Archive for Cserekapcsolatok

Szlovénia: Maribor-Celje-Ljubljana-Ptuj

Mint minden évben, idén is megadatott a Zenei Tanszék számára, hogy elmehettünk egy több napos (jelen esetben 4) külföldi tanulmányi útra. Idén Szlovéniába utaztunk, ahol Mariboron, Celjén, Ljubljanán és Ptujon át megismerhettük a szlovén zenei élet legjavát…most, hogy megvolt ez a szép, fogalamzásszerű beköszöntő, beszéljünk a lényegről, manósan. 😀

Szóval Szlovénia — ismét — nagyon jó hely. Újra és újra rá kell arra jönnöm, hogy külföldön mennyivel jobban megbecsülik a művészeket, különösképpen az értékteremtő művészeket. Néha egyáltalán nem értem magamat, hogy miért ragaszkodom ehhez a kicsiny országhoz, ahol nem okvetlenül kapja meg az ember azt a lehetőséget, hogy dolgozhasson, hogy olyan embereket vezényeljen, akik kölcsönösen szeretik azt, amit együtt csinálnak. Szlovéniában is (ahogy tavaly Franciaországban, vagy előtte Ausztriában) mindig az volt a tapasztalatom, hogy felülről is biztosítják a művészetek működését, nem egy teher a társadalom számára, hanem valami olyan jelenség, amely többé és jobbá teszi a hétköznapi ember mindennapjait. Azt hiszem, hogy itthon is kellene egy ilyen változás, leginkább a fejekben ahhoz, hogy elindulhasson valami olyan tendencia, amely képes lenne minket Nyugat-Európához csatolni.

De visszatérve a programokra: az első nap voltunk a maribori nemzeti kórusversenyen. Az hagyján, hogy túlmutatott minden várakozáson (oké, 5.5 óra hosszúságú volt, a végén már mindenki szenvedett a fáradtságtól), de azt hiszem — oké, tudom, tudom, már sokszor mondtam ezt és csak pillanatnyi fellángolást mutatott — megtaláltam a következő évi darabomat. Ez Tadeja Vulc, szlovén kortárs zeneszerzőnek az Epilógus c. műve, amely Anton Funtek Halál c. versciklusának záróműve. Elképesztően hatásos darab, vezényel, Tadeja Vulc, énekel a maribori akadémia kórusa.

Egyébként ez a kórus önmagában is nagyon jó volt. Az előbbi volt a 3. darabjuk és azt hiszem, hogy a záróművük is felkeltette az érdeklődést mindenki számára. Szerencsére a külföldi kapcsolatépítés miatt sikerült megszerezni mindkét műnek a kottáját. Utóbbit szeretettel ajánlom ezúton is Párizsban élő barátaimnak. 😀 Donald Patriquin J’entends le moulin c. alkotását halljuk, vezényel Tadeja Vulc.

Drága Andris mondaná, hogy hát szegény katolikusok…na már most, amikor azt mondták, hogy túristakörülményekre kell felkészülni, akkor nem számítottunk arra, hogy a Szent József rendház akkora, amekkora és olyan szinten felszerelt, amennyire…szegény az eklézsia…hát hogyne. Azért ez kicsit vérlázító volt.

Vasárnap voltunk a Celjski Domban, ahol életemben először megvalósult, hogy külföldön vezényelhettem egy kórust, és nem is akármelyiket. Ezúton is köszönöm a lehetőséget kedves Mindszenty Zsuzsánna tanárnőnek, aki megengedte még hónapokkal ezelőtt, hogy a Famine Song legyen a diplomadarabom és nemcsak a diplomakoncerten, de külföldön is lehetőséget teremtett a dirigálásomnak. Nagyon-nagyon sokat adott az, hogy a kezemre éneklő 50-60 embernek ugyanaz volt a célja, mint nekem. A szlovénekre nem igazán jellemző a visszatapsolás rendszere, és azért meg kell jegyezni, hogy amikor a Nusit is és engem is visszatapsoltak, az valami nagyon földöntúli élmény volt.

DSC_0694

Hétfőn a Stanislaw Intézetben való koncertünkkel teljesedett be a szlovéniai utazásunk. A Tanárnő azt mondta, hogy mi sajnos nem vagyunk olyan jók, mint az Ő kórusuk. Na már most amikor elénekeltük a Kocsár-művet és a Stanislaw Intézet karnagya megdöbbenve nézett ránk, azért az nagyon jó érzés volt.

