Archive for Művészet

Helyes út?

Pénteken voltam Ágival, Barival, Tamással és Zsombival a Ludwig múzeumban egy kortárs képzőművészeti kiállításon. Régi blogolvasóim tudják, hogy, amíg Székesfehérváron voltam, számos alkalommal éltem azzal a lehetőséggel, hogy találkozzak minél több kortárs művészeti termékkel, hogy ezzel is szélesítsem azt a bizonyos látókört. Azonban, amióta fent élek Budapesten, “csak” az előadó művészeti résszel találkoztam, más művészeti területtel nem. Így nyilvánvalóan örömmel mentem el. A kiállítás maga A meztelen férfi volt. A megnyitóban a kurátorasszony — Maria Nivák <3 -- elmondta, hogy a kiállítás célja az, hogy a férfi testet, mint művészeti témát újra visszahelyezze az őt megérdemlő helyre. Ahogy mentem képről képre az volt az érzésem, mint laikus, hozzá nem értő képzőművész és, mint hozzáértő előadóművész, hogy egy nagyon erős és szignifikáns szakadékot érzek a zene-és a képzőművészet között az útkeresést illetően: a zene és ezzel együtt az előadó művészet keresése sokkal inkább a teljesen újfajta dolgok keresésében nyilvánul meg, míg ezen kiállítás alapján a képzőművészet "próbálkozik" -- nem degradáló értelemben -- az ember, mint fizikai lény korlátainak feszegetésére. Úgy gondolom, hogy az avantgárd óta jóformán kevés az olyan újfajta művészeti alkotás, amely azt sugallná, hogy most már olyan újfajta ideológiai és művészeti korszakhoz érkeztünk, amely meghatározó lenne a jövő e területű gondolkodásmódjában, mondjuk 50-100 évig. Ezzel szemben a zeneművészetben azt érzem, hogy igen, mi is még gyakran építkezünk a disszonanciából és a zene szerkesztettségének szétzúzásáról, a tonalitás devolválásáról vagy éppen az összhangzattani szabályok elvetéséről; azonban akik gyakran járnak Kortárs Zenei Estekre, azok látják, hogy azért a zenében erősebben visszanyúlunk sokkal régebbi zenék stílusához (középkor, reneszánsz) és azt más megvilágításba helyezzük. Ilyen volt Barabás Árpád Ráolvasója, vagy Orbán György kamarazenekari műve. Ne értsétek félre, biztosan a képzőművészetben is vannak olyanok, akik jobban keresik azt az utat, de ez nem tükröződött ezen a kiállításon. Természetesen ezt leszámítva viszont jó volt és különleges, csak, mint művész nem újat mutató. A képek egy része a naiv festészet jegyében született, másik része kortárs fotóművészek stílusát utánozta. Ami új volt, az egyetlen egy kép, ami talán a giccs útját járja, ami meg nem is tudom, hogy mi. Lehet, hogy ez az én szegénységemet mutatja, de a giccs számomra megint nagyon furcsa, mert nem tudom, hogy ez egyáltalán új irány-e. http://www.ludwigmuseum.hu/site.php?inc=kiallitas&kiallitasId=848&menuId=43

Equus

Kb. másfél éve élek fent Budapesten és arra jöttem rá 1 hónappal ezelőtt, hogy az elmúlt 5 évben az életem része volt az, hogy havonta elmenjek egy koncertre/színházba/kiállításra, viszont az elmúlt másfél évben nem.
Elég sok minden történt velem az elmúlt héten, de ezekről majd részleteiben. Ami biztos, hogy 3 hét után most először volt az, hogy leültem valakivel, valakikkel egy sör mellé, gyakorlatilag múlt hét péntektől keddig minden egyes nap.
Hétfőn Renivel elmentem a Thalia színházba, ahol megnéztem az Equus c. darabot. Úgy gondolom, hogy mostanában ezt egyre inkább felkapták, vagy inkább újra felfedezték: pl. a tavalyi évben Alföldi Róbert rendezte meg a Nemzetiben, most az ő és Szamosi Donáth főszereplésével mutatták be. Be kell vallanom, hogy soha nem láttam még egyiküket sem színpadon, viszont hozzátartozik az, hogy valami fantasztikus élmény volt.
A tavalyi évben A gyermek fejlődése és életkori jellemzői c. órámon megnéztük ezt e drámának a filmváltozatát, de színházban ezt látni sokkal autentikusabb, élőbb és megdöbbentőbb volt, mint anno. Alföldi Róbert játszotta a pszichiátert, Martit; Szamosi Donáth pedig a fiút, Alant, aki megvakított 6 lovat. Folyamatosan hallunk pletykákat Alföldi nemi hovatartozásáról, azt gondolom, hogy ez ha igaz, ha nem, akkor is remekül érzékletesen volt megjelenítve minden egyes momentuma a darabnak. Persze, a rossznyelvek erre is azt mondanák, hogy az egész darabból árad a homoszexuális többlet: miért 6 pasi játszotta a lovakat? miért csutakolja őket Alan? miért lovagol rajtuk meztelenül?…stb. Azt gondolom, hogy ezek ellenére mégsem érzi az ember ezt durvának, hanem inkább egy kicsit túllép a heteronormativitás határán, de még nem éri el azt a szintet, hogy meg kellene magyaráznia vagy indokolnia a döntéseit.
A lovakat 6 fekete ruhába öltözött pasi játszotta, a díszletek nagyon minimalisták voltak — leszámítva a 6 üvegfestett ablakot a 6 ló képével –; egy asztal, egy szék, 6 ajtó. Az első felvonás is már remek volt, de amikor a 2. felvonásban Alan elmeséli egy igazságkapszula hatására, hogy miért is vakította meg a lovakat és utána megfordul és ordít a közönség felé és a szemei teljesen véresek…nos akkor volt az, amikor most már testközelben levontam a konklúziót: zseniálisan jó volt! 🙂

