Incanus BLOG
"Lehet, hogy az út, melyet kinek-kinek követnie kell, már ott húzódik a lába előtt, csak látni nem látja." /J. R. R. Tolkien/

A minap volt egy beszélgetésem az egyik mötötössel és első pillanatban, a felszínen örültem neki, hogy azért mégis csak jó Budapesten élni, hiszen itt vannak azok az emberek, akiket a barátaimnak tartok. Vagyis egy jelentős része a barátaimnak budapesti…ez így helytállóbb.
Szóval éppen beszélgettünk és egy idő után az átlagos genyás beszólogatások helyét átvették a surlódósabb, intrikásabb, sokkal mélyebb és itt-ott már-már bántó megjegyzések. És óhatatlanul is az jutott eszembe, hogy amikor már 100 %-os volt, hogy szeptembertől itt fogok élni eldöntöttem, hogy nem akarok úgy közelebb kerülni, hogy nemcsak ők, de én is azt érezzem, hogy kicsit is rá/rájuk erőltetem magam. Felesleges cukorpapírba csomagolni az egészet, mindannyian tudjuk, hogy igen is vannak minden egyes baráti körben olyanok, akik baráti kapcsolatai sokkal egyoldalúbbak, mint amilyennek kellene lennie. Kicsit olyan ez, mint a művészet és művészélet, ne az okozzon egyéni sikert, ha odatolom magam a másik arcába és arra hívom fel a figyelmet, hogy én mennyire baromira jó vagyok, hanem az, amikor teljesen ismeretlen, random ember jön oda hozzád és azt mondja “hogy te mennyire jó vagy!”
Ahogy a művészetben, úgy a hétköznapokban is ennek kellene érvényesülnie. És ahogy telt-múlt ez a három hónap, végig azt éreztem, hogy azok, akikkel jobba lettem az MTT-ből, velük a barátságunk közös. Nem egyoldalú, hanem kvázi megvan az a közös hang, ami miatt ő is jól érzi magát a társaságomban és én is jól érzem magam a társaságában. Ugyanakkor az elmúlt nap ezt tökéletesen megdöntötte.
A burkolt, vélt vagy valós elhangzott mondatokon túl a kimondott, teljesen determinált kijelentések estek a legrosszabbul. Nemcsak azért, mert eloszlattak minden kétséget az illetővel kapcsolatban, hanem azért is, mert csalódnom kellett az emberekben. Csalódni mindig rossz dolog, de egy jó emberismerőnek egyenlő a tragédiával. Összeomlik az az eddig felépített önkép, amely tartja a világomat, és a hülye és teljesen alaptalan túlmisztifikált érzeteken túl rájön az ember arra, hogy még mindig érhetik meglepetések.
Azt hitted, hogy ennyi év után, már nem sodor eléd az élet furcsa embereket? Hát tévedsz! Sajnos folyamatosan lesznek ilyenek. És a legrosszabb az egészben az, hogyha a különböző már-már bunkó megjegyzések a saját szakmádat érintik, amiben tudod, hogy igen is jó vagy, és az eddigi életedben azért küzdöttél, hogy te lehess a legjobb, az a betegnek egy rúgás a földön.
És a legfájóbb a dologban az, hogy ismered már önmagadat annyira, hogy tudd, mit fogsz erre tenni. Elő veszed a legalattomosabb, legkeserűbb énedet, amivel mindenkit és ez nem vicc, mindenkit elijesztesz magad mellől. Se szociális élet, se barátok, csak a tiszta és hihetetlen profizmus mind az élet negatív oldalán, mind pedig a munkában. Néha fáj ezt az arcot felvenni, de tudja meg mindenki, igen, én ezzel védem meg magam!

Ma úgy döntöttem, hogy sütni fogok sütit, mert Budapesten nem tudok, mert hát…nincsen tűzhelyem.
Szóval kitaláltam, hogy sütni fogok, mégpedig egy skót süteményt, az ún. Csokoládchipses linzert.

Ez egy baromi egyszerű sütemény, a hozzávalók:
- 14 dkg liszt
- 2 evőkanál kukoricaliszt
- 6 dkg porcukor
- 12 dkg sótlan vaj
- 8.5 dkg félédes csokoládé
- a díszítéshez porcukor, és 1 db narancs

A sütőt 160 C-ra előmelegítjük, és egy tortaformába kivágunk egy köralakú sütőpapírt.
A lisztet, a kukoricalisztet és a porcukrot összeöntjük.

