Művészet…és ami mögötte van

Múlt hét csütörtök este Zs.-vel egy nem mindennapi beszélgetésem volt. Egyrészt nemcsak azért, mert egy nagyon különleges helyet tölt be az életembe, hanem azért is, mert ritkán adatott eddig az meg, hogy valakivel ennyire egy rezgésszinten legyek. Arról beszélgettünk, hogy milyen lenne az élet művészet nélkül? Semmi nem változna, hiszen ugye azok/mi csak lopjuk a napot, énekelgetünk, festegetünk, építgetünk…stb. – gondolná az átlagember.

Viszont művészként azt gondoljuk, hogy azok a Csíkszentmihályi-féle flow-élmények akkor következnek be, amikor én mint előadóművész, te mint kórus és ti mint hallgatóság egy nagy burkot képzünk 3-4-5 percig, ahol nincsenek szabályok, nincs jó és rossz, csak a tökéletesség van. Az a fajta érzés, amikor lehetsz esendő, amikor lehetsz őszinte, amikor nem kell kicsit sem mást állítanod, csak a pőre igazságot.
Nem volt mentes az az esténk könnytől és beszéltünk családról, szabadságról, szeretetről és egyszerűségről. Mondtam neki: “nem tudom, hogy mi van velem, biztos a korral jár (hö! 😀 ), de ahogy telnek az évek egyre inkább azt érzem, hogy azok az emberek válnak igazán fontossá, azokat tudom nagyon hamar megszeretni, akik hitelesek, akik nem akarnak mást mondani, mások lenni, mint amik valójában. Őszinték, egyenesek és a szó legszebb és legnemesebb értelmében egyszerűen tiszták. Ez a tisztaság az, ami egyre inkább vonz, ami nem valami megfoghatatlan, valami nagyon sejtelmesen elmondott, belemagyarázott humbug dolog, hanem amikor (és ilyen volt vele is) egyszerűen megszűnnek a játszmák, megszűnnek azok, hogy húzzuk egymás agyát, hanem csak önnön lelkünk marad kitéve az asztalon. Én azt mondom, hogy megvédem, mert nálam ez elvi kérdés…és Nálad?”

Végül pedig azt gondolom, hogy enélkül végtelenül szegényesek lennének a mindennapjaink. Nem kell túltolni a dolgokat, hiszen minden kérdésünkre a válasz egy szóban is benne rejtőzhet: P.-vel voltam színházban hétfőn és amikor a végén Csongor és Tünde egymás kezét fogták a következő beszélgetés zajlott le köztük:
“- Csongor: És miért működne nekünk, hisz másoknak sem működik. Majd pont nekünk fog!?
– Tünde: Csak!”
(Teljes sötétség, legördült a függöny.)
– meghatóan szép. 🙂

Poszt

Nem hosszú bejegyzésként, de azt hiszem összefoglalja az elmúlt 1 hónapot amit most leírok. Ahogy telnek az évek — mintha már vagy 90 ennék — azt érzem és egyre inkább ez kristályosodik ki, hogy teljesen mindegy, hogy mit mondanak az emberek. Illetőleg…teljesen mindegy az, hogy mit mond az emberek egy jelentős többsége. Ami annál fontosabb az az, hogy mit tesznek. Ahogy asztaltól asztalig sodródom azt érzem, hogy kevés embernek jelent ma már bármit is a kimondott szó (és mentségükre szóljon, hogy) ezt meg is értem. Mert kimondani bárki bármit mondhat, de úgy tenni már sokkal nehezebb. Ezek mellett megértem azt is, hogy bármely beszédpartnerem nem akar hinni az én kimondott szavamnak, holott pedig én még mindig vallom azt a maradi, konzervatív értéket, hogy a kimondott szónak súlya van.