Egy inspiráló légkör

Rendkívül jó. Salzburg egyszerűen gyönyörű. Egy olyan kulturális élet, egy felfokozott és iszonyatosan kreatív atmoszféra lengi körül, amiben érzi az ember, hogy bármit is csinál, az csak jó lehet. Erre a művészközösségre van szükségem. Hihetetlenül jól éreztem magam és ez a csodás 3 nap elfelejtette velem, önmagamat.
Ahogy csendben, szinte észrevétlenül ballagtunk a Mozarteum vagy a Humántudományok egyeteme mellett, rájöttem, hogy én itt akarok élni. Pontosan azt a támogatólégkört, azt a feltétel nélküli megértést és szeretetet kapnám meg a társadalomtól, amit Magyarországon soha. Ausztria teljesen más. Az emberek egymás felé nem lenézéssel és gúnnyal tekintenek, hanem szeretettel és megbecsüléssel. Ott nem az van, mint itthon, hogy amikor mondom valakinek, hogy ének szakos vagyok, akkor annyit mond, hogy “bölcsészek”, hihetetlen gunyorossággal, hanem kb. felragyognak a szemcsillagok és mindenki rendkívül örül és büszke arra, hogy igen, ő ismer olyan embert, aki zenész. Csak a példa kedvéért, ma Magyarországon, ha valaki kiáll utcazenélni, mennyit gyűjthet össze? 2-3 ezer forintot? Mi kiálltunk és 143 €-t gyűjtöttünk össze…több, mint 40.000 Ft-ot…Nem elég ez ahhoz, hogy bárki elhiggye, az teljesen más.
Muszáj megtanulnom jobban németül, mert a BA végén ki akarok menni oda tanulni éneket és magyart…vagy ott megcsinálni az MA-t? Ki tudja?
Nekem szükségem van az ilyenfajta művészlétre. Szükségem van arra, hogy érezzem, nem egy szélmalom-harcot vívok, hanem igen, sokan – vagy legalább is többen – elismerik a munkásságom. És még egy dolog, nem lehet azt mondani, hogy mert hogy az osztrákok/németek…hihetetlen optimizmussal tekintenek minden felé és olyan kedvességet és szeretetet képesek adni, amit itthon ilyen kollektív szinten senki sem. Tökéletesen más.

Ez az én dalom, ez az én zeném, ez én vagyok

Biztos vagyok benne, hogy mindenki, keres valamit, amire azt tudja mondani, hogy ez teljes mértékben ő. Teljesen mindegy, hogy mi az, elég, ha egy kép, egy illat, egy érzés, egy hang vagy egy dallam.
Tudjátok, amikor először megnéztem a Piaf című filmet a legnagyobb benyomást az tette rám, amikor Edith megtalálta a saját dalát, azt a dalt, amit egész élete során annyira keresett. Azt a dalt, amit végül elénekelhetett. Megtalálhatjuk valaha is ezt a dalt? Tudni fogjuk róla, hogy igen, ez az a dal, ami az enyém, ez az a dal ami én vagyok.
Mostanában úgy érzem és gondolom, hogy, mint egy hattyúdal, életünk végén fogjuk azt megtalálni. Addig csak próbálkozhatunk. Ahogy Edithnek volt a Nem bánok semmit sem úgy remélhetőleg mindenki meg fogja találni azt, ami igazán ő.
Tudjátok, a mai nap éreztem azt először, vagy először ennyire erősen, hogy az elmúlt 4 éves időszak dalát megtaláltam. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi miatt gondolom itt, egyszerűen érzem, hogy igen, ez   az. Annyi minden benne van a zenében, amit csak az érthet meg, aki tudja, hogy ez már olyan terület, amit szavakkal nem lehet leírni, ez egy teljesen más világ. Remélem, hogy miután ti is meghallgatjátok, így fogjátok gondolni. 🙂

A revans

Amióta hazaértem már nem egyszer megpróbáltam magam rávenni arra, hogy elkezdjek tanulni, de egyszerűen nem vitt/visz rá a lélek.
Ha már nem tudok tanulni, akkor bloggolok a mai koncertről. Nagyon-nagyon boldogan konstatáltam fél 6 környékén, amikor megláttam a műsort, hogy végre én leszek az utolsó. Tudjátok, mindig olyan rossz ha játszik utánad valaki, mert az azt jelenti, hogy van nálad jobb és tudjátok, hogy én hogy vagyok ezzel. 😀 A koncertet nem hallgattam végig, mert addig is tudtam gyakorolni és általában – na jó az elmúlt 5-6 évben – sem szoktam végighallgatni, mert az elbizonytalanít. Tehát ott várakoztam az ajtó előtt, amikor felkonferált a Hedvig néni. Felmentem, meghajoltam, stb. Amikor elkezdtem a darabot, valamilyen furcsa nyugodtság járt át és úgy éreztem, hogy nem is ronthatom el. És egy hibát leszámítva- egy alsó oktávfogásos deszt, amit nem fogtam meg igazán  – , nem volt hibám. A darab befejeztével lejöttem a színpadról, vagy pódiumról, ahogy tetszik, majd visszatapsoltak és ennek is annyira örültem :), a zeneiskolában még soha nem tapsoltak vissza, főleg nem a szülők. Hedvig néni azt mondta, hogy nem is találhattak volna jobb befejezést ennek a koncertnek, ez pedig melengedte a lelkemet. 🙂 🙂 Tehát revansot vettem a szombatért. Ha minden jól megy, akkor még egy alkalommal el fogom ezt játszani 18-án, mert jön Székesfehérvárra a VI. kerületi budapesti zeneiskola és nekik fogjuk majd megmutatni, hogy miket tudunk.

