Archive for Nincs kategorizálva

Védett: Elmondhatatlan

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

Védett: ÖbáuTT

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

Minden a legnagyobb rendben! :)

És akkor most mindenki úgy csinál, mintha nem történt volna semmi. Most mindannyian boldogok vagyunk, most mindenki szereti a másikat. Végre ott van az a törékeny és halványan megjelent bizalom és lojalitás, ami gyakorlatilag hiányzott. Elméletileg megvolt, de azért az még is csak más. Mi most szeretjük egymást. Mi most nem rivalizálunk. Mi végre jól kijövünk egymással. Most már semmi és senki sem állhat a létjogosultságot nyert barátságunk közé. Nekünk megérte ennyit fáradozni az egészen. Most megszűnt közöttünk az ego és átvette a helyét a teljes kollektív tudat, hogy mi egymásért vagyunk és létezünk és mi mindannyian tűzbe mennénk a másikért, hiszen ugyebár ez a normális. Mi most sokat beszélgetünk. Mi most nem nézünk a másikra csúnyán. Minden érintésből, figyelemből és gondolatból csak úgy árad a szeretet. Mi nem mondunk a másikra semmi rosszat. Mi mindent együtt oldunk meg. Mi köztünk most újra harmónia és béke van. Mi köztünk megszűnt minden egyes saját stikk és csak az vált fontossá, hogy a másiknak jó legyen, hiszen mégis csak erről beszélünk, és természetesen mi mindenről beszélünk, mert nálunk fontos, hogy ki mit gondol, hogy ki mit érez. Mi meghallgatjuk a másikat, mi adunk a másik véleményére, nekünk ez nagyon fontos. Újra egy teljes, egész, kicsit sem szétesett és bármely negatív jelzővel nem ellátott közösség lettünk, hiszen mindenki ezt várja el és mindenki erre néz úgy, hogy oh, bárcsak én is velük lehetnék. Persze mi nyitottak vagyunk minden ilyenre, hiszen nincsen semmi probléma, minden egyszerűen gyönyörű. Az egyszarvú szivárványt hány a boldogságtól és a harmóniától, mert másról nem lehet szó, hát mégis “hogy a viharba ne”? Minden a legnagyobb rendben. Ez most már nem kezdete egy barátságnak, ez maga a teljes kibaszott katarzis. Az a tetőfok ami után már nincs más, egyszerűen önnön személyünk varázsa által konstans módon megtartani az egészet, és akkor minden továbbra is marad a legnagyobb rendben. Ezért fáradozunk annyit és ezért gondoskodunk közvetett és közvetlen módon is a másik lelkéről, hogy ilyen fantasztikusan ezt meg tudjuk őrizni. Irigylésre méltó az ami köztünk van, ennél csodálatosabb nem tudom mi lehet?!

I’d like to be happy again

I’d like to have a normal life. I’d like to love people. I’d like to have friends, and that’s all…I hate myself ’cause I’m a fuckin’ evil man…I’d like to have another life. It might be easier…more easier.

Vonulások

Tehát előző héten csütörtökön, azaz pont egy héttel ezelőtt volt a szerenád. 3 óra utáni szünetben elbúcsúztunk azoktól a tanárainktól, akik ebben az évben tanítottak minket, illetve azoktól, akiktől ilyen-olyan körülmények között ez nem valósulhatott meg.
Igazából a legfurcsább az volt, hogy senki sem sírta el magát, nemcsak itt, hanem később sem. Aztán 5. óra után szerenádoztunk azoknak a tanároknak, akik vidéken laknak és nem tudunk hozzájuk kimenni. Persze a csúcspont maga, az az esti szerenád volt, aminek én szerveztem meg a menetrendjét. Persze volt olyan, aki problémázott vele, de mondjuk abszolút nem érdekel. Aki nem csinált eddig semmit, az ne most akarja megváltani a világot.
Először mentünk a volt osztályfőnökünkhöz, aztán a jelenlegihez, majd Aranyszíve Kati nénihez 🙂 🙂 🙂
Majorné tanárnőnek van egy annyira szép La Fontaine könyve, hogy vérzett a szívem amikor megláttam. Nem azért mondom, mert van egy megmagyarázhatatlan kötődésem a könyvekhez, de tényleg, bárki megmondhatja, hogy gyönyörű volt az a könyv.
Kati néni egy hatalmas tál gyümölcssalátával fogadott minket, és meg kell, hogy mondjam áldom Kati nénit, hogy főzött kávét, mert anélkül nem bírtam volna ki a napot. Nagyon-nagyon hosszú volt, olyan hajnali 3 körül értünk oda Szalainé tanárnőhöz. Nem hiába, nagyon sok tanárunk van/volt.
Kati néni után mentünk Lovas tanár úrhoz, aki a magyar faktosokat beinvitálta a házába és megmutatta a “könyvtárszobát”. Akkor és ott döntöttem el, hogyha majd lesz saját házam, nekem is lesz benne könyvtárszoba, mert egyszerűen gyönyörű. Földtől plafonig csak könyvek, Esterházy-gyűjtemény, stilisztikai könyvek – nem véletlenül abból doktorált 😀 -.
Aztán – ha jól emlékszem így 1 hónap távlatából – mentünk Pereszteginé tanárnőhöz, aki éppen akkor vette ki a pogácsákat a sütőből, amikor mi odaértünk. Meg kell, hogy mondjam a legfinomabb pogácsa volt egész este. A tanárnőnek nagyon sok pálmája van, kicsit olyan érzése van az embernek, mintha egy oázisba térne be.
Ez az este nagyon kellemes hangulatban telt el, és tényleg jó volt úgy érezni, hogy bár vannak olyanok, akik nem szívlelnek, azért mindenki tisztában van azzal, hogyha valamire azt mondom, hogy megcsinálom, akkor azt megcsinálom. Nyilván nem mondhatom el, hogy kikről van szó, de ha olvassák ezt, úgyis nyilvánvalóvá válik. 😀