Kifordult világ

P.-vel beszélgettem erről tegnap este, és ő mondta ki a legvalósabban, legelemibben az egészet: “A világ kifordult a négy sarkából, romlik és leépül fokozatosan…bár közhely, de tényleg lassan megérünk a pusztulásra.”
A legrosszabb, hogy nem tudok vitatkozni, csak maximálisan egyetérteni vele. Nem normális ahogy az emberek viselkednek egymással, nem normális az, hogy fogyóban van, és szinte már el is tűnt a világból a jó, a szép, a szeretet adása és fogadása feltétel nélkül. Azok a kapcsolatok — legyen szó akár barátságról, akár párkapcsolatról — amelyeknek még van pozitív oldala, azok fehérholló effektusban szenvednek. A környezetünk azt akarja, hogy mi ne legyünk jobbak, ne legyünk másak, hanem teljes egészében lehúzzanak minket arra a szintre, ahol az átlag ember tart. Mert igen, tény, hogy a legtöbb ember nem bírja elviselni, ha a másik okosabb, szebb, tehetségesebb, gazdagabb. Nem bírjuk elviselni az érzést, hogy vannak mások, akik — ha csak egy gondolattal is — jobbak nálunk.
Tudom, hogy miről beszélek, hiszen az elmúlt 2 évben számtalan változáson mentem keresztül, mint fizikailag, mint mentálisan, lelkileg, testileg minden szempontból. És bocsánat, de nem vagyok boldog, amikor most, hogy már benne vagyok a normál alkatúak táborába hallom, hogy hogy megszólják azokat, akik kövérebbek, alacsonyabbak, csúnyábbak, kancsalabbak, szőkébbek, kékszeműbbek…trallala, mint kéne. Undorító! Az egész kibaszottul undorító, hogy így működik a társadalom és így működik a környezetem. Bocsánat, de a változást kizárólag egyéni szinten lehet elindítani és nem vagyok hajlandó most és korábban sem megszólni senkit sem, mert magas vagy alacsony, mert kövér vagy sovány, mert ilyen vagy olyan.
Annyi szép van odakint a világban és annyira szánalmas, hogy az emberek belesüppedtek ebbe a mocsárba és az egész arról szól, hogy csak véletlenül se legyen senki jobb nálam egy fokkal sem. Undorító és gusztustalan ez a világ.

unicafe-hu-a-vilag-kifordul-a-negy-sarkabol-001

Értesítés helyett…

Ha lehet valami groteszk, szürreális, egyszerre felemelő és földbe döngölő, akkor a szerda az volt.
Nem tudom, hogy mit mondhatnék és nem tudom, hogy egyáltalán kell-e bármit is mondanom.
Talán azt, hogy köszönöm…minden szempontból és olvasatból. 🙂

Doppio

1. rész

“A harag nem jó tanácsadó…” – szoktuk kezdeni az ismert gondolatot. De újra és újra felmerülhet bennünk, hogy mely érzéseink azok, amelyek tanácsára adhatunk? A depresszió sem jó tanácsadó, a harag sem jó tanácsadó, az öröm sem jó tanácsadó, a boldogság sem jó tanácsadó? Mi mellett indulunk el? Mi mentén bontjuk ki életünket?

2. rész

Alapvetően kevés dolgot nem tudok megérteni, azonban emellett nem tudok elmenni: vannak ugye azok a bizonyos táblák, amiket kapunk útjelzésként, irányítóként az életünkbe, amivel vagy kezdünk valamit, vagy nem. (Vagy kérdés, hogy egyáltalán táblaként értelmezzük-e.) Találkozunk emberekkel, adunk nekik valamilyen leckét, vagy ők tanítanak meg nekünk valamit, és kilépünk egymás életéből, nincs további dolgunk, megtanultuk a leckét, megtanítottuk az anyagot. Ugyanakkor miért van az, hogy akivel látszólag letudtuk ezeket a köröket továbbra is marad. A jövő távlatából a múltbeli útunk egyenes és teljesen érthető, csak a jelen homályában nem látjuk tisztán azt az utat, amely a lábunk előtt hever (cover citation). A legkétségbeejtőbb — és a kohéziót a két rész között teremtő — pont az a depresszió, ami belengi a mát, mivel nem tudom, hogy mit kell még tőle tanulnom és/vagy mit kell még neki tanítanom, de már a múltban megtettük ezeket az aktusokat és nehéz új szintre emelkedni, ha újra kisért a közel/régmúlt.

Védett: Again, again and again…but why?!?!

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

Védett: Nem ezek mentén jönnek létre…

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

Esély

Röviden

Meg kell adni neki az esélyt. Nem tudom, hogy lesz-e, de ha nem kapja meg, akkor nem tudom azt mondani, hogy meg sem próbált lenni. Elvitathatatlan előnye, hogy sokkal több már most is, mint eddig bárki.

(Valamikor majd) Hosszan
[szerk. 201610152301] Megadtam neki az esélyt…és beváltotta azt az igéretet, amit nem igért és hozta azt a kártyát, amit azt hittem nem hoz. 🙂

Védett: Párás esti éjszakákon

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

Védett: Állapot

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót: