Archive for Bódottá

Művészet…és ami mögötte van

Múlt hét csütörtök este Zs.-vel egy nem mindennapi beszélgetésem volt. Egyrészt nemcsak azért, mert egy nagyon különleges helyet tölt be az életembe, hanem azért is, mert ritkán adatott eddig az meg, hogy valakivel ennyire egy rezgésszinten legyek. Arról beszélgettünk, hogy milyen lenne az élet művészet nélkül? Semmi nem változna, hiszen ugye azok/mi csak lopjuk a napot, énekelgetünk, festegetünk, építgetünk…stb. – gondolná az átlagember.

Viszont művészként azt gondoljuk, hogy azok a Csíkszentmihályi-féle flow-élmények akkor következnek be, amikor én mint előadóművész, te mint kórus és ti mint hallgatóság egy nagy burkot képzünk 3-4-5 percig, ahol nincsenek szabályok, nincs jó és rossz, csak a tökéletesség van. Az a fajta érzés, amikor lehetsz esendő, amikor lehetsz őszinte, amikor nem kell kicsit sem mást állítanod, csak a pőre igazságot.
Nem volt mentes az az esténk könnytől és beszéltünk családról, szabadságról, szeretetről és egyszerűségről. Mondtam neki: “nem tudom, hogy mi van velem, biztos a korral jár (hö! 😀 ), de ahogy telnek az évek egyre inkább azt érzem, hogy azok az emberek válnak igazán fontossá, azokat tudom nagyon hamar megszeretni, akik hitelesek, akik nem akarnak mást mondani, mások lenni, mint amik valójában. Őszinték, egyenesek és a szó legszebb és legnemesebb értelmében egyszerűen tiszták. Ez a tisztaság az, ami egyre inkább vonz, ami nem valami megfoghatatlan, valami nagyon sejtelmesen elmondott, belemagyarázott humbug dolog, hanem amikor (és ilyen volt vele is) egyszerűen megszűnnek a játszmák, megszűnnek azok, hogy húzzuk egymás agyát, hanem csak önnön lelkünk marad kitéve az asztalon. Én azt mondom, hogy megvédem, mert nálam ez elvi kérdés…és Nálad?”

Végül pedig azt gondolom, hogy enélkül végtelenül szegényesek lennének a mindennapjaink. Nem kell túltolni a dolgokat, hiszen minden kérdésünkre a válasz egy szóban is benne rejtőzhet: P.-vel voltam színházban hétfőn és amikor a végén Csongor és Tünde egymás kezét fogták a következő beszélgetés zajlott le köztük:
“- Csongor: És miért működne nekünk, hisz másoknak sem működik. Majd pont nekünk fog!?
– Tünde: Csak!”
(Teljes sötétség, legördült a függöny.)
– meghatóan szép. 🙂

Titkok és mentesítés

“Azt hinné az ember, hogy csak az első alkalommal szar és csak az első alkalommal izgulok…de nem, most így harmadjára sem lett könnyebb.” – kezdtem ma reggel A-nak.
Jó érzés, nagyon jó! 🙂 Örülök, hogy megbeszéltük ezt a dolgot és örülök, hogy elmondhattam neki mindezt, mert ide s tova már tavaly május óta, de inkább február óta rág ez belülről és csak a megfelelő pillanatra várt. Most jött el! Ami a legszebb pillanata volt az nem is az, hogy megkönnyebbülhettem, hanem az, hogy legaláb 5-6-szor megköszönte és ő hálálkodott. Szerintem ez nagyon szép! 🙂 Szóval most igen, most jó, sokkal jobb, mint eddig. Bár tulajdonképpen ő az, akitől a leginkább féltem, így ezek után minden már csak gyerekjáték lesz. 🙂
Oh…és még annyi, hogy azt hiszem, hogy ő az egyik legjobb barátom! <3 unicafe.hu-a-legfontosabb-titok-001

