Archive for Események

Művészet…és ami mögötte van

Múlt hét csütörtök este Zs.-vel egy nem mindennapi beszélgetésem volt. Egyrészt nemcsak azért, mert egy nagyon különleges helyet tölt be az életembe, hanem azért is, mert ritkán adatott eddig az meg, hogy valakivel ennyire egy rezgésszinten legyek. Arról beszélgettünk, hogy milyen lenne az élet művészet nélkül? Semmi nem változna, hiszen ugye azok/mi csak lopjuk a napot, énekelgetünk, festegetünk, építgetünk…stb. – gondolná az átlagember.

Viszont művészként azt gondoljuk, hogy azok a Csíkszentmihályi-féle flow-élmények akkor következnek be, amikor én mint előadóművész, te mint kórus és ti mint hallgatóság egy nagy burkot képzünk 3-4-5 percig, ahol nincsenek szabályok, nincs jó és rossz, csak a tökéletesség van. Az a fajta érzés, amikor lehetsz esendő, amikor lehetsz őszinte, amikor nem kell kicsit sem mást állítanod, csak a pőre igazságot.
Nem volt mentes az az esténk könnytől és beszéltünk családról, szabadságról, szeretetről és egyszerűségről. Mondtam neki: “nem tudom, hogy mi van velem, biztos a korral jár (hö! 😀 ), de ahogy telnek az évek egyre inkább azt érzem, hogy azok az emberek válnak igazán fontossá, azokat tudom nagyon hamar megszeretni, akik hitelesek, akik nem akarnak mást mondani, mások lenni, mint amik valójában. Őszinték, egyenesek és a szó legszebb és legnemesebb értelmében egyszerűen tiszták. Ez a tisztaság az, ami egyre inkább vonz, ami nem valami megfoghatatlan, valami nagyon sejtelmesen elmondott, belemagyarázott humbug dolog, hanem amikor (és ilyen volt vele is) egyszerűen megszűnnek a játszmák, megszűnnek azok, hogy húzzuk egymás agyát, hanem csak önnön lelkünk marad kitéve az asztalon. Én azt mondom, hogy megvédem, mert nálam ez elvi kérdés…és Nálad?”

Végül pedig azt gondolom, hogy enélkül végtelenül szegényesek lennének a mindennapjaink. Nem kell túltolni a dolgokat, hiszen minden kérdésünkre a válasz egy szóban is benne rejtőzhet: P.-vel voltam színházban hétfőn és amikor a végén Csongor és Tünde egymás kezét fogták a következő beszélgetés zajlott le köztük:
“- Csongor: És miért működne nekünk, hisz másoknak sem működik. Majd pont nekünk fog!?
– Tünde: Csak!”
(Teljes sötétség, legördült a függöny.)
– meghatóan szép. 🙂

Egyelőre ennyi

Jó volt N. előtt őszintének lenni. Jó volt megmutatni “lelkem titkos, százegyedik szobáját”, és jó érzés az, hogy még jobban tudott bővülni a bizalom köre. N. azt mondta, hogy nagyon tisztel, nagyon becsül és nagyon erősnek tart. Ezt még egyikük sem mondta ki és nagyon jól esett. Persze pityeregtünk, meg minden egyéb, de…jó volt ezt hallani.

Ami a Szilvesztert illeti még mindig nem tudom, hogy merre menjek, kinél legyek. Ez most egy komoly dilemma, mert…mindkettő nyilván marha jó lenne, csak a közlekedés korlátoltsága miatt nehéz megoldani, hogy tartalmasan mindenhol ott lehessek. Meg hát ugye…! 😀

Ami a vizsgákat illeti, január 5., 7., 8., 11., 12., 13., 18., 19., 20. 😀 Annyira nem vészes, mint eddig volt, de azért ez már MA és nem ártana mindent nagyon jóra megcsinálni, nem lerontani az eddigi 5.0-ás átlagot.