Szeretjük a lengyeleket

Arra már nem nagyon volt időm, hogy szombaton a szereplés után még bloggoljak, ezért erre most kerítünk időt, alkalmat.
Tehát odaértem kb. háromnegyed 5-re az MMK-hoz, ahol találkoztam Ági nénivel, szépen  felmentünk a Színházterembe és vártuk, hogy elkezdődjön a koncert. 5 óra körül bejött egy magas, ősz hajú férfi, aki erős lengyel akcentussal, de azért magyarul köszöntötte a kedves közönséget. Itt volt egy előadás Chopin életéről, majd  jöttek a szereplők. Amikor felkonferálták – mind lengyelül, mind pedig magyarul – bemondták, hogy ez a Nagy briliáns keringő Ász-Dúrban, előadja Besseau Attilau. Haláli jópofa volt, ahogy a nevemet “lengyelesítették”. 😀 A darabot természetesen eljátszottam, bár egyáltalán nem voltam vele megelégedve, de hát, ez így van rendjén. A közönség nagyon lelkes volt és visszatapsoltak, bár szerintem nem érdemeltem meg. A darabok után volt egy közös fotó, amin a 4 magyar és 2 lengyel zongorista, a 3 felkészítő tanár és a 2 igazgató volt. Majd kaptunk egy-egy ajándékcsomagot, amiben volt egy lengyel notesz szerűség, egy Chopin 200. 2010 feliratú toll, egy opolei könyvjelző – onnan jöttek a lengyelek – és egy csomó lenygel csoki. A koncert után a Lila teremben volt egy állófogadás, amin lengyel nemzetiségi ételeket lehetett fogyasztani. A lengyelekkel sokat beszéltem, nagyon aranyosak, kedvesek, közvetlenek és ez nagyon jó. 😀 Személyesen nagyon jól esett, amikor odajött hozzám két idős hölgy, és mondták, hogy ők már ismernek engem tavalyról és tavaly előttről, mert mind  két alkalommal játszottam. Előbbin egy Vivaldit, utóbbin egy Bartókot. 🙂 Szeretjük a lengyeleket! 🙂 🙂

Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy mindenkit sok szeretettel meghívjak az alábbi rendezvényre:
Idő: 2010. október 12. Kedd 17.30
Hely: Hermann László Zeneművészeti Szakközépiskola és AMI
Cím: 8000 Székesfehérvár Városháztér 3.
A műsorom ismét Chopin Ász-Dúr Grande Valse Brillante című darabja lesz. 🙂

A “tehetségkutatók”

Már az előző héten is elkezdtem rajta gondolkodni, hogy vajon megírjam-e erről a bejegyzést, de már nem bírom tovább, egyszerűen muszáj.
Előző héten elkezdődött a Megasztár, ma pedig az X-faktor. Az utóbbinak még csak most ment le az első fél órája, így arról még nem tudok objektíven nyilatkozni, de a Megasztár… Komolyan mondom, olyanokat engednek tovább akik annyira hamisak, hogy a fülem vérzik tőle. A probléma az, hogy általában a leghamisabbak nyerik meg az ilyen khm…”tehetségkutatókat”. Mondok rá egy példát, hallgassátok meg Tóth Verától, Fekete Dávidtól és Kaszás Attilától a Fényév távolságot. Az utóbbit csak azért, hogy össze tudjátok hasonlítani, de ez sem muszáj, elég ha meghallgatjátok, ahogy Vera énekli, szinte hibátlanul, majd jöjjön ahogy Dávid…akik ismernek, tudják mit jelent az, amikor azt mondom, hogy futkos a hátamon a hideg…de nem a gyönyörtől. Meglepő, hogy elvben szakavatott zsűri ilyeneket tovább engedett.
Amin most kiakadtam, ez viszont X-faktor. Kb. 8-an elénekelték egymás után a Hallelujah-t Leonard Cohentől, az első 7, nincs mit tagadni katasztrófa volt. A zsűri meg ott melodrámázott, meg játszották az eszüket, hogy ők kivolnunlak. Könyörgöm ez nem a Parlament! Azért zsűri, mert elvállalták. Ez a feladatuk! Tudom, én is zsűriztem már. Mentségükre legyen mondva, hogy a szakmaiságukat megőrizték azzal, hogy a 8. énekest, aki – megint csak nem teljesen tisztán, de a többiekhez képest tisztán énekelt – szintén ezt énekelte, tovább engedték. “A zenekritikus rovatát hallották.”

[szerkesztés 20:50-kor]Elég volt ennyit nézni, letettem a színvonalbeli voksomat az X-faktorra. Meg kell, hogy mondjam, a zsűri mérföldkövekkel jobban ítél, mint a konkurens csatorna zsűrije. Meg baromira igaza volt ifj. Malek Miklósnak abban, hogy nagyon sokuknak nincsenek meg azok a zenei eszközei, amik elengedhetetlenek, vagy legalább is annak kellene lennie. Na, ez volt igazán zenekritikusi. 😛

B. A. maturandusnak…

Az elmúlt napokban azért nem írtam  új bejegyzést, mert nem volt nagyon rá időm. Tudjátok, szerdán elutaztam Budapestre. Az utazás napján Ibolyával elmentünk a Metróba és a Tescoba, ahol megvettük az MTT Születésnap kajáinak az alapanyagait. Mivel már van jogsim, ezért én vezethttem a boltból haza és az kúlság volt. Ibolyáék kocsija csak úgy repül és nagyon jó érzés vezetni.
Másnap, tehát csütörtökön reggel 6 órakor keltünk mármint Ibolya, Dani és én, mert felvettük a Zitát a Lehel téren és elmentünk Bécsbe. Pontosítok Pandorfba, ahol  – bocsánat, nem is mondtam ez egy bevásárló túra napja – bementünk a Lego, S. Oliver – itt vettem 2 lila pólót, meg egy csíkos pulcsit, ami Ibolya szerint nagy bátorságra vall, de mikor később látta, már nem volt vele probléma – Mexx – itt egy nagyon art pulcsit vettem, de roppant jól néz ki a lila pólóval, szóval 😀 – Lindt, -Ibolyáéknak Triumph – Tommy Hilfiger, Mustang – itt egy farmert vettem – szóval egy csomó ilyen outletbe. Ezután – mivel ez egy 6 órás program volt – átmentünk a bécsi Shopping City-be. kezdünk egy kb. Tesco méretű cipőbolttal, majd jött a többi. Aki még nem járt volna itt, annak tudnia kell, hogy ebben a monumentális épületben van egy IKEA és egy Interspar is, meg ki tudja még, hogy mi más. Próbáltam keresni egy piros Converset és akkor kerek lett volna a bevásárlás, de ugyan annyi mint itt Székesfehérváron. A bevásárlás után elindultunk hazafelé és miután a Zitát letettük, én vezethettem, megint :D, öröm és bódottá.
Pénteken olyan 10 óra körül keltem fel, és rohantam a raktárba, mert Nádával elvittük az MTT Születésnap kellékeit Ádámhoz, majd visszementünk és elkezdtük sütni a tortákat a rendezvényre. Náda egy banános tortát késztett én pedig egy csokisat, az alábbi képeket köszönjük Meliannak.:

Tulajdonképpen a torta készítését Ibolya és Zoli segítették, mert voltak nehéz pillanatok. Minden jelentkezőt odarendeltünk 6 órára, persze mi fél órát késtünk, de ahogy megérkeztünk, a kezünkbe vettük az iránytást és kezdőhetetta rendezvény. Először is a paprikás krumplit készítését vezényeltem le, miután elkészült már egy 12 fős társaság verbuválódott össze.
Az est tetőpontján/tetőpontjaként minden kedves résztvevő kapott egyet a Náda által készített nyakláncot, amiről most nem tudok képet belinkelni, de nagyon különlegesek lettek. A rendezvény kb. hajnali 1-2 óráig tartott amiután indultunk hazafelé.
Szombaton volt a Civilek Éjszakája, amire 3-ra mentem a FÉSZEK-be, ahonnan Olosta és Gandalf elvittük a Művészeti Pályázat kiállításait a Paulay Ede utcába. Feldíszítettük a termeinket és 5 órára már egy szép társaság gyűlt össze. Sajnos csak 3 külsős jött el, de úgy gondolom, hogy ez a rendezvény PR hibája. Tulajdonképpen 6 órakor Rózsa beinvitálta az embereket egy dalnok rendi foglalkozásra, amit én tartottam. Úgy gondoltam, hogy a közös tanulás érdekében MTT-s és Tolkien dalokat hozok tanítani/tanulni. Számomra is meglepő volt az a jókedv, amit tapasztaltam a foglalkozás alatt, még Felagund is bejött, hogy csendesebben, aminek, bocs, de örültem. Kis kitérő, de már a LEP-en is meglepődtem, hogy ilyen jó hangulatúak a rendvezetéseim és, most nem egóból mondom, de most is teljesen meglepődtem, mert egy kicsit mindig tartok tőle, mármint a rendvezetéstől, de amikor már elkezdőik, akkor van valami ami magával ragadja az embert és ez annyira jó. 🙂 Tök szívesen tartanék máskor is ilyen rendvezetést, csak amíg nem töltöm be a 18-at, addig nem vezethetek komolyabb rendezvényen komolyabb rendeket. Ahogy telt-múlt az idő, az emberek egyre jobban fogyogattak, végül Kincső, Melian, Gandalf és én maradtunk. Szépen elpakoltunk és elindultam hazafelé. Kb. éjfél volt, mire hazaértem. Ibolya azt mondta, hogy nézzünk meg egy filmet, aminek az volt a címe, hogy Ébredések, ez egy Robin Williams-es film. Nos, érdekes volt, akik tudják a pontozásilistámat, azok tudják, hogy ha azt mondom, hogy 4-es, az mit jelent. A film után Zoli, Ibolya és én elkezdtünk beszélgetni, fél 4-kor Zoli lement ß-ba, és folytattuk tovább a beszélgetést. Vicces volt, mert tulajdonképpen végig beszélgettük az egész éjszakát és 11 körül elkezdtünk paprikás krumplit készíteni. A vicces az volt a dologban, hogy nagyon sok témáról beszélgettünk és nekem valahogy mindig is hiányoztak ezek a “meghitt” eszmecserék, a szó legszorosabb értelmében. És nagyon jó volt és köszönöm 🙂
A dolog legkomikusabb része, hogy vasárnap pedig ugyanez történt, csak a Zolival, jólehet, hogy nem 12 órás beszélgetés volt, csak 4-5 de akkor is. 🙂
Hétfőn Ibolya, Dani és én elindultunk Székesfehérvárra. Megint én vezethettem, hát… egy élmény volt, imádok vezetni. 😀
Szerdán a Bunny, Other Bunny és Niki elmentünk megnézni az Eclipset. Hát…végül is jó volt, persze már biztosan lettek volna olyan emberek, akik teljesen készek lettek volna, de mi nem ilyenek voltunk. A film után, mivel K. Bunnyval már úgyis olyan talkative-s hangulatban voltunk, ezért még utána vagy 1-1.5 órát beszélgettünk, és nagyon jó volt és rájöttem arra, hogy nekem borzasztóan hiányoznak az életemből ezek a beszélgetések, pedig szerintem ezek annyira fontosak lennének, és nem kell megváltani a világot ilyenkor, hanem szerintem mind a 2 fél felszabadul és tud beszélgetni olyanokról is, amiről amúgy nem.
Mostanában észrevettem magamon azt, hogy mennyire szükségem van ezekre a beszélgetésekre, mert akkor tudok igazán jól produkálni. Pl., ilyen az ének érettségim is. Előtte sokat beszélgettem az osztálytársaimmal és 50/50 pontos szóbelim lett az írásbelim pedig 95/100. Összesen 145 pont a 150-ből tehát 96 %=96 pont. Ja, és a hibátlan szóbelimért kaptam egy kék dícséretet amire az volt ráírva – szerintem borzasztóan öregít-, hogy “Besse Attila MATURANDUSNAK”. Szörnyű volt ezt így látni, de azt mondta a Zsuzsa néni, hogy ebből a tárgyból megértem. REMEK!

Esti-Normafa-Kortárs Művészeti Fesztivál-Szereplések

A mai napon beszélgettem Bunny A.-val és azt fájlalta, hogy már régen nem írtam ki új blogbejegyzést és ő nem tud mit olvasni, ezért úgy döntöttem, hogy írok. Milyen könnyű erre rávenni, nem igaz?
Az elmúlt hetek sztorizását ott kezdeném, hogy május 30-án Barbusom (csak a te kedvedért) voltunk a XI. Kortárs Művészeti Fesztiválon. Először megnéztük a Pelikán Udvarban Varga Gábor Farkas plakátkiállítását, amely közül egyértelmű kedvencem, az a Micimackós plakát, amely felhívja a figyelmet a globális felmelegedésre.
Ezután átmentünk a Vörösmarty Társaság nagytermébe, ahol is megtekintettük feszt Lszló grafikusművész kiállítását, ebből is van egy személyes kedvencem, íme:
Ezután megnéztük illetve meghallgattuk az Alkotó Művészek Társaságában levő tagok által szerzett zenedarabokat, kicsit hommage a Bartók érzésem volt, de, ez is bizonyítja, hogy mennyire nagy hatású zeneszerzője a XX. századnak.
Ezután az Olvasóteremben megnéztük Borsos János helyspecifikus installációját, ami azt mutatta be, hogy egy ATYA feliratú lézerből hogyan lesz a szemben levő falon FIÚ és a közöttük levő tér miként válik a SZENTLÉLEK megtestesülésévé.
Az utolsó kiállítás amit megnéztünk, ez a Deák Dénes Képtárban volt, “Viszonyok- Ki? Kit? Mivel? A portré változatai a Deák Gyűjteményben és a kortárs magyar képzőművészetben” címen rendezték meg. A kedvenc alkotásom itt egy szoborkompozíció volt, illetve egy fa:

Március 31-én a Zenei Nevelésért Alapítvány átadta az éves Zenei Nevelésért Díjakat, amelynek a gálaestjén mi is játszottunk Ádámmal, mégpedig Rachmaninovtól az Olasz polkát és Hellenbachtól a Paso doblet. Tulajdonképpen azt vettük észre Ádámmal, hogy az a fél év, azért nagyon meglátszik a zongorajátékunkban. Közönség, hallgatóság, vélemény?
Az elmúlt héten, mégpedig Június 1-én történt, hogy elmentem vizsgázni forgalmi vezetésből. Azon a napon szakadt az eső, fújt a szél. Mindig is azt mondogattuk a Magdival, hogy már minden időben vezettem, hóban, jégben, olvadásban, szélben, esőben, napsütésben és borult időben, tehát már sok meglepetés nem jöhetett, azért ez még hiányzott. 😀 Felkészültem a lehető legrosszabbra, beültünk az autóba, és mondta a vizsgabiztos – aki megbuktatott a 2. rutin vizsgámon – , hogy húzzak egy útvonalat. Lám melyik útvonal volt az? A 7-es…ez azért volt nagyon jó, mert ezt az útvonalat csináltam meg a Magdival a próbavizsga gyanánt. A vizsga leteltével megmondta a vizsgabiztos, hogy “Gratulálok! Sikeres vizsgát tett.” Nem mellesleg 9 hibavonallal, 10-től megbuktam volna…:D Szóval, öröm és bódottá, aztán csütörtökön, vagy is Június 3-án elmentünk fényképet csináltatni, illetve jogosítványt, ahol annyira rossz lett a fotóm, hogy ha illusztrálni szeretnék a II. világháború borzalmait, akkor ez tökéletesen alkalmas rá. Katasztrófa!!! 😀
A keddi nap ott folytatódott, hogy elmentem zongorából vizsgázni, ahol Chopintől az Ász-Dúr Grande Valse Brillantet játszottam, illetve az Ádámmal négykezeseztünk, mégpedig Rachmaninov Olasz polkáját. Mivel ez egy vizsga, azért kicsit aggódtam, de Ági néni elmondta a vizsgbizottságnak, hogy azért játszom kottából, mert fél év, az azért még is csak fél év volt. – Bunny Andrews az Incanus BLOG nyelvi lektora, mint szakavatott olvasó tudhatja, hogy miért…ugye? 😀 –
Június 4-én volt a pedagógus napi köszöntő, ahol is  – szinte meglepő – zongoráznom kellett, mégpedig Beethoven Hat éccosaisse c. darabját. Volt benne egy hiba, de ezt a szintinek tudom be, könyörgöm, nem szintin, hanem zongorán tanulok játszani. Ezen a napon mondta meg az osztályfőnök, hogy az egész éves énekkari munkáért igazgatói dicséretet kapok, ami borzasztóan jó és tökre örültem neki. 😀
Június 5-én Nádával felmentünk a Normafához és kiválasztottuk a tökéletes helyszínt az MTT Születésnapnak, valamint elmentünk a Kreatív boltba, összeírtuk a “Büdzsé-keretünket” és már nagyjából kész van a költségvetésünk is Ádám/leguánember jóvoltából. Szóval öröm és bódottá. Amúgy Náda készített egy képet és csak gratulálni tudok hozzá, mert benne van a TOP 5 emberi kép rólam kategóriában. 😀 Szerintetek?
Azért szeretem ezt a képet, mert tökéletesen bemutatja, hogy “A főszervezők élete nem csak játék és mese, hallottál már a gonoszról,a csúf, kopasz MTT-ről”. (Igen, de imádom ezt a csúf, gonosz izét :D)
A szervezés részleteibe még egyelőre nem szeretnék belemenni, mert elég majd ha az eredményt látjátok. 😀
Ezen a héten még történt, hogy egyelőre úgy tűnik, 3 tizedet javítottam a félévi átlagomhoz képest, azért 12. végére majd meglesz az 5.0 átlag…hát hogyne…:D
Végül, de nem utolsósorban, a mai nap voltunk hírhedt 😀 (bocs, de most lett csak 1-1) nyelvi lektorommal Esterházy Péter Esti c. könyvének felolvasóestjén. Megdöbbentő, hogy mennyire naturalista vonásai vannak azoknak a részeknek, amiket felolvasott és persze művészien vulgáris. De, nem szeretném lelőni a poénokat, nem vagyok én gyilkos, főleg nem poéngyilkos. 😀 Alá is dedikáltattam vele a könyvet, és ez is öröm és bódottá. 😀 Lassan összeválogathatnám, hogy melyek azok a pillanatok, amelyekért érdemes élni, ezek azok.