Mosolyogni

Okkal akarunk mindig valahova tartozni, biztonságot ad, kényelmes, egyszerű…stb. Az egyetemen eddig is megvolt a saját klikkem, de ez az elmúlt fél/1 évben csak erőteljesebb lett. A múlt hét gyakorlatilag a jó értelemben vett féktelen és szabályzatlan kacagás jegyében telt. Azért a sok-sok hangulatingadozásom ellenére olykor eszembe jut az, hogy most boldog vagyok és ezt érzem. Nos, kedd óta ez fokról fokra megvalósult és kb. vasárnap éreztem ennek a tetőpontját és azt, hogy most minden klappol és jó. Nagyon jó volt a La Creme-mel együtt tölteni a hetet, és nagyon szeretem Őket, Titeket. :)) <3 Ezt a fura boldogságot csak azzal tudom megvilágítani, hogy Rachel Appleby kedvenc szava: mosolyogni. 🙂

Kedves jó hangulatú írásokat akarni vágyó olvasó!
NE OLVASD TOVÁBB EZT A BEJEGYZÉST! Menj ki a szobából, a netkávézóból vagy a repülőből, ahol ezt olvasod és élj tovább boldogan. 🙂

(Csak a teljesség igénye miatt mondanám el, hogy azért a mai pontkihirdetések elképesztőne felkúrtak és mostanra sikerült tönkrevágni azt a közel 3 napos jókedvemet. Nem féltékenység, és nem rossz érzés, de azért na, azok mégis csak 1 szakot végeztek… És valahol nagyon fáj, hogy én nem lehetek most MA-s, pedig úgy érzem tényleg mindent megtettem azért, hogy ez sikerüljön… 🙁 )

A legszebb május 1-je!

(Telefoncsörgés, csak egy arc, az az arc, elérzékenyülés, döbbenet, arc, könny, biztos, hogy téves)
– Tee…tessék?
– Na hello!
– Ööö… igen?
– Ne haragudj, hogy megzavarom május 1-jei felvonulásodat, de a helyzet az, hogy megígértem, hogy Te leszel az első, aki megtudja a barátaim közül.
– De… mégis mit?
– Azt, hogy hazajöttem.

(Döbbenet, mosoly, arcgörcs, zavarodottság, hosszú másodpercek)
– De.. akkor most itthon vagy?
– Igen!
– Jaaaaaaj… (könny)

(Kb. 1 nappal később)
(Csengő, alatta apró címkén: “Lakás”, gyertyafény keringő, ajtózizegés)
(Lassan óvatosan belép a kapun, előtte folyosó a szabad ég alatt, annak végén még egy kapu, kinyílik, ott áll)
(Mosoly, meghatódottság)
– Na hello!
– Szia!
(Mosoly, néhány tétova közeledő képés a másik felé, jobb kéz előre kézfogásra… ugyan…)
(Ölelés hosszú másodperceken keresztül)

Az elmúlt 21 év legszebb május 1-jéje volt. Egyszerűen éreztem azt egy nappal korábban, hogy valami történni fog holnap. Juli megmondta, hogy szerencsés lesz a csütörtököm, és tényleg. És hívott és… amikor kiment, akkor úgy éreztem, hogy nem fog visszatérni az életembe. Amikor az ember a legjobb barátai közül többet is ilyen szinten elveszít a fizikai távolság miatt, az borzasztó. Ehhez hozzájön az, hogy vele az elmúlt két és fél évet napi szinten együtt töltöttük. Akkor hiányérzetet generált, amit nehéz volt megélni és felfogni is. De most, hogy újra visszatért és jó döntést hozott… nagyon jó! 🙂
Meg merem koskáztatni, hogy tényleg ez volt az elmúlt 21 év legszebb május 1-jéje. Nagyon örülök annak, hogy ilyen barátom van és nagyon örülök annak, hogy jó döntést hozott.
Most már teljes az egész kör. Most már tudom azt is, hogy milyen az, ha az egyik legjobb barátja az embernek kimegy külföldre és visszajön. És tényleg nem ért véget a világ, és tényleg kerek és egész az egész.
Még nehéz felfogni és megélni azt, hogy újra itt van és újra egy időzónában és újra egy országban vagyunk. Boldogság! 🙂

