak lennének, és nem kell megváltani a világot ilyenkor, hanem szerintem mind a 2 fél felszabadul és tud beszélgetni olyanokról is, amiről amúgy nem.
Mostanában észrevettem magamon azt, hogy mennyire szükségem van ezekre a beszélgetésekre, mert akkor tudok igazán jól produkálni. Pl., ilyen az ének érettségim is. Előtte sokat beszélgettem az osztálytársaimmal és 50/50 pontos szóbelim lett az írásbelim pedig 95/100. Összesen 145 pont a 150-ből tehát 96 %=96 pont. Ja, és a hibátlan szóbelimért kaptam egy kék dícséretet amire az volt ráírva – szerintem borzasztóan öregít-, hogy “Besse Attila MATURANDUSNAK”. Szörnyű volt ezt így látni, de azt mondta a Zsuzsa néni, hogy ebből a tárgyból megértem. REMEK!
Istenem, ezek a fellépések egyre durvábbak lesznek…
Amikor felkonferáltak, bemondták a tavalyi arany díjamat, meg a Miklósa Erika-különdíjat, aztán kimentem, meghajoltam és leültem játszani. Amikor a staccato-s résznél tartottam, nagy-nagy sóhajokat hallottam, és kicsit megijedtem, hogy nem tetszik nekik, mivel azért ez még is csak 9 oldalas.
Mikor végeztem a darabbal, nem vicc, nagy hújogások közepette meghajoltam, majd behúzták a függönyt és kimentem. Eltelt vagy 10 másodperc és a tapsból vastaps lett, és így visszamentem, és Istenem, annyira aranyosak voltak. Az ilyen eseményekből meríthet magának az ember energiát. Az elmúlt időszak amúgy is elég zsúfolt és stresszes volt. Művészeti bemutató, fordított nap főszervezése, TLV-ben segédkezés, zongora, Diáknapok, DÖK, stbstbstb.
Akivel találkoztam az elmúlt napokban, az tudj,a hogy elkapott, valamilyen nyavalya, amitől taknyos lettem, meg fáj a fejem, és hasonló nyalánkságok. Éppen annyira szar, hogy nagyon…ma haza kellett mennem a 4. óráról, mert szédültem és minden bajom volt. Valószínűleg Lvia megijedt, mert estére ott kérdezgette tőlem a fél tanári kar, hogy hogy vagyok, jól vagyok?
Lényeg a lényeg, hogy miután vége lett az első blokknak, nem viccelek 10 percbe került, mire eljutottam apáig. Gratulált a Zoli bácsi, Kati néni, Majorné és képzeljétek, ott volt Csöpi néni is. (Ő tanított minket tavaly egy félévig magyarból és…imádom, de komolyan, imádom). Megöleltem és ott beszélgettünk egy keveset, annyira, leírhatatlanul szeretem. És …és…és, aki még nem volt ilyen szereplésen, az nem tudja, hogy milyen érzés…egyetlen egy jó szó van erre, LEÍRHATATLAN. Az elmúlt időszak tele volt ilyen LEÍRHATATLAN pillanatokkal, az MTT-s farsangi szereplés, a LEP rendvezetés, a Chopin emlékest most meg ez…Imádom, annak ellenére, hogy mindjárt kifolyik a szemem, mert annyira szarul vagyok, de lelkes és mégegyszer IMÁDOM…csupa NAGYBETŰVEL
Amikor 6 évvel ezelőtt elkezdtem zenetörténetet tanulni, mindig is tartózkodtam Mozarttól. Nagyon kevés darabját játszottam és most sem tartozik a kedvenceim közé, mert valahogy mindig azt éreztem, hogy belém lát és ez nagyon rossz érzés volt. Az elmúlt években nem is tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, mivel ok-ok, hogy volt egy ilyen személy, de gondoltam, hogy más nem lesz…egészen a mai napig.
Mint azt tudjátok, most olvasom Agatha Christietől A kristálytükör meghasadt c. könyvet és ahogy ma délután jöttem hazafelé a 31-sel megint rám tört ez a szörnyű hátborzongató érzés. Először is azért fogott meg, mert abszolút magamra ismertem benne és…Az elmúlt 3 év, amióta tagja vagyok az MTT-nek, folyamatosan, akármit csinálok, mindig ez az érzés gyötör. És többen már rákérdeztek, hogy ennek mi az oka?…Nem tudom megmondani, nem érzékelem, hogy ez jó vagy sem, nem érzékelem azt, hogy ez mások számára mit okoz, nem érzékelem saját magamon sem a változást, csak azt, hogy akármit csinálok, bármilyen rendezvényen mindig gyomoridegem van. És még egy dolog, nem tudom megmondani, hogy amit ott csinálok, vagy amit a zenében csinálok, vagy akárhol máshol az jó, vagy sem.