Ezúton közlöm, hogy holnap és holnap után lesz 2 rendezvény, amelyre mindenkit sok szeretettel várok.
Az első helye Vasvári Pál Gimnázium Tornaterme, ahol előadjuk azokat a darabokat, amiket Freyungban játszottunk. Személy szerint játszani fogom Bartók Béla Este a székelyeknél c. darabját, valamint a VI. táncot bolgár ritmusban. Továbbá Beethoentől a Hat éccosaisset. Az időpontja pedig 2010. június 8. 17:00.
A másik rendezvény helye a Hermann László Zeneművészeti Szakközépiskola és AMI Nagyterme, ahol játszani fogom Chopintől az Ász-Dúr Grande Valse Brillantet, Rachmaninovtól az Olasz polkát és Hellenbactól a Paso Doblet. A rendezvény időpontja 2010. június 9. 17:30. Erre is mindenkit  sok szeretettel meghívok.
Hogy mást ne mondjak ezeken kívül még folyik egy forgatás is, mivel a Sanyi egy operatőri iskolába jár, és év végén be kell adnia egy vizsgafilmet, és mivel szerinte annyira kézen fekvő volt, ezért a zongorázásról és rólam fogja készíteni, ami szintén elég sok idő. De nagyon ügyesen csinálja a dolgát, szóval szurkolunk neki.
Végül de nem utolsó sorban, június 1-vel beköszöntött a tavasz, ezért az Incanus BLOG is átöltözik. Enjoy! 🙂

Az okosak hülyéskednek, a hülyék okoskodnak

Az egész történet ott kezdődött, hogy Gödény Istvánné, Zsóka néni a vasváris művészeti bemutató után megkeresett azzal, hogy nem lenne-e kedvem ahhoz, hogy majd május elején, 1 hétre elmenjek vele Freyungba és részt vegyek a cserediák-programban, mint a Vasvári zongoristája. Természetesen rögtön igent mondtam rá, mivel azelőtt még soha nem jártam Németországban.
Az indulás előtt néhány nappal elmentem Zsóka nénihez, hogy borzasztóan aggódom az ének érettségi miatt és ha most kint leszek 1 hetet Németországban, akkor nem fogom tudni 100 %-ra megcsinálni, mire Ő és Csöpi néni meggyőzött, hogy nevetve le fogom tenni.
Így szombaton reggel elindultunk Apával a Skála parkolóhoz, ahonnan is indult a busz. 25 gyerek, kiknek a neveit nem szeretném felsorolni, mert biztos vagyok benne, hogy valaki(k) kimaradn/a(ának), 2 tanárnő, Zsóka néni és a lánya Kriszta néni illetve Gábor az ex-vasvárisból lett mindenes, valamint Miklós a buszsofőr. Először a mosoni pihenőhelyen álltunk meg, majd Ausztriában nem tudom, hogy hol, valamilyen katolikus múzeumban, végül pedig Freyungban. A leszállás után énekeltünk a németeknek még pedig a Tavaszi szél, vizet áraszt kezdetű népdalt. A németek nagy-nagy örömmel fogadták ezt az éneket. 🙂
A köszöntés után mindenki megkereste, megtalálta a saját családját, kivéve az a 7 panziós, Dorka, Flóra, Balázs, Imi és én ( vendégművészek by: Gábor), a mindenes Gábor és a sofőr Miklós, akik mentek tovább Mauthba, ahol is az A&A Fuchs panzióban szálltunk meg. Ezzel alapvetően még nem is lett volna baj, csak hogy volt 3 ilyen panzió  azon a településen szóval kis keresgélés után hipp-hopp megtaláltuk. Ezután jöttek az étkezéses problémák, de szerencsére Gábor elintézte, hogy a freyungi gimi kifizesse a vacsoráinkat, ergó, étteremben kajáltunk. Természetesen rántott sajtot, hiszen az a favoritom. 😀
Másnap reggel ráértünk felkelni fél 8-kor, mert hogy még hétvége van. Tudtuk, hogy elmegyünk Krumauba, ez Csehországban van. Egy kisebb buszozás után eljutottunk oda ahol elmondta a Kriszta néni, hogy abba a várba fogunk felmenni amit ott látunk.
A városban sétáltunk egyet meg ilyesmik, aztán 14 óra magasságában kaptunk 2 óra szabadjáratot. Leültem, olvastam az Édes Annát, amelyet még mindig nem fejeztem be, beültem egy kávézóba (örök érvényű tapasztalat, hogy a kávézókban borzasztóan jól lehet könyvet olvasni), láttam, hogy a Beni-Gery-Rácz-gyerekek beültek egy csónakba és ott eveztek a folyón, szóval olyan kis hangulatos volt.
Hétfőn elmentünk túrázni a Bajor-erdei Nemzeti parkba, amivel alapvetően nem is lett volna baj, csak hogy borzasztóan hideg volt, ráadásul túrázás közben még az eső is elkezdett esni és ha ez még nem lett volna elég, akkor meg kellett másznunk egy hatalmas hegyet, a Lusent valami 1300 métereset, azt hittem, hogy meghalok, persze akkora köd volt, hogy nem láttam előrébb az orromnál, így még azt sem tudtam megsaccolni, hogy mennyit kell menni? Bár ezt a képet a Goggle-ről szedtem, de nehezebb, mint aminek látszik. A fáma szerint egy alkoholista férfi megölte a barátját, amiért börtönre ítélték, de nem tartotta elég szigorúnak a büntetést, ezért egy lépcsőt épített ennek a hegynek a tetejéig. Innen jön a második fáma, hogy az ördög annyi kincset rajtett el ezen a hegyen, hogy el szerette volna dugni mások elől, ezért egy nagy kőlapot hozott, csak, hogy valamitől annyira megijedt, hogy kiejtette a kezéből a táblát és az darabokra tört. Persze ez csak mítosz, a tények és a jelen abszolút azt sugallja, hogy piszkosul nehéz a megmászása.
A hegymászás után mentek a többiek a vadasparkba, ami szintén itt található, de féltem és persze a Gábor is félt, hogy megfázom csütörtökig és akkor taknyosan nem tudok fellépni, ezért engedéllyel a buszon maradtam megszáradni. Így erről abszolút nincsen semmilyen képem. 🙁 A többiek azt mondták, hogy a vadaspark mottója nyugodt szívvel lehetett volna az is, hogy “Sokat mehetsz, a semmiért”, de hát ezt nem tudom eldönteni.