Másnap – mivel péntek hajnali 4 óra volt, mire ágyba kerültem – nem mentem be a bolondballagásra, de, hogy őszinte legyek, nem is akartam. Nem tudom elviselni, hogy összefújkodják az embert borotvahabbal, meg tejszínhabbal, meg egyéb ragacsokkal. Így otthon maradtam, és lélekben is készültem a szombati ballagásomra.

Szombaton reggel bementem a vasútállomásra, és a két Vikivel egyet restiztünk (t.i. ez a vasútállomás kocsmája, ahol indultunk az érettségi 4-5 napján is. Nem, nem ittunk alkoholt, hanem kávéztunk. :D). Nyilván az Kevin nincsen azzal tisztában, hogy a 7:15, vasútállomás, az nem 8:30 belváros…meg sem lepődöm…:D
A vasútállomástól átbattyogtunk a Lakatos utcába, ugyanis innen indult az érettségizők “továáááábbtováááááááb” menete…borzalmas volt. Egyszerűen nem hiszem el, hogy képtelenek megtanulni, hogy nem kell elnyújtani azt a néhány szót a dal végén, mint a rétest, hanem lehet normálisan is énekelni: “tovább, tovább”. Ahogy odaértünk megkaptuk a tarisznyánkat a szokásos útravalóval: 5 forintos, föld, pogácsa, fotó. Szerintem ez egy nagyon kedves gesztus, vagy hagyomány – ahogy tetszik -: mindig legyen pénzed, mindig tudd, hogy bárhogy is vagy a világon, van hazád, mindig legyen ételed és emlékezz az alma materedre. Itt kezdődtek a vonulások a Városház térre, ahol már várt minket, a maturandusokat a polgármester úr. Többen is tartottak beszédet és szerintem ez volt az egyik legmeghatóbb része – bár továbbra sem sírt senki sem – az egész ceremóniának. Ha belegondolunk, azért mégis csak ebben a városban, Székesfehérváron tanultunk 18 évig, furcsa lesz átkerülni máshova.
A városi ceremónia után visszavonultunk a Vasváriba, amely már várt minket – ódon falaival – “átöltözve”. Utunk az F/4-be vezetett, amelyet a 11.c már feldíszített. Az asztalunknál, padunknál várt minket egy-egy asztaldísz, egy apró, ám de annál dekoratívabb névtábla, egy kicsiny ballagókönyv és persze az elengedhetetlen Irka.
Az utolsó osztályfőnöki óra meglehetős nyugalomban telt. Már nem voltak viták, nem voltak incidensek, csak büszkeség, öröm, és nyugalom. Ez nagyon jó volt. Egy közhely szerint ilyenkor szokták azt mondani, hogy “most kellene lekezdenünk ezt a 4 évet”, de ez olyan, mintha eső után odaadnék neked egy köpönyeget – bár itt az esőkabát jobban hangzik – “nehogy megázz” felkiáltással. Ezt követte a különböző termek végigjárása. Erre nem szeretnék kitérni, mert magam sem értem ennek a logikáját, de biztos, hogy van valamilyen félig igaz, erőltetett szentimentális megfogalmazása: “hogy elbúcsúzhass a termektől”.
Az udvarra kiérve már várta a 4 osztályt a közönség, vendégek, tanárok, szülők, barátok, barátnők, testvérek, rokonok…stb., akik hivatalosak voltak az ballagásra. Tőlünk mindenki jött, kivéve a mama, mert nem szívesen ráncigáltam volna el Őt ide, nem ez a típus. 😀
A ballagás az igazgató úr beszédével kezdődött, bocsánat a Himnusszal kezdődött, amit a beszéd követett. Majd ezt követte a 11. osztály búcsúztató beszéde, majd pedig a díjátadó.
Először a kiváló sportteljesítményt díjazták. Tőlünk a Móni, a Gyöngyus, az Olivér, a Dani és Ruby kapott. (Megmondtam, hogy fogsz kapni ilyen díjat, ki más kaphatná, ha nem Te, amikor éveken keresztül jártál szorgalmasan röpizni a Tanárnőhöz. Nem is értem, hogy mikor és hol vetődött fel olyan, hogy te nem kaphatsz ilyen díjat. Komolyan mondom, tessék elhinni, hogy nagyon jó vagy ebben (is), szóval hihetetlen már a kishitűséged. 😀 )