Utolsó nap pedig Ptuj felé vettük az irányt. Itt ittam — tudom, rendkívül kisszerű — az első szlovén erős kávét, amiből nem kellett 2-3 dl-t inni, mert annyira gyenge volt. Nyilvánvaló, hogy a nagyon személyes történeteket nem itt fogom elmeselni, de aki megkeres, annak mesélek másról is! 😛

A végéről nem hagyhatom ki az egyik legkedvesebb, leginkább közönségsiker darabunkat. Fogadjátok szeretettel! Pászti Miklós: Csángó-magyar szerelemi dalok. Énekel az ELTE Pro Musica Vegyeskar, vezényel: Mindszenty Zsuzsánna.

De strandede hvaler – LiKöR

Ahogy telnek-múlnak az évek, mindig akad (kb évente 1-2) olyan művészeti élmény, amikor ott ülök és azt mondom, hogy atyaúristen, én nem akarok többet Magyarországon maradni és alkotni, hanem kimenni külföldre, mert ezek annyira fanstasztikusan jól csinálják azt, amit csinálnak, hogy tőlük csak tanulni tud az ember.
Ma is egy ilyen élményem volt, ugyani fellépet nálunk a BTK Skandinavisztikai Tanszékének kamarakórusa, a LiKöR, illetve egy dán vendégkórus a De strandede hvaler, azaz A partravetett bálnák.
Előbbi kórusról nem szeretnék beszélni, ők a magyar értelemben vett teljesen konvencionális kórus volt. Amatőr kórushoz képest igen jó kompetenciákkal rendelkeztek.

Azonban, ami ennél fontosabb a dán vendégkórus. Ez kb. 30 középkorú, idősebb hölgyből és férfiból állt, a vezetőjük pedig egy kb. 30-35 éves pasi, Johannes Jacobsen volt. (Kincsőnek itt mondanám, hogy a Silkeborg-i egyetemen végzett a pasi. 😀 ). Ők egy vitorlás baráti társaságból alakultak át kórussá, és ritkán látni akkora élménnyel és átléléssel éneklőket, mint amilyen ők voltak.
Az első jó érzés, ami elkapott az a Jacobsennek az a mondata volt, hogy Dániában minden ilyen nagyobb baráti csoportosulás létrehoz, fenntart, működtet és támogat kórusokat. A második pedig a már előbb említett lelkesedés volt. Olyan embereket látni, akik 60 év felett már nehezebben mozognak és járnak, de arra a 30 percre megfiatalodtak és képesek voltak gyerekek maradni. Csak megerősíteni tudom azt, hogy csak az tud teljes életet élni, aki valahol egy kicsit megőrzi magában a gyermeki oldalát. A művészeknél pedig csak az tud igazán jó lenni, aki lélekben elfelejt felnőni igazán.

A koncert után odamentem Jacobsenhez és gratuláltam neki, mondtam, hogy ki vagyok, mit csinálok és az, hogy nem úgy néztek rám, mint egy “külföldire”, hanem mint egy kozmikus erőt megalkotó, irányító, terelő, részese levő kör tagjának. Nagyon jó érzés volt, és meg merem kockáztatni, hogy az elmúlt x hónapban, évben nem voltam ennyire feldobódva semmitől sem. Nem voltam egyszerre ennyire boldog és melankólikus. Közösséghez tartozó és magányos. Félelmetesen szép érzés volt. 🙂

A non plus ultraja a dolognak az volt, hogy elkértem lefénymásolni a kottákat Jacobsontól, aki odaajándékozta nekem azokat. 🙂

Itt pedig következzék maga a kórus, sajnos csak 2-3 videó van fent, de érdemes meghallgatni, hogy érezzétek azt a hihetetlen atmoszférát, amelyet teremtenek. Persze, ez nem profi kórus, de itt merül fel annak a kérdése, hogy a tökéletes előadásmód, vagy az interpretáció közvetlensége-e a fontosabb?