Ezt követően a vajat belemorzsoljuk, és jól összedolgozzuk.

Az utolsó lépések egyikeként a csokoládét összedaraboljuk. Egy jótanács: én úgy csináltam, hogy sütőpapírba beletettem a csokoládét és egy kalapáccsal összetörtem, így apró darabokra sikerült “kalapácsolni”.

Ezt követően beledolgozzuk a feldarabolt csokoládét a már elkészült tésztaalapanyagba, és az egészet átöntjük a tortaformába. A tortaformába a tésztát egy kanállal lenyomkodjuk és villával lyukakat fúrunk bele. Végül pedig betesszük a sütőbe egy 35-40 percre.

És 35 perc sütés után már kész is. Jó étvágyat!

Alapvetően nem szeretem a negatív blogbejegyzéseket és nem is szeretek ilyen állapotban blogolni, de mint egyfajta fájdalomlevezetés, vagy éppen feszültség kiadási lehetőség nyitott kapuként ott áll.
Valaki egyszer azt mondta, hogy az emberek mindig csak a negatív élményeiket mondják el mindenkinek, kvázi panaszkodják el és ha valami igazán jól történik, azt igen kevesen tudják, tudhatják meg. Természetes, hogy ez ránk, magyarokra különösen jellemző, hiszen mi elég pesszimisták vagyunk.
Viszont az elmúlt napokban megint érzem ezt a lejtőállapotot, amikor valahogy semmi sem úgy sikerül, ahogyan azt én szeretném és hihetetlenül lehangol. És ilyenkor érzem magam igazán keserűnek. Tudom, hogy meglepő, de nem mindig szeretem ezt az oldalamat, mert néha vannak olyan izoláló hatásai, amiken nagyon nehéz túllendülni és nehéz megoldani.
Tudom, ezt így kívülről nem olyan egyszerű megérteni, de higgyétek el, hogy néha ha azt a bizonyos szaggatott hospital-morgue vonalat látom, akkor nem egyértelmű, hogy melyik a jobb.
Ennek ellenére az elmúlt hét annyira jó volt. Végre 100 %-ban úgy éreztem – a Jing-Jang egyensúly helyreállítása végett -, hogy az MTT-s szociális életem normális lett. Eltűnt az a távolság a barátaim és én köztem, ami az elmúlt 4 évben fennállt. Hihetetlenül utáltam ezért Székesfehérváron lakni. Oké, hogy csak 67 km, de akkor is időben sok, mire eljutok A-ból B-be. Most pedig, ha felhívnak, hogy Te, nem jössz el, akkor ott vagyok 20 percen belül. És ez egy olyan érzés, ami képes olyan hatást adni, mint…
Ha a szociális élet rendben van, akkor a munka is rendben van; szokták “volt” mondani. De valóban, az elmúlt egy hónapban olyan eredményeket produkálok, amiken én is meglepődtem. Ilyen pl. a múltkori Alapozó szolfézs, amikor 4 db 5-öst is begyűjtöttem.
Nem sokára itt a félév vége és elkezdődik a “rettegett” vizsgaidőszak. Szerencsére a tárgyaim többségéből nincsen vizsga, tehát azokat két hét múlva egyszerűen csak befejezem. Ellenben a vizsgáim a következők szerint fognak alakulni:
- 2011. december 20. A zongorajáték alapjai
- 2011. december 21. Filozófiatörténet
- 2012. január 6. Családi szocializáció és fejlődéspszichológia
- 2012. január 9. A zeneelmélet alapjai
- 2012. január 16. A zenetörténet alapjai

Igazából a zongoravizsgától nem félek, mert már csak néhány darab van, amit fel kell mondanom holnap. A filozófiavizsgától megint nem félek, mert 1 Sartre írást nem olvastam el, de egyébként minden kész. A csaszofepszi órától kicsit jobban, mert még nem végeztem a kötelezővel, és kb. így vagyok a zeneelmélettel is. A zenetörténetről meg ne is beszéljünk, nem hiába toltam minél későbbre.