” – És még valami – folytatta Gilchrist. – Ha valaki ezt a pályát választja, és különösen ha egy kicsit is tehetséges, az, a tapasztalatom szerint, olyan ember, akinek vékonyabb a bőre, aki állandó önbizalomhiányban szenved. Szörnyű kisebbségi érzése, bűntudata van, attól tart, hogy nem képes arra, amit várnak tőle. Azt mondják, mind hiúk. Ez nem igaz. Nem önteltek: a saját személyük a rögeszméjük, mert állandóan biztatásra várnak. Folytonos biztatás kell nekik. Kérdezze csak meg Jason Ruddot. Ugyanezt fogja mondani. Bíztatni kell őket, hogy meg tudják csinálni, biztosítani kell őket, hogy képesek rá, újra meg újra el kell mondani nekik ugyanazt, sarkallni kell őket, amíg csak nem sikerül a dolog. De ők mindig kételkednek magukban. És ettől, egy egyszerű, emberi, köznapi szóval szólva: idegesek. Átkozottul idegesek! Kész idegroncsok. És minél rosszabbak az idegeik, annál jobban végzik a dolgukat.”
Az az igazság, hogy még most sem tudtam teljesen kiheverni azt az – fogalmazzunk úgy, hogy – “élményt” amit ez a szentendrei válogató nyújtott.
Reggel 7-kor indultunk a székesfehérvári vasútállomásról, kicsit komikusan, mivel két nagy csellóval mókás az út.
kb 2-3 óra alatt felértünk Szentendrére, ahol megtudtuk, hogy bár a 8-as sorszámot kaptuk, de másodikként fogunk játszani, mivel ezt a számot húzták ki.
A fellépés előtt sokat gyakoroltunk és azon kívül, hogy nem éreztem a darabunkban azt a plusz valamit, amitől igazán jó lesz, nem volt semmi baj. Elérkezett a 12 óra, amikor is a mi kategóriánk kezdődött. Kimentünk, lejátszottuk a darabot. Nem volt 100 %-os, ezt már akkor tudtam, de örültem, hogy nem csúszott szét, hogy megvoltak benne a zeneiségek, stb.
2 óra magasságában megkezdődött az eredményhirdetés. A zsűri elnöke – Dezső Marianna – mondott néhány szót, majd elkezdte mondani a pontokat. Összesen 60 pontot adhattak oda, és már az elején furcsa volt, hogy a székesfehérváriak közül 48 pontnál több nem volt, ami – tudva a tavalyi balassagyarmati versenyen – nagyon kevés volt, szerintem.
Néhány perc múlva elérkeztek hozzánk, bemondták a nevünket, majd azt, hogy 35 pont. Hát én onnantól kezdve olyan ideg lettem. Egyszerűen nem akartam elhinni. Tudtam, hogy nem fogunk 60 pontot kapni, de szerintem egy 50-48 pont az reális lett volna, erre meg azt mondák, hogy 35. Márta néni megkérdezte ezt a nőt, aki azt mondta, hogy hamisak voltak a gordonkák AMIT ELŐTTE HANGOLTUNK BE…MŰSZERREL.
Mélyen felháborított az, hogy véleményem szerint a zsűri nem volt független, hová süllyedtek? Odáig, hogy nem lehet tovább jutni egy versenyen, hogy ha nem ismerjük személyesen a zsűritagokat? Ez egyszerűen botrány, undorító és gusztustalan.
Mélyen fel vagyok háborodva azon, hogy a szentendrei zeneiskolán kívül mindenki 50 pont alatt kapott pontokat, ez egyszerűen…felfoghatatlan.
Egy blogbejegyzést mindig nagyon-nagyon nehéz elkezdeni. Főleg mostanában, amikor különösen elkezdtem érezni azt, hogy jönnek azok a bizonyos hullámok, még nem látom Őket, még csak hallom ahogy ütköznek a kősziklához, de közelednek.
Elég nehezen tudom rávenni magam arra, hogy blogbejegyzést írjak, pedig annyira jó dolog és annyira szeretem csinálni és félek, hogy valamit ki fogok hagyni és elsikkadnak azok a nagyon fontos részletek. Érdekesnek tartom, hogy most milyen gondolatébresztően kezdtem el ezt a hozzászólást és már-már komikusnak mondhatnám az egészet. Tulajdonképpen a mai, közelmúlti napjaim olyan kevertek. Nem mondom magam boldognak, de szomorúnak sem, olyan közömbös és negédes. Lehetne jobb is, főleg azok után amik történtek, de mazochista voltomat tekintve mindig legyen inkább rosszabb, mert azzal felkészülhetünk a közelgő hullámokra.