Szlovénia: Maribor-Celje-Ljubljana-Ptuj

Mint minden évben, idén is megadatott a Zenei Tanszék számára, hogy elmehettünk egy több napos (jelen esetben 4) külföldi tanulmányi útra. Idén Szlovéniába utaztunk, ahol Mariboron, Celjén, Ljubljanán és Ptujon át megismerhettük a szlovén zenei élet legjavát…most, hogy megvolt ez a szép, fogalamzásszerű beköszöntő, beszéljünk a lényegről, manósan. 😀

Szóval Szlovénia — ismét — nagyon jó hely. Újra és újra rá kell arra jönnöm, hogy külföldön mennyivel jobban megbecsülik a művészeket, különösképpen az értékteremtő művészeket. Néha egyáltalán nem értem magamat, hogy miért ragaszkodom ehhez a kicsiny országhoz, ahol nem okvetlenül kapja meg az ember azt a lehetőséget, hogy dolgozhasson, hogy olyan embereket vezényeljen, akik kölcsönösen szeretik azt, amit együtt csinálnak. Szlovéniában is (ahogy tavaly Franciaországban, vagy előtte Ausztriában) mindig az volt a tapasztalatom, hogy felülről is biztosítják a művészetek működését, nem egy teher a társadalom számára, hanem valami olyan jelenség, amely többé és jobbá teszi a hétköznapi ember mindennapjait. Azt hiszem, hogy itthon is kellene egy ilyen változás, leginkább a fejekben ahhoz, hogy elindulhasson valami olyan tendencia, amely képes lenne minket Nyugat-Európához csatolni.

De visszatérve a programokra: az első nap voltunk a maribori nemzeti kórusversenyen. Az hagyján, hogy túlmutatott minden várakozáson (oké, 5.5 óra hosszúságú volt, a végén már mindenki szenvedett a fáradtságtól), de azt hiszem — oké, tudom, tudom, már sokszor mondtam ezt és csak pillanatnyi fellángolást mutatott — megtaláltam a következő évi darabomat. Ez Tadeja Vulc, szlovén kortárs zeneszerzőnek az Epilógus c. műve, amely Anton Funtek Halál c. versciklusának záróműve. Elképesztően hatásos darab, vezényel, Tadeja Vulc, énekel a maribori akadémia kórusa.

Egyébként ez a kórus önmagában is nagyon jó volt. Az előbbi volt a 3. darabjuk és azt hiszem, hogy a záróművük is felkeltette az érdeklődést mindenki számára. Szerencsére a külföldi kapcsolatépítés miatt sikerült megszerezni mindkét műnek a kottáját. Utóbbit szeretettel ajánlom ezúton is Párizsban élő barátaimnak. 😀 Donald Patriquin J’entends le moulin c. alkotását halljuk, vezényel Tadeja Vulc.

Drága Andris mondaná, hogy hát szegény katolikusok…na már most, amikor azt mondták, hogy túristakörülményekre kell felkészülni, akkor nem számítottunk arra, hogy a Szent József rendház akkora, amekkora és olyan szinten felszerelt, amennyire…szegény az eklézsia…hát hogyne. Azért ez kicsit vérlázító volt.

Vasárnap voltunk a Celjski Domban, ahol életemben először megvalósult, hogy külföldön vezényelhettem egy kórust, és nem is akármelyiket. Ezúton is köszönöm a lehetőséget kedves Mindszenty Zsuzsánna tanárnőnek, aki megengedte még hónapokkal ezelőtt, hogy a Famine Song legyen a diplomadarabom és nemcsak a diplomakoncerten, de külföldön is lehetőséget teremtett a dirigálásomnak. Nagyon-nagyon sokat adott az, hogy a kezemre éneklő 50-60 embernek ugyanaz volt a célja, mint nekem. A szlovénekre nem igazán jellemző a visszatapsolás rendszere, és azért meg kell jegyezni, hogy amikor a Nusit is és engem is visszatapsoltak, az valami nagyon földöntúli élmény volt.

DSC_0694

Hétfőn a Stanislaw Intézetben való koncertünkkel teljesedett be a szlovéniai utazásunk. A Tanárnő azt mondta, hogy mi sajnos nem vagyunk olyan jók, mint az Ő kórusuk. Na már most amikor elénekeltük a Kocsár-művet és a Stanislaw Intézet karnagya megdöbbenve nézett ránk, azért az nagyon jó érzés volt.

Utolsó nap pedig Ptuj felé vettük az irányt. Itt ittam — tudom, rendkívül kisszerű — az első szlovén erős kávét, amiből nem kellett 2-3 dl-t inni, mert annyira gyenge volt. Nyilvánvaló, hogy a nagyon személyes történeteket nem itt fogom elmeselni, de aki megkeres, annak mesélek másról is! 😛

A végéről nem hagyhatom ki az egyik legkedvesebb, leginkább közönségsiker darabunkat. Fogadjátok szeretettel! Pászti Miklós: Csángó-magyar szerelemi dalok. Énekel az ELTE Pro Musica Vegyeskar, vezényel: Mindszenty Zsuzsánna.

VIDA-Matthew Culloton: Famine song

Azt hiszem úgy ildomos írni erről, hogy már megtörtént. Aki egy kicsit is beszélget velem, az tudja, hogy mennyire anyátlan volt ennek a darabnak a sorsa. A tavalyi évben a Tin-darabbal sikerült nagyon magasra tenni a mércét, amit meg kellett ugranom. Kb. decemberben sem volt még darabom, amikor Mindszenty tanárnő egy órás brainstorming után rám nézett csillogó szemekkel és azt mondta, hogy tudja, hogy mi legyen. Akkor némikép feszült voltam, mivel egyszerűen már hónapok óta nem tudtam, hogy mi legyen a darabom. Meghallgattam és azonnal beleszerretem. Elkezdődötek a próbák és gyakorlatilag újra azt az utat kellett bejárnom, mint a Baba Yetunál, nem érezték, nem tudták, hogy ez mi, nem tudták, hogy miről szól…egy szó, mint száz: nem egy konvencionális darab.

Aztán eljött a főpróba és a koncert napja, azaz 2014. március 25-e. A főpróba előtti 2-3 napban már teljesen ki voltam borulva azon, hogy én ezt nem fogom tudni megcsinálni, nem tudok majd beinteni, a kórus nem fogja úgy énekelni, hogy az emberek azzal a katarktikus élménnyel menjenek haza, mint tavaly.
Aztán eljött a délután. A Kodály-terem zsúfolásig megtelt és belőlem elszállt minden ijedtség és aggodalom (azt most hagyjuk, hogy miért is 😀 ). Anikó elmondta az általam megírt konferálási szöveget, elhangzott a mű versfordítása, majd elkezdődött a darab. És megint (itt is) ugyanaz történt, mint a Baba Yetunál: elképesztően katarktikussá vált. Mindenki gyönyörűen énekelt, egy kislány a legdrámaibb résznél keservesen elkezdett sírni, és leszakadt az ég… páratlanul sikerült. Háromszor tapsoltak vissza. És igen…az élet megint kurvára visszaigazolta azt, hogy ha valamibe a szíved, lelked, lényed beleteszed és amikor már minden energiát kifacsartál a kórusból és önmagadból, akkor még képes vagy rádobni egy szekérderékkal, ott fogsz állni 20 percig és nem tudsz megtenni 10 métert, mert mindenki gratulálni akar. Odajönnek az emberek és közlik, hogy nem hitték, hogy a tavalyi után van feljebb, és mégis. Jönnek az ott énekeltem és azt mondtam magamnak, hogy basszus férfi vagy, nem sírhatsz mondatok. Egy kitágított pillanat volt. Csoda! 🙂

De strandede hvaler – LiKöR

Ahogy telnek-múlnak az évek, mindig akad (kb évente 1-2) olyan művészeti élmény, amikor ott ülök és azt mondom, hogy atyaúristen, én nem akarok többet Magyarországon maradni és alkotni, hanem kimenni külföldre, mert ezek annyira fanstasztikusan jól csinálják azt, amit csinálnak, hogy tőlük csak tanulni tud az ember.
Ma is egy ilyen élményem volt, ugyani fellépet nálunk a BTK Skandinavisztikai Tanszékének kamarakórusa, a LiKöR, illetve egy dán vendégkórus a De strandede hvaler, azaz A partravetett bálnák.
Előbbi kórusról nem szeretnék beszélni, ők a magyar értelemben vett teljesen konvencionális kórus volt. Amatőr kórushoz képest igen jó kompetenciákkal rendelkeztek.