Viszont a mai napon megint volt egy törésem. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi miatt, egyszerűen úgy éreztem, hogy valami megint kibilentett abból az egyensúlyból, amiben az elmúlt hetekben voltam. Nem érzem személyfügőnek a dolgot és még csak klikkidegennek sem mondanám magam. Egyszerűen amilyen képem eddig volt az emberekről bizonyos értelemben megdőlni látszik. Valahogy ok nélkül érzek olyan torzsát, ami szerintem egy barátságon belül nem normális dolog. És ehhez még hozzá jön az, hogy az emberek egyre több emócionális súlyt pakolnak rám, és nem akarom, hogy egyszer sok legyen és ez kifakadjon, mert ha most rossz, akkor az pokol lesz.

Egyszerűen muszáj, egyszerűen a világba kell kiáltanom, hogy miért? Nem értem, hogy mi a gond, velem lenne a baj, vagy másokkal? Egyszererűen nem értem!
Most volt a KÖMF, és ide s tova ez volt az 5. Semmivel sem volt jobb, vagy rosszabb, mint azok, amiket már eddig is megszoktam és erre is, mint az összes MTT-s rendezvényre, a talán-érzéssel megyek le.
Nem azzal van a gond, hogy nem érezném jól magam, nem azzal van a gond, hogy nem kapok visszajelzéseket, nem azzal van a gond, hogy nem érzem azt, hogy jó helyen vagyok, hanem azzal, amit Dodiee is egyszer írt a blogjában. Hiába mondják el sokan, hogy ilyen vagy olyan vagyok, senki nem jut ennél tovább. Mármint most arra gondolok, hogy engem sem hív senki soha egyet dumálni-kocsmázni-stb. Egyszerűen nem tudom megmondani, hogy miért.
Egészen ezzel voltam így hétfőig, amikor is páran elmentünk a zebegényi kocsmába egyet eszmecserélni. És hihetetlenül jól éreztem magam. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy mennyire jó, hogy van egy klikk, egy csapat, ahova én is tartozom. Véget ért a KÖMF, és kitaláltuk, hogy akkor ma megejtünk egy hasonló eszmecserét.
El is jött ugyanaz a csapat, és nagyon sokáig úgy tűnt, hogy igen, most már biztos, tényleg tartozom valahova. De akkor valami miatt eltört bennem valami és rájöttem, hogy nem. Nem a látszatviselkedés, nem az emberek miatt, egyszerűen olyan volt, mintha véget ért volna az a filmálom, ami tarthatott 5 napig.
Nem arról van szó, hogy nem szeretem mindegyiküket, egyszerűen arról, hogy olyan, mintha a két csoport között állnék és a földre esnék. Nem tartom magam már a fiatal MTT-s generációhoz, de nem is vagyok itt olyan régen. És a legrosszabb, amely természetesen a legjobb az volt, amit Morgana mondott. Akkor jutott először az eszembe, hogy ez a bibi. Valami nem stimmel velem. És ne értsétek félre, ez nem olyan, hogy “nem hívtatok, szóval most hívjatok!”, hanem egyszerű sikoly a szakadékból.
Most is hívtak, de egyre jobban azt érzem, hogy valami miatt nem érzem, nem fogom jól érezni, nem érezhetem magam jól. Nem tudom megmondani, hogy mi miatt, mert tényleg semmi személyeset nem érzek, csak valami nem stimmel és nagyon-nagyon visszafordíthatatlanul zuhanó érzés a mélybe…

Kvázi lezárult egy életperiódusom azzal, hogy végre befejeztem ezt a könyvet. Hát…azt kell, hogy mondjam, hogy nincs benne a 10 kedvenc kötelező olvasmányomban. Nagyon vontatottnak éreztem a cselekményét és ami abban volt, az is elég kevés volt. Nyilván magyarázható ez azzal, hogy ez egy trilógia és a végére minden a helyére fog kerülni ugyanakkor nem olyan mint A Gyűrűk Ura, aminek már az első oldalánál tudtam, hogy jóformán nem lehet letenni.
Ami tetszett benne az a móriczi stílus és a legsötétebb dolgok megjelenítése a stílussal. Ebben nincs vitám azokkal akik nagyra becsülik ezt a könyvet.
Ha egy másik művészeti példával kellene összehasonlítanom, akkor az Jancsó Miklósnak a Szegénylegények c. filmje lenne, ugyanis rettentő sokszor a szereplők csak vonulnak jóformán A-ból B-be. Ám ahogyan a filmnek, úgy a könyvnek is az adott rész végére minden a helyére kerül. De ahogy indokolatlannak tartom a film majd két órásságát, úgy ennek a könyvnek is az 500 oldalasságát. De persze ahogy mondtam már, ízlések és pofonok!