De strandede hvaler – LiKöR

Ahogy telnek-múlnak az évek, mindig akad (kb évente 1-2) olyan művészeti élmény, amikor ott ülök és azt mondom, hogy atyaúristen, én nem akarok többet Magyarországon maradni és alkotni, hanem kimenni külföldre, mert ezek annyira fanstasztikusan jól csinálják azt, amit csinálnak, hogy tőlük csak tanulni tud az ember.
Ma is egy ilyen élményem volt, ugyani fellépet nálunk a BTK Skandinavisztikai Tanszékének kamarakórusa, a LiKöR, illetve egy dán vendégkórus a De strandede hvaler, azaz A partravetett bálnák.
Előbbi kórusról nem szeretnék beszélni, ők a magyar értelemben vett teljesen konvencionális kórus volt. Amatőr kórushoz képest igen jó kompetenciákkal rendelkeztek.

Azonban, ami ennél fontosabb a dán vendégkórus. Ez kb. 30 középkorú, idősebb hölgyből és férfiból állt, a vezetőjük pedig egy kb. 30-35 éves pasi, Johannes Jacobsen volt. (Kincsőnek itt mondanám, hogy a Silkeborg-i egyetemen végzett a pasi. 😀 ). Ők egy vitorlás baráti társaságból alakultak át kórussá, és ritkán látni akkora élménnyel és átléléssel éneklőket, mint amilyen ők voltak.
Az első jó érzés, ami elkapott az a Jacobsennek az a mondata volt, hogy Dániában minden ilyen nagyobb baráti csoportosulás létrehoz, fenntart, működtet és támogat kórusokat. A második pedig a már előbb említett lelkesedés volt. Olyan embereket látni, akik 60 év felett már nehezebben mozognak és járnak, de arra a 30 percre megfiatalodtak és képesek voltak gyerekek maradni. Csak megerősíteni tudom azt, hogy csak az tud teljes életet élni, aki valahol egy kicsit megőrzi magában a gyermeki oldalát. A művészeknél pedig csak az tud igazán jó lenni, aki lélekben elfelejt felnőni igazán.

A koncert után odamentem Jacobsenhez és gratuláltam neki, mondtam, hogy ki vagyok, mit csinálok és az, hogy nem úgy néztek rám, mint egy “külföldire”, hanem mint egy kozmikus erőt megalkotó, irányító, terelő, részese levő kör tagjának. Nagyon jó érzés volt, és meg merem kockáztatni, hogy az elmúlt x hónapban, évben nem voltam ennyire feldobódva semmitől sem. Nem voltam egyszerre ennyire boldog és melankólikus. Közösséghez tartozó és magányos. Félelmetesen szép érzés volt. 🙂

A non plus ultraja a dolognak az volt, hogy elkértem lefénymásolni a kottákat Jacobsontól, aki odaajándékozta nekem azokat. 🙂

Itt pedig következzék maga a kórus, sajnos csak 2-3 videó van fent, de érdemes meghallgatni, hogy érezzétek azt a hihetetlen atmoszférát, amelyet teremtenek. Persze, ez nem profi kórus, de itt merül fel annak a kérdése, hogy a tökéletes előadásmód, vagy az interpretáció közvetlensége-e a fontosabb?