Azonban, ami ennél fontosabb a dán vendégkórus. Ez kb. 30 középkorú, idősebb hölgyből és férfiból állt, a vezetőjük pedig egy kb. 30-35 éves pasi, Johannes Jacobsen volt. (Kincsőnek itt mondanám, hogy a Silkeborg-i egyetemen végzett a pasi. 😀 ). Ők egy vitorlás baráti társaságból alakultak át kórussá, és ritkán látni akkora élménnyel és átléléssel éneklőket, mint amilyen ők voltak.
Az első jó érzés, ami elkapott az a Jacobsennek az a mondata volt, hogy Dániában minden ilyen nagyobb baráti csoportosulás létrehoz, fenntart, működtet és támogat kórusokat. A második pedig a már előbb említett lelkesedés volt. Olyan embereket látni, akik 60 év felett már nehezebben mozognak és járnak, de arra a 30 percre megfiatalodtak és képesek voltak gyerekek maradni. Csak megerősíteni tudom azt, hogy csak az tud teljes életet élni, aki valahol egy kicsit megőrzi magában a gyermeki oldalát. A művészeknél pedig csak az tud igazán jó lenni, aki lélekben elfelejt felnőni igazán.

A koncert után odamentem Jacobsenhez és gratuláltam neki, mondtam, hogy ki vagyok, mit csinálok és az, hogy nem úgy néztek rám, mint egy “külföldire”, hanem mint egy kozmikus erőt megalkotó, irányító, terelő, részese levő kör tagjának. Nagyon jó érzés volt, és meg merem kockáztatni, hogy az elmúlt x hónapban, évben nem voltam ennyire feldobódva semmitől sem. Nem voltam egyszerre ennyire boldog és melankólikus. Közösséghez tartozó és magányos. Félelmetesen szép érzés volt. 🙂

A non plus ultraja a dolognak az volt, hogy elkértem lefénymásolni a kottákat Jacobsontól, aki odaajándékozta nekem azokat. 🙂

Itt pedig következzék maga a kórus, sajnos csak 2-3 videó van fent, de érdemes meghallgatni, hogy érezzétek azt a hihetetlen atmoszférát, amelyet teremtenek. Persze, ez nem profi kórus, de itt merül fel annak a kérdése, hogy a tökéletes előadásmód, vagy az interpretáció közvetlensége-e a fontosabb?

Whatever

Nem kaptam meg a Vásáry Tamás ösztöndíjat… elég szarul voltam emiatt így egész nap. Nem tudtam koncentrálni, nem is mentem már be az órákra 11.00-től kezdve, mert egyszerűen nem értem az egészet, meg nem is értettem, hogy miért pont az a lány. Persze, esélyegyenlőség, meg minden, de akkor is, kompetenciát és szakmaiságot díjazunk vagy HR-t. Whatever, majd lesz más. Ami igazán rosszul esett az az, hogy egy nyamvadt ímélt nem írtak arról, hogy most akkor így köszi, hogy pályáztál, or something like that.

Ellenben ami viszont délutántól jó kedvre derített az az volt, hogy nem tudom, hogy mit csináltam ma kargyakorlaton, de a saját csoporttársaim, Juli, Petra, Ábel, de még a felsőbb évesek is odajöttek és elmondták, hogy kurva jó vagy, meg nagyon jól próbálsz, meg tehetséges vagy. Persze, nyilván jó az, amikor ezt egy tanár mondja, de amikor ezt kortársaktól hallom, azért az nagyon jó érzés. 🙂 Szóval most még egyelőre közömbösen, aztán úgyis minden jobb lesz. 🙂

Boldog új évet!

Az új év első bejegyzéseként azt a dalt szeretném mindenkinek küldeni, ami az előző évemet — a sok dal közül — határozottan, ha nem a leginkább fémjelezte.

Szeretettel: Manó 🙂

Pápá SZFA

Karácsonyi, amúgy is jó hangulatom betetőzéseként megérkezett a Székesfehérvár Fejlődéséért Alapítvány levele, amelyben tudatták, hogy nem választott ki a kuratórium azon művészettudománnyal foglalkozó székesfehérváriak közül, akik pályáztak. A teljességhez hozzátartozik, hogy művészeti, művészettudományi és sport kategóriában lehetett pályázni és max. 6 embernek utalnak fél éven keresztül 30.000 Ft-ot, amely azért nagyon jól jött volna…de hát mindegy.