Ami a székesfehérvári Diákgálát illeti, sajnos nem tudtam rá elmenni, mivel az Andrea (a Vasvári szabadidő-szervezője) elbénázta az egészet és kicsúsztunk a jelentkezési határidőből, borzasztóan idegesítő ez a nő. Viszont kárpótolt az élet abban, hogy (Ha valahol becsukódik egy ajtó, kinyílik egy ablak) Ági néni beírt egy februári hangversenyre Bartók Béla: VI. tánc bolgár ritmusban című darabjával, aminek borzasztóan örülök, tekintve az elmúlt fél évet. A másik, hasonlóan jó dolog, hogy voltam Ági néninél zongora órán, a beszélgetések után meghallgatta az elmúlt fél év 3(!) darabját, majd elkezdte lapozgatni a kottáimat és leadta azt a 8 darabot, amit a második félévben LEGALÁBB!!! meg kell tanulnom: Bartók Béla: III. tánc bolgár ritmusban, Bartók Béla: Szabad változatok, J. S. Bach: E-Dúr kétszólamú invenció, F. Chopin: Gesz-Dúr keringő, F. Chopin: Ász-Dúr Polonaise, J. Haydn: F-Dúr Szonáta II-III. tétel, Rachmaninov: Olasz polka. Egy szó, mint száz, tartalmas lesz ez a félév is.
Vasvári, telnek múlnak a napok, és egyre közeledik a május 17-e, amikor is érettségizni fogok Ének-zenéből. Tulajdonképpen azt mondta a Juhász Lívia, hogy nem kell aggódnom miatta, mert úgy is menni fog, de azért én még is félek egy kicsit. Jó-jó, tudom, hogy a 9-10. évi jegyem az 5D, de hát akkor is. Ami a féléves jegyeimet illeti, már szinte valamennyit elmondtam lejjebb, de összeszedem mégegyszer:
Magyar irodalom fakultáció: 4
Magyar nyelv fakultáció: 4
Történelem: 3
Német nyelv fakultáció: 4
Angol nyelv: 5
Matematika: 2
Fizika: 3
Biológia: 5
Magatartás: Jó
Szorgalom: Példás
Borzasztóan el vagyok keseredve minden jegyemen, ami nem 5-ös, és jó lehet, hogy az átlagom 3.75 lett, és a tavaly félévihez képest javítottam legalább 0.75-t, de akkor is. Legalább abból a 4 tárgyból 5-nek kellene lenni, na jó, matekból megengedett a 4-es, de kicsit parázok miatta.
Ami a nyelvvizsgáimat illeti, most, nyár előtt fogok menni angolból középfokúra, jövő tavasszal meg németből középfokúra, elvileg. Remélem, hogy mindegyik sikerülni fog, mivel + pont a felvételin, és az jó lenne, hogy ha már a zongoraversenyekre nem adnak plusz pontot, ami egyszerűen botrány.
Tegnap megnéztem a Szent Lajos király hídja című filmet, ami meg kell hogy mondjam, nagyon tetszett. A történetet megtaláljátok a filmkatalóguson, és itt nem is szeretném vele tölteni a helyet, de 4-t adtam rá, mert szerintem a maga kategóriájában nagyon jó volt. Különösen tetszett Kathy Bates játéka, de hát…ezen már nem tudunk meglepődni. Barbara kölcsön adta a Chicago című filmet, ami meg egyszerűen szenzációs, egyértelmű 5-ös. Két dal nagyon tetszik benne, az egyik a Cella Tangó, a másik pedig az amit Queen Latifah énekel.
Időközben elolvastam A.P. Csehovnak a Ványa bácsi című drámaiatlan drámáját, ami pedig fergeteges volt. Sajnos még mindig a 106. oldalon tartok F. M. Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődésében, de Isten úgyse’ el fogom olvasni Ibsen után. Gy.k. azért, mert utána Ady jön, akinek egy csomó versét fogjuk venni, még a tartalomjegyzék is kitölt 1 egész oldalt.
Már csak 13 nap és kezdődik az MTT Farsangja, vááá tök jó lesz…remélem megengedik azt amit kértem, és akkor váááá De ne olvassátok tovább, mert szörnyű titkok tudói lesztek! Háttérben a Vasvárival.
Sajnos az emberek azt hiszik, hogy azért, mert bohém vagyok és boldognak látszom, azt hiszik, vagy is a többségük, hogy minden rendben, de ez koránt sem van így. Nem mondom, hogy mik is felvetődtek bennem és ezek nem éppen pozitív dolgok voltak és ez a pár sor a “nem mondom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” elv jegyében íródott.
, értelmiségiek, segítő kezet nyújtó emberek vehetik körül, azért, mégis csak és kizárólag egy emberben bízhat. Csak egy ember az, akivel megbeszélheti a problémáit, önmaga. Úgy gondolom, hogy mindenkinek el kellene jutni ide – no, nem mintha most én mennyire jó lennék, mert ehhez is ilyen sok idő kellett – hogy csak önmagában bízhat és a nehéz helyzetekben is csak önmagára számthat, a többi csak segítő-elnyomó mocsár.