Még ezen a napon kitalálták a csajok, hogy legyen a panzióban egy ilyen összeröffenés, ahol “megmutatjuk, hogy hogy buliznak a magyarok”. Na már most ez annyira gázul sült el, hogy kb. 6 magyar táncolt, aki ott volt, a 4 jelenlevő német az ágyon feküdt és a telefonjával irogatott valamit. Ahogy telt-múlt az idő elkezdtek hazamenni a családjukhoz az emberkék én meg odamentem a németekhez és megkérdeztem, hogy mi a problémájuk, mi történt, nem érzik jól magukat, és mivel megbízható vagyok, ezért nem mondom el, hogy mi volt a baj, amit valószínűleg mint a két nemzetség érzett. A németek azt, hogy megbízható vagyok, innentől kezdve sokszor beszéltünk, meg hülyültünk, a magyarok meg azt, hogy miért beszélnek velem a németek, amikor nincs is cserediákom. 😀
Kedden reggel elindultunk Passauba. Passauban Kurt bácsi (a továbbiakban Kurt úr, mert a vezetéknevét nem tudom) vezetett végig, mivel ő ott lakik. Kriszta néni megkért, hogy Boldog Gizella sírjánál egy Himnuszt vezényeljek le, ami, mivel a Himnuszról van szó, nem volt nehéz. Az éneklés után hajóztunk, mivel Passau “a 3 folyó városa” és megnéztük mind a 3 ágat, persze, szinte már szokás szerint esett az eső, fújt a szél és borzasztóan hideg volt. Én hülye, miért nem vittem magammal pulcsit? “Székesfehérváron jó idő van, akkor ott végképp, egy fenéket.” A hajózás után Kurt úr bevitt minket a passaui székesegyházba, ahol meghallgattunk egy orgonakoncertet. Az orgonista Ludwig Ruckdeschel volt, aki a világ legnagyobb templomban működő orgonáján adta elő, időrendi sorrendben a következő darabokat: J. F. Dandrieu: Offertorium des Ostertages, J. S. Bach: Krisztus feltámadt, Az előadó, Ludwig Ruckdeschel Improvizáció c. darabját. Majd következett. H. v Herzogenberg: Látjuk a pompás napot, M. Regel, Húsvét c. darabja és végül J. Langlais, Incantation pour un joir Saint c. művét. Alapvetően az orgonistával nem volt bajom, leszámítva a saját darabját, ami annyira nem illett oda, hogy még. A darabokkal viszont annál inkább, az elsőt leszámítva a többi számomra élvezhetetlen volt, olyan hangerővel játszott, hogy a dobhártyám majdnem beleszakadt. (Nem valószínű, hogy ezt olvasod Franz mivel nem tanulsz magyarul, de tényleg ez volt a véleményem). Az orgonázás után  kaptunk megint 1-1.5 óra szabadjáratot, ahol Anna, Letti, Marvin, Franz, Moritz és én beültünk egy kávézóba, ahol kávéztunk, meg beszélgettünk, nagyon jó volt. Itt kell leszögeznem, hogy a németet egyedül a panzióban és az ismeretlen helyeken, ismeretlen személyekkel használtam, a skacokkal az angolt. Evidencia is, mivel angolul már több éve tanulok, mint németül, jöttek is azok a kérdések, hogy ki az angol tanárom én pedig nyugodt szívvel mondtam, hogy a Csanády tanárnő, persze ezután teljes döbbenet volt és ez tényleg így van. A kedvencem az volt, amikor a Dorka megkérdezte, hogy nem is gondolta volna, hogy ilyen jól tanít, szóval köszönöm tanárnő. 🙂 A kávézás után elegáns, angolos (10 perces) késéssel megérkeztünk a buszhoz és robogtunk hazafelé.
Szerdán úgy kezdődött a nap, hogy a Mauth és Freyung között Miklóson és rajtam kívül mindenki bus-surfing-elt…ezt megtanították a németeknek is, akik Freyung és Waldkirchen között ezt játszották.
Ezután megmutatták a németek, hogy ők hogy játszák azokat a játékokat, amiket mi is:
Az út véget ért és eljutottunk Waldkirchenbe, vagy hova, ahol megnéztük az üveg-huta múzeumot és persze meg is tekintettük, hogy hogyan készül az üveg, ahol is megmutatták, hogy hogyan készül a “balatoni magyar hal”, íme:
Este felé még tudtunk próbálni a gimnázium koncertzongoráján, csodálatos volt, imádtam, majd később lesz róla képem is. Megkértek, hogy foglalkozzak a kórussal, tanítsak meg nekik egy népdalt, tisztítsam ki, az egyéni énekeket, ergó művészeti vezetővé léptettek elő.
Csütörtökön egy erdei múzeumban keztünk, Freyungban, amelyet a Modern Művészetek Műzeumával zártunk, sajnos elég hamar. Az erdei rész nem annyira tetszett, de ott volt Jochen Michel szobrászművész kiállítása is, ami egyszerűen gyönyörű volt, a képeket majd lassacskán mind-mind megtekinthetitek a Picasan. A kiállítás után mentünk főpróbára az iskolába, ahol egy rakat idegeskedés után végeztünk, visszamentünk a panzióba, hogy ejtőzhessünk egy kicsit a nagy pillanat előtt. A Magyar est mottója  “Kultur kennt keine Grenzen” volt, ami azt jelenti, hogy A kultúra nem ismer határokat. A műsort Wolfgang Redel, a freyungi gimnázium igazgatója és Zsóka néni nyitotta meg. Ezután következett az iskola Big Band-je, akik előadták a Moten-Swing nevű darabot, egyértelműen nagyszabású volt. Ezután következtek a magyarok, akik egy palotást táncoltak, majd jöttem én Chopin: Esz-Dúr Grande Valse Brillante c. darabjával. Hatalmas tapsot kapott, és egy jó zongorán egy jó darab, mint tudjuk, mindig jobb. 