“Csak a gyermekek sikoltoztak s egy-egy idegbomlott nő visong, a férfiak sötéten dűlnek a kétségbeesésbe: a szászság statutumai e percben megszűntek, az élet halott.” /Móricz Zsigmond: Erdély – Tündérkert/

Múlt héten szombaton sikerült összefutnunk megint hármasban, és a Dóri addig nyaggatott, míg rávettem magam, hogy írjak új bejegyzést. Remélem most örülsz! Tudod, érezni a stílusomat!

Egy hónapja járok egyetemre, ami iszonyatosan hamar eltelt. Mondhatni a szorgalmi időszak majd harmadát már teljesítettem. Alapvetően már nem annyira félek az Alapozó szolfézstól. Most szerdán, azaz tegnap volt egy óránk, a hármasakkordokat vettük és azok szext-illetve kvártszext-fordításait. És többször is kellett énekelnünk felbontott dúr-, moll-, szűkített- és bővített akkordokat, hangközöket. És ebből kettő nem ment, a szűkített kvártszext akkord és a bővített szext akkord. Persze nem úgy kellett énekelni, hogy fá-tí-ré egy kvártszext akkordot, hanem mondjuk úgy, hogy 3-1-5 vagy 1-5-3 tehát nem úgy, ahogyan alapból, eredetileg kellene, hanem még a módosítások módosításait is. Na, ez nem ment két esetben. Egyébként pedig a hangközökkel nem volt gond. A felfelé éneklés az nem nehéz, a lefelé éneklés az kicsit nehezebb, szóval azt is még kell gyakorolnom. De most már legalább nem gondolom úgy, hogy öhm, örülök, ha 2-es lesz a szolfézs.

Éppen azon gondolkodtam valamelyik nap, hogy lassan-lassan el kellene kezdeni a tanulást azokból, amikből vizsga lesz. Gondolok itt első sorban a A zenetörténet alapjaira, a Filozófiatörténetre és persze a Családi szocializáció és fejlődészpszichológia órámra. Nyilván jók az órák és szeretem is őket, de akkor is. Bár lehet, hogy sok olyan egyetemista van – akik közé nem szeretnék tartozni -, akik a vizsgaidőszakban kezdik el a tanulást a különböző ilyen tárgyakra, de annak nincsen semmi értelme, meg csak mennyiségi tudást fog adni, nem minősé-git, legalább is én ezt gondolom. Plusz jó oldala az ének-zene szaknak, hogy elég sok a gyakorlati tárgy, így így is úgy is folyamatosan naprakésznek kell lennünk. Keményen meg kell dolgoznunk a kreditekért. (Zárójelben elmondanám, hogy diákcsemegét ropogtatok. Hosszú évekig így egyben nem szerettem, de kedden voltunk Ibolyával a Metróban és valahogy megkívántam és vettem, és most nagyon jól esik. )

Szóval most tanulgatok, bár zömmel angolt, mert ugyebár meg kell lennie az angol nyelvvizsgámnak, meg beszélni kellene a Lovas tanár úrral is a jövő évi magyarral kapcsolatban, mert még nem kezdtem el, és ha le szeretnék érettségizni belőle emelt szinten, akkor viszont elengedhetetlenül fontos. Ugyebár a jövő évi magyar miatt. Egyébként kicsit válaszolva Kincsőnek: elég sokat gondolkodtam azon, hogy mi legyen ezzel a párhuzamos képzéssel, de még mindig ezt látom a legjobb megoldásnak. Nagyon szeretném és így tényleg nemcsak félig-meddig lennék jó az egyikből és a másikból, hanem mind a kettő jól menne. A honorácior státuszt nem ismerem és nincs is ismerősöm, aki abban tanulna…vagy igen? És természetesen a legjobb megoldás az lenne, ha mind ének-zenéből mind magyaron államilag támogatott státuszban lennék. Az énekből nyilván tanulás kérdése, magyarból pedig a bejutás a kérdés, mert ha költségtérítésesre vesznek fel, akkor nem tudom, hogy azzal mit csináljak, egyáltalán hogyan tudnám fizetni. Nem is tudom, hogy megjelöljem-e.

Kb. 1 hónap múlva lenne 2 éve annak, hogy elkezdtem olvasni Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés c. könyvét. Ez egyike annak a 3 kötelezőnek, amit nem olvastam el a 11-es listából. Nem tudom megmondani, hogy miért, valószínűleg nemcsak idő kellett hozzá, hanem egy kicsivel több tapasztalat is. Kb. 1 hónappal ezelőtt elkezdtem előlről olvasni és tényleg olyan szintre emelkedett, hogy nem tudtam letenni a könyvet.
Most mondhatnám azt, hogy állást foglalok és azt mondom, hogy a történet szempontjából jogos vagy nem volt jogos Raszkolnyikov tette, de azt hiszem, hogy ez egy olyan dolog, amelyet mindenkinek, saját magának kell eldöntenie.
A két kedvenc részem van, az egyik, amikor a megrendítő és hátborzongató gyilkosságot leírja, a másik pedig az, amikor a vizsgálóbíró monológjából fokról fogja megtudja az olvasó, hogy igen, most már nem csak Raszkolnyikov és az olvasó titka a gyilkosság, hanem más is tudja. Félelmetes megjelenítése az emberi lélektannak. Annak a folyamatnak a bemutatása, amikor Porfirij felvázolja, hogy Raszkolnyikov úgysem lenne öngyilkos, azért, mert kiderült a gyilkosság. Megdöbbentő és egyben ijesztő, hogy mennyire kiszámíthatóvá válik az ember. De önmagában a tény, csak a boldogságkeresésről, az egyenlőségről, a lelkiismeretről szól. Dosztojevszkijnek erre van egy remek mondata, amivel szeretném lezárni ezt a bejegyzést, ajánlom mindenkinek mind az idézetet mind pedig a könyvet.

“…a szenvedés a boldogság ára, ez a mi földgolyónk törvénye: az élet folyamatának közvetlen érzékelése olyan hatalmas öröm, amely megéri, hogy évekig tartó szenvedéssel fizessünk érte. Az ember nem születik, hanem rászolgál a boldogságra s mindig szenvedéssel.” /F. M. Dosztojevszkij/

Lassan már fél hete annak, hogy véget ért a hivatalos első tanítási hetem az egyetemen. Elég vacak lett az órarendem, amit szívesen beillesztenék ide, viszont az ETR óraütközést jelez, ami persze nem igaz.
Ami az ének-zene szakot illeti, kicsit adatolva:
26+2 kreditet vettem fel az első félévben.
Filozófiatörténet (4 kredit)
A zenetörténet alapjai (3 kredit)
A zeneelmélet alapjai (3 kredit)
Alapozó szolfézs (3 kredit)
A partitúraolvasás alapjai (1 kredit)
A zongorajáték alapjai (2 kredit)
Hangképzés (2 kredit)
A vezénylési gyakorlat alapjai (2 kredit)
A kargyakorlat alapjai (2 kredit)
A kóruséneklés alapjai (2 kredit)
Az előadói gyakorlat alapjai (2 kredit) és végül, de nem utolsó sorban a + 2 kredites “pepszi” (pedagógia-pszichológia órám) Családi szocializáció és fejlődéspszichológia.

Úgy érzem, hogy 3 olyan órám van, ami okozhat nehézséget, ezek A zeneelmélet alapjai, Alapozó szolfézs és A partitúraolvasás alapjai. Ezek azok, amiket az elmúlt évek során a legkevesebbet gyakoroltam és nem elég az, hogy leüljek és megtanuljam, hanem ezek tényleg komoly készségeket kívánnak. Legalább is szerintem.
A könyveket sikerült relatíve olcsón beszereznem, szóval ezzel nem lesz semmilyen gond sem.
Az órarendemmel az az egyetlen egy probléma, hogy vannak olyan napok, amik iszonyatosan üresek. Csak, hogy értsétek:

HÉTFŐ

10:00-12:00 A zenetörténet alapjai
12:45-13:30 A zongorajáték alapjai
14:00-16:00 A zeneelmélet alapjai
16:15-17:45 A kóruséneklés alapjai

KEDD

9:00-11:00 A kóruséneklés alapjai
12:00-13:30 Filozófiatörténet
16:30-18:00 Családi szocializáció és fejlődéspszichológia

SZERDA

11:00-12:00 A vezénylési gyakorlat alapjai
13:00-15:00 Alapozó szolfézs
16:15-17:45 A kóruséneklés alapjai

CSÜTÖRTÖK

12:45-13:30 Hangképzés
(15:00-16:00) A partitúraolvasás alapjai (Azért van zárójelben, mert ez egy 0 órás tárgy.)