Ezt követte a közösségi munka díjazása. Tőlünk a Móni, a Zóra, a Laura és én kaptunk ilyen díjat. Nagyon örültem neki, mert eredetileg az Irkában nem volt felsorolva a nevem, és mégis kaptam, és tényleg nagyon jó érzés volt kimenni. Az Igazgató úr – mikor átvettem a díjat – egy oklevelet és egy könyvet 94 filmsiker címen – azt mondta, hogy köszöni a 4 éves közösségi munkámat. 🙂
Ezután következtek a “nagy” díjak, a Kiváló kultúrmunka és a Vasváriért plakettek átadása. Kiváló kultúrmunkát kapott tőlünk a Guba – tudjátok a népdalos csoport :), és…nehéz ezt elismerni, de azt kell, hogy mondjam, nagyon büszke voltam rájuk is, azért a népdalok szövegét megtanulni – nem ebben nincsen irónia -, csak hogy mindenki értse: tavaly, amikor érettségiztem énekből baromi nehéz volt megtanulni a 20 népdal szövegét, mert nagyon sok volt. Nagyon büszke vagyok rátok. 🙂
Illetve én voltam a másik, aki ilyen díjat kapott. Nem kenyerem az önmagam dicsérgetése, de muszáj, hogy leírjam azt a szöveget, amit akkor mondtak el, amikor átvettem a díjat, mert ez tényleg összefoglalja a 4 éves kultúrmunka leírását:
Kiváló kultúrmunka kitüntetésben részesül továbbá Besse Attila a 12. osztályos tanuló, aki zongorajátékával többször elkápráztatta a közönséget. 2008-ban a Fejér megyei diáknapok a Csellzo kvartett tagjaként szerzett arany minősítést. 2009-ben szintén arany minősítést ért el egyéniben és négykezesben is. A szólóének-kamarakórus kategóriában zongorakíséretéért Miklósa Erika különdíját kapta.
A 2009-es balassagyarmati országos zongoraversenyen I. helyezett, a romantikus darab eljátszásáért Ferenczy György díját, a kortárs darab eljátszásáért Kovács Gábor díját nyerte el. A 2010-es diáknapokon, a szólóhangszer-kamarazenekar nagydíjasa , s elnyerte az arany minősítés mellett Székesfehérvár közgyűlésének különdíját is. 2011-ben szólóban ismét arany minősítést szerzett.
Hát…ehhez elég nehéz bármit is hozzáfűzni. Díjként egy könyvet kaptam Barokk templomok és katedrálisok címmel, illetve egy gravírozott tányért, Besse Attila, Kiváló kultúrmunkáért-díj, 2011 Vasvári Pál Gimnázium felirattal. Nagyon szép volt. Amikor kimentem az Igazgató úr azt mondta, hogy szeretne mindent megköszönni. Nagyon boldog voltam, mert úgy éreztem, hogy lehet, hogy sokszor, sokan még csak meg sem köszöntek semmit sem, ez mindenért kárpótolt. Mert lehet, hogy vannak olyanok, akik féltékenyek, irigyek rám – ebben biztos vagyok -, de amíg vannak ilyenek, addig valamit nagyon jól csinálsz. 😛 😉

[megj.] Ez a bejegyzés nagyon-nagyon lassan készült el, az érettségi hetében, tehát május elején kezdtem el írni, így a dátumok azért nem stimmelnek.

Mindenféle szösszenet

Ha Csöpi néni ezt a bejegyzésemet olvasná, biztos azt mondaná, hogy büdös kölök, mert bevallom őszintén, hogy még mindig nem kezdtem el olvasni a kötelezőket, de holnap már tényleg. Muszáj lenne elkezdnei, mert december 30-án LEP-es szervezői megbeszélés lesz, december 31-én elvileg a Dóriékkal szilveszterezek. Tehát, el kellene kezdeni, az összes eddig elmaradt kötelezőt, meg bepótolni az eddigi lemaradásaimat. Mert ugyebár töriből is meg magyarból is van egy rakat tétel, amit ki kellene dolgozni. Nem lenne probléma, hogy ha az összes ilyen lemaradásomat bepótolnám, mert akkor nem érezném a fejem fölött a baltát, hogy ajjaj, már vészesen közeledik az érettségi. Szóval…nem akarooooooom…:D