Violinkulcs-basszuskulcs

A családom egy része mindig gondoskodik arról, hogy legmegfelelőbb alkalmakkor — értsd: családi születésnapozás, ünneplések, összejövetelek…stb. –, a hozzájuk mérhető legjobb stílusban, hangosan és közröhej tárgyává téve kijelentse, hogy az a hivatás, amit én választottam az rossz, abból megélni nem lehet, azt nem keresik, nincsen senkinek sem rá szüksége, és egyébként is…rólam van szó, a legalkalmatlanabb ember arra, hogy tanítson, alkosson.
Néha elgondolkodom rajta, hogy amit mondanak, annak van-e igazságalapja, de azt hiszem, hogy a mai nap megint csak rácáfolt erre. A mai karéneken Mindszenty tanárnő megkért arra, hogy a férfikarral menjek el a 4-es terembe és tanítsam meg nekik egy szlovén szerző darabját, illetve Pászti Miklósnak a Csángó-magyar szerelmi dalok első és harmadik tételét.
Az hagyján, hogy sosem dolgoztam férfikarral, de sosem adatott meg arra lehetőség, hogy az ELTE-n tanítsak be hivatalos kórusnak, hivatalos koncertre darabrészletet. Iszonyatos megtiszteltetés! 🙂
Szóval elmentem a férfikarral és annyira beigazolódott most is, hogy azt hiszem meg tudom ezt csinálni. Annyira feszes műhelymunka zajlott 30 órán keresztül és annyira jó volt, hogy ott álltam kint, vezényeltem és egyszerűen azt éreztem, hogy huhhh, nagyon jók vagyunk. Persze…tudom, hogy ez valahol öntömjénezés, de azért annyira jó érzés látni azt, hogy az a gyakorlat, amit megszerzek az egyetemen és az MTT kórusban ilyen szinten tud kamatozódni. A fél órás próba alatt minden részt átvettünk, majd visszamentünk a Kodály-terembe, hogy összetegye a Tanárnő vegyeskarrá. Látni rajta, hogy hiperventillációhoz közeli állapotban volt, hogy huhhh ez mennyire jól megy, majd utána kiemelten megköszönni nekem az egész ELTE Pro Musica Hungarica előtt, hogy nagyon jó vagy, valahol az életnek a visszaigazolása.
Miközben már ott énekeltünk a férfikarra sandítottam balról és láttam, hogy az ő arcukon és arcukban is ott van az, hogy “Attila, kurva jó vagy!”.
Sajnálom…nekem szükségem van a folyamatos pozitív visszajelzésekre, csak és kizárólag így tudok alkotni és jó volt! És jól ment! És szeretem! És nah! :)) Fasza! 🙂

Nearer My God to Thee

Tegnap voltam Marcinál, és azon túl, hogy végre véget ért a vizsgaidőszakom egy elképesztően sokkoló zenei élményben volt részem. Először is annyira gáz volt, hogy én ezt miért nem ismertem, másrészt pedig ez annyira jó, hogy meg kell szereznem belőle a kottát és muszáj lesz betanítani a kórusomnak, mert ritkán érzem — az ebből a darabból is áradó — tisztaságot, fájdalmat, mélységet és mérhetetlen szépséget. 🙂

Boldog új évet!

Az új év első bejegyzéseként azt a dalt szeretném mindenkinek küldeni, ami az előző évemet — a sok dal közül — határozottan, ha nem a leginkább fémjelezte.

Szeretettel: Manó 🙂

Az az út

Egyszerűen úgy érzem, hogy el kell mesélnem azt, hogy mennyire jó volt a mai estém. Ugye ma néztem meg a Hobbit 2.0-át. Nem a film miatt, még csak nem is az Uránia miatt, egyszerűen avégett, hogy újra elkezdtem érezni azt, amit már 1 éve nem az MTT-ben. Azt hiszem valahol újra visszataláltam arra az útra, ahol 2011-ben voltam és jártam, és azt hiszem, hogy most már egyre jobban kezdek újra azon járni. Amikor bementem és sokan, tényleg nagyon sokan jöttek oda és kérdezték, hogy mi van velem, hogy vagyok, hogy megy a szervezés és azt, hogy ugye utána megyek a Krimóba az after-before partyra…nagyon boldog voltam, és nagyon jól esett. Szóval köszönöm, tényleg…köszönöm! 🙂

Rubyról

Néha úgy érzem, hogy hiába vesz körül azért elég sok ember és hiába mondhatom el azt, hogy van 5 olyan ember, akit igazán jó barátomnak tartok, mégiscsak 1 van olyan, aki abban a kategóriában van, hogyha éjszaka hívna, hogy baj van, akkor rohannék; ha éjszaka hívnám, hogy baj van, akkor rohanna. Azért nagyon jó érzés ezt elmondani, mert — és ne értsétek félre nem akarom túlmisztifikálni az egész “barátságot”, mint jelzőt — nem abban mutatkozik egy barátság erőssége, hogy jóidőben hányan örülnek veled, hanem abban, hogy rosszidőben kik tartanak ki melletted.

Fodor Ákos — Tündérpárbeszéd

– Tudsz játszani?
– Tudok.
– És szeretsz is?
– És szeretlek is.

IMG_20130801_181428