Tisztelt Pályázó!

A Székesfehérvár Fejlődéséért Alapítvány kuratóriuma 2013. december 18-ai ülésén döntött az Ön által benyújtott 2014. évi Ösztöndíj Pályázatról.
A kuratóriumi döntés értelmében a Székesfehérvár Fejlődéséért Alapítvány a kérelmet nem támogatja.
Köszönjük a pályázat megírására fordított munkáját és céljai megvalósításához további eredményes munkát kívánunk.

Székesfehérvár, 2013.12.19.

Mindegy! 🙂

Pipa, pipa…, pipa?

Most szombaton véget ért a Művészeti Pályázat leadási határideje, vasárnap a Tehetséggondozó Program 3. fordulója is lement…boldog vagyok. 2 héttel ezelőtt még úgy voltam, hogy borzasztó, hogy mennyi mindent csinálok most egyszerre, de…az elmúlt néhány nap szomorú, depressziós, lehangolt — nincs erre jó szó — eseményei után most kifejezetten örülök annak, hogy munkába tudok temetkezni. Hogy nem kell gondolkodnom semmit sem, csak dolgoznom, alkotnom és szerveznem. Kellően kreatív, leköti az energiáim, néha túlságosan is, de azért nagyon szeretem csinálni.
Jövő héten hétfőn stilisztikából előrehozottan vizsgázom, ha az sikerülne, akkor boldog lennék, ahogyan ma már vizsgáztam zeneelméletből, de folyt. köv. jövő héten, mert kifutottunk az időből. Szóval…holnap megyek könyvtárba, kiveszem a maradék stilisztika könyvet. Csütörtökön megyek 8.00-ra, mert akkor tudok szolfézst gyakorolni. 11.30-tól felmondok szolfézsból. Aztán persze a hét folyamán még tanulás gőzerővel. Hétvégén trapa, mindenképpen, meg szolfézs, csak úgy levezetésképpen. 😀
Lassan jó lenne végiggondolnom a pontozásom a TP-re, mert akkor kimehetnének a nyertesek…szerintem holnap megcsinálom. Aztán…el kellene kezdenem olvasni A vörös postakocsit, mert 20-án abból is vizsgázom, meg zongorából…ja igen, zongorából jó lenne megnézni a darabokat újra…viszont VAN DIPLOMADARABOM!!!! Öröm és boldogság!…Végre…! 😀 Hasonló lesz mint a tavalyi, csak kicsit anti-jellegű.
Aztán mindeközben az MP továbbra is nagyüzemben zakatol. Nagyon szép helyen lesz a díjátadó, aminek külön örülök és köszönöm Kincső! 🙂

Meg egyébként ez a vasárnapi is nagyon jó volt, és tényleg…elég sok intenzív érzés kavarog bennem sok mindennel és mindenkivel kapcsolatban, amiket jó lenne átbeszélni, csak még mindig nem tudom megtenni, hogy a napjaim 40 órából álljanak…tegnap konkrétan éreztem magamon a végkimerülés jeleit… halálfélelem, lófasz…de azért az élet kerek!…azt hiszem…?

Mi a faszt vársz?

Van egy álmod, van egy vágyad, amit meg akarsz csinálni, amivel foglalkozni akarsz, amit meg akarsz alkotni, amit meg akarsz teremteni, amit tovább akarsz adni, amit be akarsz mutatni. Építgeted, építgeted, építgeted azt a kurva homokvárat, majd egyszer csak odamegy valaki és azt mondja, hogy nem lehet, mert elfoglalod vele a helyet. Mi a faszt tudsz csinálni?…
Pedig ez az egy most végre fontos lenne. Ez az egy most végre nagyon fontos lenne. De nem lehet! Mert nem lehet!
Hogyan folytatod tovább a gondolatmeneted? Hogyan folytatod tovább az eltervezettet? Hogyan folytatod tovább a folyamatot?
“Lesz szíves akkor ezt most megoldani, ha már nemet mondott!”
És akkor csodálkozik, ha szomorú vagyok? Csodálkozik azon, ha szétesettnek érzem magam? Teljesen jogosan! Még szép…
Na mindegy…