😀 Ezután következett a magyar kórus különböző népdalokkal és népdalfeldolgozásokkal, köztük Bartók Bélától a Négy szlovák népdal. Ezt követtem megint csak én a magyar blokkommal, Bartók Béla VI. tánc bolgár ritmusban és ugyancsak Bartók Béla, Este a székelyeknél. Ezután jött Lillának a Csudi jó, ami egyértelműen csudi jó volt. És olyan szépen, tisztán énekelte, hogy a közönség egyértelnűen önfeledten tapsolt. Ezt követte egy magyar néptánc blokk, majd a freyungi gimi Big Band-je, a Rock around the clock c. darabbal. Ezután jött Lilla által koreografált rock’n roll, mégpedig a Made in Hungária c. egyik ismert betétdalával, a közönség imádta. Ezután jött a technikai malőröm, egy ragtime. Ahhoz képest, hogy ezt kb. 2-szer játszottam el, jó volt. Lilla levette a 3. oldalt de én nem azt néztem, hanem az előzőt és ezért nem értettem, hogy mi történt. Megálltam, ránéztem a közönségre, bocsánatot kértem, majd újra kezdtem. Onnantól kezdve már futott az egész darab. nagyobb taps, mint szokott, gondoltam, hogy ez ilyen együttérző taps, amikor is Brunner úr, a gimi volt igazhatóhelyettese felkért, hogy a színvonalra való tekintettel még egy darabot játsszak, természetesen éltem a lehetőséggel. Az oklevelek átadása után (amelyben a gimnázium tiszteletbeli tanulójává választották a magyar szereplőket) kimentem, meghajoltam, majd elmondtam: Beethoven: Sechs eccosaissen (Hat écosaisse, még érthetőbben Hat skót tánc). A zongorajáték után következett egy interaktív tánc, amelybe mindenkit belevontak. Miután kilihegtem magam, odaálltam egy oszlop mellé, és odajött hozzám egy őszes hajú úriember, aki magyarul(!) beszélt. Beszéltünk, beszéltünk, majd mondtam neki, hogy hát “Elnézést kérek, de mi még nem ismerjük egymást”. Mire ő: Oh, bocsának Vogl Attila vagyok, Franz édesapja. Addig beszélgettünk, addig beszélgettünk, míg mondta, hogy engedjem meg, hogy bemutassa a feleségét, meg a másik fiát. Nagyon kedves és nagyon intelligens férfiúnak tűnt. Mi magyarok rengeteg kaját vittünk magunknak a magyar est miatt, ahol az összes vendég ehetett magyar specialitásokat. Vogl urral sokat beszélgettünk a külföldi zenéről, kultúráról, Freyungról, róla, rólam, a családjáról, stb.stb.stb.
Pénteken reggel elmentünk valami Freyunghoz tartozó városrészbe, ahol megnéztünk egy másik üveg-huta boltot, majd elkezdődött egy közös focizás, de sajnos félbeszakította a fantasztikusan rossz idő és az eső. Visszamentünk a panzióba, ahova is 18 órára megérkezett Vogl úr és azt mondta, hogy elvisz a mauthi templomba, hogy meghallgathassam ahogy a fia, Raphael kántorkodik, és mindösszesen 13 éves. Nagyon ügyesen játszik, tehetséges, szóval, megszólalt azt hiszem valamelyik magyar cserediák, hogy megvan a freyungi utódom, mintha tehetséges lennék és híres ezért utódot kell nekem keresni a különböző országokban. 😀
A rögtönzött orgona hallgatás és orgonán való játszás után elvitt Vogl úr Hinterschmmiding, vagy hogyan írjuk a település nevét, ahol bowlingoztunk és az első két lökést leszámítva mindig 6-ot vagy 7-et sikerült felburítanom. Rengeteg Lilla féle stand-up comedy-s mondat elhangzott, pl. a cím is, vagy egy közös, hogy “Aki tudja csinálja, aki nem, az is. ” 😀 És egyéb ilyen pikantériák. Egész héten hiányoztak a németek, pedig még el sem mentünk, de itt már különösen. Csak arra tudtam gondolni, hogy mi lesz, ha el kell mennünk holnap. Az est további részében nagyon sokat beszélgettem az emberekkel, magyarokkal, németekkel egy rakat kép készült, amit majd láthattok a Picasan. Majd olyan 11 magasságában Vogl úr visszavitt a panzióba, ahol folytatódott tovább az ünneplés, hiszen az Iminek születésnapja volt. Itt döbbentem rá arra, hogy muszáj elengednem őket, mert bár nekem nem volt egyetlen egy cserediákom sem, de én az összeset annak tekintettem, mármint a saját cserediákomnak.
Szombaton reggel megajándékoztuk az Anitát, pontosabban Anita Fuchs-ot, ő az egész panziónak a vezetője és egy roppant kedves néni, aki pl. nagyon sokszor megengedte, hogy Dorkával netezhessünk az ő gépénél. Nagyon mgkedveltük, ahogy Inyet is, akinek a nevét biztos, hogy nem így írjuk, de ő volt az a néni, aki minden étkezésnél felszolgált nekünk, bajor népviseletben.
A buszmegállóba csak jöttek és jöttek egyre az elutazók és az utaztatók. Valahogy észrevett engem a Vogl néni, aki odajött, megölelt, annak ellenére, hogy kb. 2-szer találkoztunk, vagy látott engem. Ezután mindenkitől elbúcsúztam, e-mail cím cserélések, ölelések és puszik cseréltek gazdát. Nagyon sokan elérzékenyültek, még az én szemembe is könny szökkent, de nem volt vészes. Mielőtt felszálltam volna a buszra, végignéztem a németeken és odarohant felém a Vogl néni és mondta, hogy reméli, hogy még találkozunk és nagyon hiányozni fogok neki. Én…Akit, hangsúlyozom, hogy mindösszesen 2-szer láttott, és sosem beszéltünk huzamosabb ideig. Ahogy felszálltam a buszra, integettünk egymásnak, illetve a két csoport egymásnak, leültem az Anna mellé, egymásra néztünk és mind a kettőnk szeméből el kezdett ömleni a könny. Anna volt az ott lakó én meg a kedveztetett és annyira jó érzés volt, hogy olyan embereket ismerhettem meg, akiket egy életre megszerettem és ez felejthetetlen élmény marad.
Amikor visszaértünk a Vasvárihoz, Zsóka nénitől megkérdeztem azt, amit Anya szokott egy külföldi utazás során, hogy mennyi pénzért utazna vissza, mire ő azt mondta, hogy nincs annyi pénz, mire én…ha azt mondják, hogy nem fizetnek semmit, menjek vissza, visszamennék. 😀 I (L)(L)Freyung(L).

Képeim Freyungról 😀

http://picasaweb.google.com/Attila814