PÉNTEK

12:00-14:00 Az előadói gyakorlat alapjai

Tehát alapvetően simán olyan, hogy meg lehetne csinálni az egészet olyan 2-2.5 nap alatt. A legrosszabb az, hogy kedden ott van pl. az a 3 órás szünet, akkor csütörtökön csak egy azaz egy db 45 perces órám van, pénteken pedig ott van az a 2 órás óra, amiből egyet hírdettek meg összesen.
A konklúziót levonva ezért jutottam arra, hogy akkor jövőre szeretném felvenni a magyart, mint teljes szakot, ugyanis bár lehet, hogy azzal egy kicsit több órám lesz,…na jó, sokkal több órám lesz, de legalább nem lesznek ilyen felesleges 3-4 órás szüneteim.
Plusz dolog, hogy az ének, az inkább gyakorlati képzés, mintsem elméleti – annak ellenére, hogy van elméleti órám is – így egyszerűbb bevállalnom egy tanulósabb tárgyat így, mint ha mondjuk töri szakos lennék. Az az az eset, amire Csöpi néni anno azt mondta, hogy méterrúddal mérték a kötelezők hosszúságát.

Ami mindig nagyon feldob, hogy egy csomó MTT-st látok a BTK-n, és ez tök jó: Ringet, Adrit, Cinniát, Bogit, Fiót – of course – és ez tényleg tök jó. Most már nincs az a távolságbeni szakadék, ami ilyen értelemben elválasztott volna az MTT-től és ez nagyon tetszik és nagyon élvezem.

Az egyetemre még egy fél mondattal visszatérve különösen tetszik a tanszék elhelyezkedése, atmoszférája. Az F épületben vagyok, relatíve a sarokban, néhány más kis szakkal együtt. És ott nyugodtan zenélhetünk, nem zavar senkit sem. Ez az, ami annyira jó, mert szerintem nincs is annál rosszabb, mint amikor egy zenei tanszéket beraknának mondjuk a 6-8-ba a könyvtár mellé and so on. Szóval…csak örülni tudok és most még az elsősök mondhatni buzgóságával vagyok valószínűleg túlfűtve. Ilyent élhetnek át a tanárok az első dolgozat kijavításakor: most akkor szépen kijavítom és megcsinálom a ponthatárokat és áááhhh. Szerintem jó érzés, bár lehet, hogy vannak olyanok, akik azt gondolják – sajnálom, hogy ezt kiírtam…kisség negédes stílusban -, hogy a zene nem viszi előre a világot…de ettől vagyunk különbözőek. És minden egyes örömöt meg kell élnünk, csak ez a lényeg.