Egy inspiráló légkör

Rendkívül jó. Salzburg egyszerűen gyönyörű. Egy olyan kulturális élet, egy felfokozott és iszonyatosan kreatív atmoszféra lengi körül, amiben érzi az ember, hogy bármit is csinál, az csak jó lehet. Erre a művészközösségre van szükségem. Hihetetlenül jól éreztem magam és ez a csodás 3 nap elfelejtette velem, önmagamat.
Ahogy csendben, szinte észrevétlenül ballagtunk a Mozarteum vagy a Humántudományok egyeteme mellett, rájöttem, hogy én itt akarok élni. Pontosan azt a támogatólégkört, azt a feltétel nélküli megértést és szeretetet kapnám meg a társadalomtól, amit Magyarországon soha. Ausztria teljesen más. Az emberek egymás felé nem lenézéssel és gúnnyal tekintenek, hanem szeretettel és megbecsüléssel. Ott nem az van, mint itthon, hogy amikor mondom valakinek, hogy ének szakos vagyok, akkor annyit mond, hogy “bölcsészek”, hihetetlen gunyorossággal, hanem kb. felragyognak a szemcsillagok és mindenki rendkívül örül és büszke arra, hogy igen, ő ismer olyan embert, aki zenész. Csak a példa kedvéért, ma Magyarországon, ha valaki kiáll utcazenélni, mennyit gyűjthet össze? 2-3 ezer forintot? Mi kiálltunk és 143 €-t gyűjtöttünk össze…több, mint 40.000 Ft-ot…Nem elég ez ahhoz, hogy bárki elhiggye, az teljesen más.
Muszáj megtanulnom jobban németül, mert a BA végén ki akarok menni oda tanulni éneket és magyart…vagy ott megcsinálni az MA-t? Ki tudja?
Nekem szükségem van az ilyenfajta művészlétre. Szükségem van arra, hogy érezzem, nem egy szélmalom-harcot vívok, hanem igen, sokan – vagy legalább is többen – elismerik a munkásságom. És még egy dolog, nem lehet azt mondani, hogy mert hogy az osztrákok/németek…hihetetlen optimizmussal tekintenek minden felé és olyan kedvességet és szeretetet képesek adni, amit itthon ilyen kollektív szinten senki sem. Tökéletesen más.

Schwäbisch Gmünd-Freyung-Székesfehérvár

Nah, ezen is túl vagyunk. Néha koolyan felvetődik bennem a gondolat, hogy a Vasvári nem akar befektetni egy jó minőségű eektromos zongorába? Mert nem azt mondom, hogy vegyenek 40.000.000 ft-os koncertzongorát, de azért ez még is csak kriminális.
Az volt a vicces, hogy felkonferáltak én meg odaültem a zongorához és elkezdtem játszani a VI. tánc bolgár ritmusban c. darabot, és valamelyik csökkentagyú feltekerte a hangerőt, na már most ettől annyira berezegett az egész, hogy a dobhártyám majd kiszakadt ott a zongoránál. Nem gáz, aztán átszottam az Este a székelyeknél c. darabot, de ott már lehallkítottam, mert úgy élvezhetetlen volt, és amúgy is, kinek lenne jó egy süket zongorista…na mindegy…Az volt a vicces, hogy olyan tetü-tempóban kellett játszanom, hogy ne üssek félre, mert a zongorán tud virtuóz-tempót játszani, de ezen nem lehet, komolyan mondom, gyök 0-val játszottam.
A fellépseim között eltáncolták ismét a Palotás, a Rocky-t, a különböző néptáncokat és a Guba is énekelt. A másik darab amit játszottam Beethoven Hat éccosaisse c darabja volt. Az utolsó produkcióóként megint volt a “táncház”, amitől Freyungban megmentett a Vogl bácsi, itt viszont meglátott Csanády tanárnő, hogy próálunk elmenekülni, és hát mondta, hogy menjek táncolni, nem menekülhettem meg a tánctól. 😀 Először nem örültem neki, de ahogy a táncoló emberek megfogták egymás kezét és valahogy, vagy valamiféle megfoghatatlan erőtől sugallva önfeledten táncoltak, akkor már nagyon jó volt, nem is értem, hogy miért maradt ez ki Freryungban. 😀
Holnap gyertek a zeneiskolába Ági néni tanszakos koncertjére, mert jó lesz! 😀

Az okosak hülyéskednek, a hülyék okoskodnak

Az egész történet ott kezdődött, hogy Gödény Istvánné, Zsóka néni a vasváris művészeti bemutató után megkeresett azzal, hogy nem lenne-e kedvem ahhoz, hogy majd május elején, 1 hétre elmenjek vele Freyungba és részt vegyek a cserediák-programban, mint a Vasvári zongoristája. Természetesen rögtön igent mondtam rá, mivel azelőtt még soha nem jártam Németországban.
Az indulás előtt néhány nappal elmentem Zsóka nénihez, hogy borzasztóan aggódom az ének érettségi miatt és ha most kint leszek 1 hetet Németországban, akkor nem fogom tudni 100 %-ra megcsinálni, mire Ő és Csöpi néni meggyőzött, hogy nevetve le fogom tenni.
Így szombaton reggel elindultunk Apával a Skála parkolóhoz, ahonnan is indult a busz. 25 gyerek, kiknek a neveit nem szeretném felsorolni, mert biztos vagyok benne, hogy valaki(k) kimaradn/a(ának), 2 tanárnő, Zsóka néni és a lánya Kriszta néni illetve Gábor az ex-vasvárisból lett mindenes, valamint Miklós a buszsofőr. Először a mosoni pihenőhelyen álltunk meg, majd Ausztriában nem tudom, hogy hol, valamilyen katolikus múzeumban, végül pedig Freyungban. A leszállás után énekeltünk a németeknek még pedig a Tavaszi szél, vizet áraszt kezdetű népdalt. A németek nagy-nagy örömmel fogadták ezt az éneket. 🙂
A köszöntés után mindenki megkereste, megtalálta a saját családját, kivéve az a 7 panziós, Dorka, Flóra, Balázs, Imi és én ( vendégművészek by: Gábor), a mindenes Gábor és a sofőr Miklós, akik mentek tovább Mauthba, ahol is az A&A Fuchs panzióban szálltunk meg. Ezzel alapvetően még nem is lett volna baj, csak hogy volt 3 ilyen panzió  azon a településen szóval kis keresgélés után hipp-hopp megtaláltuk. Ezután jöttek az étkezéses problémák, de szerencsére Gábor elintézte, hogy a freyungi gimi kifizesse a vacsoráinkat, ergó, étteremben kajáltunk. Természetesen rántott sajtot, hiszen az a favoritom. 😀
Másnap reggel ráértünk felkelni fél 8-kor, mert hogy még hétvége van. Tudtuk, hogy elmegyünk Krumauba, ez Csehországban van. Egy kisebb buszozás után eljutottunk oda ahol elmondta a Kriszta néni, hogy abba a várba fogunk felmenni amit ott látunk.
A városban sétáltunk egyet meg ilyesmik, aztán 14 óra magasságában kaptunk 2 óra szabadjáratot. Leültem, olvastam az Édes Annát, amelyet még mindig nem fejeztem be, beültem egy kávézóba (örök érvényű tapasztalat, hogy a kávézókban borzasztóan jól lehet könyvet olvasni), láttam, hogy a Beni-Gery-Rácz-gyerekek beültek egy csónakba és ott eveztek a folyón, szóval olyan kis hangulatos volt.
Hétfőn elmentünk túrázni a Bajor-erdei Nemzeti parkba, amivel alapvetően nem is lett volna baj, csak hogy borzasztóan hideg volt, ráadásul túrázás közben még az eső is elkezdett esni és ha ez még nem lett volna elég, akkor meg kellett másznunk egy hatalmas hegyet, a Lusent valami 1300 métereset, azt hittem, hogy meghalok, persze akkora köd volt, hogy nem láttam előrébb az orromnál, így még azt sem tudtam megsaccolni, hogy mennyit kell menni? Bár ezt a képet a Goggle-ről szedtem, de nehezebb, mint aminek látszik. A fáma szerint egy alkoholista férfi megölte a barátját, amiért börtönre ítélték, de nem tartotta elég szigorúnak a büntetést, ezért egy lépcsőt épített ennek a hegynek a tetejéig. Innen jön a második fáma, hogy az ördög annyi kincset rajtett el ezen a hegyen, hogy el szerette volna dugni mások elől, ezért egy nagy kőlapot hozott, csak, hogy valamitől annyira megijedt, hogy kiejtette a kezéből a táblát és az darabokra tört. Persze ez csak mítosz, a tények és a jelen abszolút azt sugallja, hogy piszkosul nehéz a megmászása.
A hegymászás után mentek a többiek a vadasparkba, ami szintén itt található, de féltem és persze a Gábor is félt, hogy megfázom csütörtökig és akkor taknyosan nem tudok fellépni, ezért engedéllyel a buszon maradtam megszáradni. Így erről abszolút nincsen semmilyen képem. 🙁 A többiek azt mondták, hogy a vadaspark mottója nyugodt szívvel lehetett volna az is, hogy “Sokat mehetsz, a semmiért”, de hát ezt nem tudom eldönteni.

Még ezen a napon kitalálták a csajok, hogy legyen a panzióban egy ilyen összeröffenés, ahol “megmutatjuk, hogy hogy buliznak a magyarok”. Na már most ez annyira gázul sült el, hogy kb. 6 magyar táncolt, aki ott volt, a 4 jelenlevő német az ágyon feküdt és a telefonjával irogatott valamit. Ahogy telt-múlt az idő elkezdtek hazamenni a családjukhoz az emberkék én meg odamentem a németekhez és megkérdeztem, hogy mi a problémájuk, mi történt, nem érzik jól magukat, és mivel megbízható vagyok, ezért nem mondom el, hogy mi volt a baj, amit valószínűleg mint a két nemzetség érzett. A németek azt, hogy megbízható vagyok, innentől kezdve sokszor beszéltünk, meg hülyültünk, a magyarok meg azt, hogy miért beszélnek velem a németek, amikor nincs is cserediákom. 😀
Kedden reggel elindultunk Passauba. Passauban Kurt bácsi (a továbbiakban Kurt úr, mert a vezetéknevét nem tudom) vezetett végig, mivel ő ott lakik. Kriszta néni megkért, hogy Boldog Gizella sírjánál egy Himnuszt vezényeljek le, ami, mivel a Himnuszról van szó, nem volt nehéz. Az éneklés után hajóztunk, mivel Passau “a 3 folyó városa” és megnéztük mind a 3 ágat, persze, szinte már szokás szerint esett az eső, fújt a szél és borzasztóan hideg volt. Én hülye, miért nem vittem magammal pulcsit? “Székesfehérváron jó idő van, akkor ott végképp, egy fenéket.” A hajózás után Kurt úr bevitt minket a passaui székesegyházba, ahol meghallgattunk egy orgonakoncertet. Az orgonista Ludwig Ruckdeschel volt, aki a világ legnagyobb templomban működő orgonáján adta elő, időrendi sorrendben a következő darabokat: J. F. Dandrieu: Offertorium des Ostertages, J. S. Bach: Krisztus feltámadt, Az előadó, Ludwig Ruckdeschel Improvizáció c. darabját. Majd következett. H. v Herzogenberg: Látjuk a pompás napot, M. Regel, Húsvét c. darabja és végül J. Langlais, Incantation pour un joir Saint c. művét. Alapvetően az orgonistával nem volt bajom, leszámítva a saját darabját, ami annyira nem illett oda, hogy még. A darabokkal viszont annál inkább, az elsőt leszámítva a többi számomra élvezhetetlen volt, olyan hangerővel játszott, hogy a dobhártyám majdnem beleszakadt. (Nem valószínű, hogy ezt olvasod Franz mivel nem tanulsz magyarul, de tényleg ez volt a véleményem). Az orgonázás után  kaptunk megint 1-1.5 óra szabadjáratot, ahol Anna, Letti, Marvin, Franz, Moritz és én beültünk egy kávézóba, ahol kávéztunk, meg beszélgettünk, nagyon jó volt. Itt kell leszögeznem, hogy a németet egyedül a panzióban és az ismeretlen helyeken, ismeretlen személyekkel használtam, a skacokkal az angolt. Evidencia is, mivel angolul már több éve tanulok, mint németül, jöttek is azok a kérdések, hogy ki az angol tanárom én pedig nyugodt szívvel mondtam, hogy a Csanády tanárnő, persze ezután teljes döbbenet volt és ez tényleg így van. A kedvencem az volt, amikor a Dorka megkérdezte, hogy nem is gondolta volna, hogy ilyen jól tanít, szóval köszönöm tanárnő. 🙂 A kávézás után elegáns, angolos (10 perces) késéssel megérkeztünk a buszhoz és robogtunk hazafelé.
Szerdán úgy kezdődött a nap, hogy a Mauth és Freyung között Miklóson és rajtam kívül mindenki bus-surfing-elt…ezt megtanították a németeknek is, akik Freyung és Waldkirchen között ezt játszották.
Ezután megmutatták a németek, hogy ők hogy játszák azokat a játékokat, amiket mi is:
Az út véget ért és eljutottunk Waldkirchenbe, vagy hova, ahol megnéztük az üveg-huta múzeumot és persze meg is tekintettük, hogy hogyan készül az üveg, ahol is megmutatták, hogy hogyan készül a “balatoni magyar hal”, íme:
Este felé még tudtunk próbálni a gimnázium koncertzongoráján, csodálatos volt, imádtam, majd később lesz róla képem is. Megkértek, hogy foglalkozzak a kórussal, tanítsak meg nekik egy népdalt, tisztítsam ki, az egyéni énekeket, ergó művészeti vezetővé léptettek elő.
Csütörtökön egy erdei múzeumban keztünk, Freyungban, amelyet a Modern Művészetek Műzeumával zártunk, sajnos elég hamar. Az erdei rész nem annyira tetszett, de ott volt Jochen Michel szobrászművész kiállítása is, ami egyszerűen gyönyörű volt, a képeket majd lassacskán mind-mind megtekinthetitek a Picasan. A kiállítás után mentünk főpróbára az iskolába, ahol egy rakat idegeskedés után végeztünk, visszamentünk a panzióba, hogy ejtőzhessünk egy kicsit a nagy pillanat előtt. A Magyar est mottója  “Kultur kennt keine Grenzen” volt, ami azt jelenti, hogy A kultúra nem ismer határokat. A műsort Wolfgang Redel, a freyungi gimnázium igazgatója és Zsóka néni nyitotta meg. Ezután következett az iskola Big Band-je, akik előadták a Moten-Swing nevű darabot, egyértelműen nagyszabású volt. Ezután következtek a magyarok, akik egy palotást táncoltak, majd jöttem én Chopin: Esz-Dúr Grande Valse Brillante c. darabjával. Hatalmas tapsot kapott, és egy jó zongorán egy jó darab, mint tudjuk, mindig jobb. 😀 Ezután következett a magyar kórus különböző népdalokkal és népdalfeldolgozásokkal, köztük Bartók Bélától a Négy szlovák népdal. Ezt követtem megint csak én a magyar blokkommal, Bartók Béla VI. tánc bolgár ritmusban és ugyancsak Bartók Béla, Este a székelyeknél. Ezután jött Lillának a Csudi jó, ami egyértelműen csudi jó volt. És olyan szépen, tisztán énekelte, hogy a közönség egyértelnűen önfeledten tapsolt. Ezt követte egy magyar néptánc blokk, majd a freyungi gimi Big Band-je, a Rock around the clock c. darabbal. Ezután jött Lilla által koreografált rock’n roll, mégpedig a Made in Hungária c. egyik ismert betétdalával, a közönség imádta. Ezután jött a technikai malőröm, egy ragtime. Ahhoz képest, hogy ezt kb. 2-szer játszottam el, jó volt. Lilla levette a 3. oldalt de én nem azt néztem, hanem az előzőt és ezért nem értettem, hogy mi történt. Megálltam, ránéztem a közönségre, bocsánatot kértem, majd újra kezdtem. Onnantól kezdve már futott az egész darab. nagyobb taps, mint szokott, gondoltam, hogy ez ilyen együttérző taps, amikor is Brunner úr, a gimi volt igazhatóhelyettese felkért, hogy a színvonalra való tekintettel még egy darabot játsszak, természetesen éltem a lehetőséggel. Az oklevelek átadása után (amelyben a gimnázium tiszteletbeli tanulójává választották a magyar szereplőket) kimentem, meghajoltam, majd elmondtam: Beethoven: Sechs eccosaissen (Hat écosaisse, még érthetőbben Hat skót tánc). A zongorajáték után következett egy interaktív tánc, amelybe mindenkit belevontak. Miután kilihegtem magam, odaálltam egy oszlop mellé, és odajött hozzám egy őszes hajú úriember, aki magyarul(!) beszélt. Beszéltünk, beszéltünk, majd mondtam neki, hogy hát “Elnézést kérek, de mi még nem ismerjük egymást”. Mire ő: Oh, bocsának Vogl Attila vagyok, Franz édesapja. Addig beszélgettünk, addig beszélgettünk, míg mondta, hogy engedjem meg, hogy bemutassa a feleségét, meg a másik fiát. Nagyon kedves és nagyon intelligens férfiúnak tűnt. Mi magyarok rengeteg kaját vittünk magunknak a magyar est miatt, ahol az összes vendég ehetett magyar specialitásokat. Vogl urral sokat beszélgettünk a külföldi zenéről, kultúráról, Freyungról, róla, rólam, a családjáról, stb.stb.stb.
Pénteken reggel elmentünk valami Freyunghoz tartozó városrészbe, ahol megnéztünk egy másik üveg-huta boltot, majd elkezdődött egy közös focizás, de sajnos félbeszakította a fantasztikusan rossz idő és az eső. Visszamentünk a panzióba, ahova is 18 órára megérkezett Vogl úr és azt mondta, hogy elvisz a mauthi templomba, hogy meghallgathassam ahogy a fia, Raphael kántorkodik, és mindösszesen 13 éves. Nagyon ügyesen játszik, tehetséges, szóval, megszólalt azt hiszem valamelyik magyar cserediák, hogy megvan a freyungi utódom, mintha tehetséges lennék és híres ezért utódot kell nekem keresni a különböző országokban. 😀
A rögtönzött orgona hallgatás és orgonán való játszás után elvitt Vogl úr Hinterschmmiding, vagy hogyan írjuk a település nevét, ahol bowlingoztunk és az első két lökést leszámítva mindig 6-ot vagy 7-et sikerült felburítanom. Rengeteg Lilla féle stand-up comedy-s mondat elhangzott, pl. a cím is, vagy egy közös, hogy “Aki tudja csinálja, aki nem, az is. ” 😀 És egyéb ilyen pikantériák. Egész héten hiányoztak a németek, pedig még el sem mentünk, de itt már különösen. Csak arra tudtam gondolni, hogy mi lesz, ha el kell mennünk holnap. Az est további részében nagyon sokat beszélgettem az emberekkel, magyarokkal, németekkel egy rakat kép készült, amit majd láthattok a Picasan. Majd olyan 11 magasságában Vogl úr visszavitt a panzióba, ahol folytatódott tovább az ünneplés, hiszen az Iminek születésnapja volt. Itt döbbentem rá arra, hogy muszáj elengednem őket, mert bár nekem nem volt egyetlen egy cserediákom sem, de én az összeset annak tekintettem, mármint a saját cserediákomnak.
Szombaton reggel megajándékoztuk az Anitát, pontosabban Anita Fuchs-ot, ő az egész panziónak a vezetője és egy roppant kedves néni, aki pl. nagyon sokszor megengedte, hogy Dorkával netezhessünk az ő gépénél. Nagyon mgkedveltük, ahogy Inyet is, akinek a nevét biztos, hogy nem így írjuk, de ő volt az a néni, aki minden étkezésnél felszolgált nekünk, bajor népviseletben.
A buszmegállóba csak jöttek és jöttek egyre az elutazók és az utaztatók. Valahogy észrevett engem a Vogl néni, aki odajött, megölelt, annak ellenére, hogy kb. 2-szer találkoztunk, vagy látott engem. Ezután mindenkitől elbúcsúztam, e-mail cím cserélések, ölelések és puszik cseréltek gazdát. Nagyon sokan elérzékenyültek, még az én szemembe is könny szökkent, de nem volt vészes. Mielőtt felszálltam volna a buszra, végignéztem a németeken és odarohant felém a Vogl néni és mondta, hogy reméli, hogy még találkozunk és nagyon hiányozni fogok neki. Én…Akit, hangsúlyozom, hogy mindösszesen 2-szer láttott, és sosem beszéltünk huzamosabb ideig. Ahogy felszálltam a buszra, integettünk egymásnak, illetve a két csoport egymásnak, leültem az Anna mellé, egymásra néztünk és mind a kettőnk szeméből el kezdett ömleni a könny. Anna volt az ott lakó én meg a kedveztetett és annyira jó érzés volt, hogy olyan embereket ismerhettem meg, akiket egy életre megszerettem és ez felejthetetlen élmény marad.
Amikor visszaértünk a Vasvárihoz, Zsóka nénitől megkérdeztem azt, amit Anya szokott egy külföldi utazás során, hogy mennyi pénzért utazna vissza, mire ő azt mondta, hogy nincs annyi pénz, mire én…ha azt mondják, hogy nem fizetnek semmit, menjek vissza, visszamennék. 😀 I (L)(L)Freyung(L).

Képeim Freyungról 😀

http://picasaweb.google.com/Attila814