Elég régóta nem írtam semmit, valahogy nem nagyon vitt rá a lélek.
A legfontosabb, ami mostanában történt, hogy szeptember 2-án hivatalosan is ELTE-s lettem a beíratkozási procedúra segítségével. Erről nem is igazán tudok és nem is akarok többet mesélni. Elég az hozzá, hogy ki kellett töltenünk egy csomó felesleges papírt, amit utána be kellett tenni egy borítékba és leadni.
A következő fontos állomás a szeptember 6-i szakos tájékoztató volt, amelyen elmondtak nekünk minden fontos információt a szakkal kapcsolatban. Kicsit furcsának tartom és számomra érthetetlen egy dolog, mégpedig az ösztöndíj. Nem is maga a dolog, hanem az, hogy ezt megkaphasd. Ugyebár első félévben nekem 26 kötelező kreditem lesz, amiből 2 lejön, mivel az Informatikai alapismeretek tárgy megszűnt, tehát 24. Ha nagyon teperni akarok, akkor felvehetem a Hangszerismeretet és a Népzene-néphagyományt, amivel kapnék plusz 3 kreditet. Az ugyebár 27. A pepszi tárgyakról pedig a regisztrációs jelentkezés során ledobott. Azaz a plusz 10 kredites sáv pedig nekem pepszi tárgyakra kell. Tehát azok terhére sem vehetek fel semmit. Azaz sehogy sem tudnám összegyűjteni a 30 kredithez szükséges tárgyakat. Viszont azt mondta Aliz – a tanulmányi referensünk -, hogy ha kevés tárgyad van és azokat jól teljesíted, az ugyanaz, mintha sok tárgyad lenne és rosszul teljesdítenéd. Szóval elkönyveltem ott a dolgot, hogy nekem 24 kreditem lesz és nem fogok meggebedni.
De, elkezdődött a versenyjelentkezés, amikor is az egyik pepszi tárgyamnál kiestek valakik és azt most fel tudtam venni. Így igazából meglesz az eredetileg teljesíthető 26 kreditem. Majd szépen ide is ki fogom rakni az órarendem.
Aztán elérkezett szeptember 8-a, amikor is délután telefonált Ibolya, hogy nem szombaton fogok felköltözni, hanem ma, azaz csütörtökön, mivel a Dani megbetegedett. Így csütörtökön este felkerekedtünk és igen, felköltöztem Budapestre.
Hajnalba nyúlóan pakoltam és rendezkedtem, így elég keveset aludtam az ének szakosoknak kötelező megjelenésű évnyitó előtt.
Itt megismerkedtem az ének szakos elsősök egy részével, illetve a kórus vezetőjével Dr. Mindszenty Zsuzsánna tanárnővel. Elénekeltük a Himnuszt és a Nagyszombati himnuszt. Annyira jó volt érezni, hogy jesszusom egyetemista lettem. Nagyon jó nagyon-nagyon tetszik!
Az évnyitó után Andrissal az egyik sráccal visszamentünk az egyetemre, ugyanis délután 1-kor kezdődött az egyéni órák beosztása – A zongorajáték alapjai és Hangképzés -, de előtte a Tanárnővel volt beosztás. Kiderült – what a surprise!! -, hogy tenor hangom van.
Az órabeosztást illetően kiderült, hogy a zongoratanárnőm Dr. Ivanyickaja Irina lesz, a magánéneket pedig Dr. Wiedemann Judit fogja tartani. Én nagyon örülök ennek, mert biztosan nagyon jó lesz.

Tegnap előtt feljöttem Budapestre, hogy megnézhessem a tűzijátékot az MTT-sekkel. Ez egy olyan esemény, vagy spontán rendezvény, amely mindig is különleges helyet fog elfoglalni az életemben. Idén különlegesen sokan voltak ezen a rendezvényen. A Ferenciek terén találkoztunk, ahonnan átmentünk Morganához – akinek nem mellesleg annyira különlegesen szép lakása van, hogy még – ahol óhatatlanul is elkezdtünk beszélgetni.
Táborról, emberekről, az MTT-ről kikerülhetetlenül. Dodieenak mondtam, hogy kissé előítéletes vagyok: minden emberről van egy kialakult képem, ami nálam nem számít beskatulyázásnak, hiszen ez nem egy olyan hely, ahonnan nem lehet pozitív vagy negatív irányba lépni. Ide zömmel azok tartoznak, akiket még nem ismerek igazán, vagy bár évek óta ismerek, de kicsit furcsán viselkednek velem, de egyértelműen nem kategorizálható negatívnak. Dodiee erre azt mondta, hogy olyan vagyok, aki ha azt mondja valakire, hogy nem szeretlek, akkor abból a szerepből nem lehet kilépni. Tehát bárki törheti magát, vagy szeretné megérteni, hogy én mit gondolok róla, bármit is tehet, nem fogom megkedvelni, ami, mint ti is látjátok, nem igaz.
Ezzel szemben van egy olyan lista, vagy van egy olyan csoportja az ismerőseimnek, akik már tettek olyan alattomos és gerinctelen dolgot velem szemben, amit képtelen vagyok megbocsájtani. Szoktam mondani, hogy ellenem csak egyszer kell ilyennek lenni, és akkor ott vége. Ehhez mindig is tartom magam, és azt hiszem, hogy ez Nektek is 100 %-ban érthető. Aki alattomos módon, gerinctelenül és jellemtelen csigaember módjára viselkedik bárkivel szemben is, azok számára nincsen mentség. Szerintem ez mindenki számára általánosan elfogadható és elfogadott.