De csak azért, mert békésen landoltunk

Azt hiszed, hogy fejlődsz, hogy megéltél egy új szakaszt, hogy összehozott az élet olyan emberekkel, akiktől tanulsz, vagy akik általad tanulnak és továbblépsz. Megtanultad a lekét, megtanítottad az egészet. És akkor eltelik néhány hónap, kilábalsz az egyikből, megjelenik a másik, aki — jelenleg és látszólag — ugyanazt akarja megtanítani, amiről azt gondoltad, hogy már megtanultad. És nem. Pontosan ugyanott tartasz, ahol 1 évvel ezelőtt. Csak a betű most nem P., hanem M. vagy G. — lényegtelen.
Nappal persze fenntartod az egészet, mert annál nincs fontosabb, hogy mutasd: minden rendben. De az este! Na ez teljesen más. Rádnehezednek önnön lugasod falai, és az éjszaka homályában azt kívánod, egyszer ez érjen véget. De persze még nem jött el az ideje, mert ahhoz, hogy a transzcendentális utazás megtörténjen, még szenvedned kell. Csak nem tudod, hogy miért, nem látod az okát.
Világos, aki barátságot színlel, abba nem szeretsz bele. Kipipálva, megtanultad. Aki érdeklődik, aziránt Te nem érdeklődsz. Aki úgy csinál, mintha kedves lenne őszintén, azzal nem kell kedvesned lenned. Tök világos. (Mi a fasz van?)
Erre megjelenik G./M., aki nem színlel semmit, aki természetesen, a véletlenlovon ülve bevágtat és tudathasadt módon azt sem tudja, hogy amit ír az az “A”, amit mond az meg “B”. Mert nem, nem normális az, hogy valaki írásban és valaki szóban olyan, mintha két külön személyiség lenne. Oh, és persze jönnek még ezek a véget nem érő, klisészerű faszságok, hogy én ilyen, meg olyan. Akkor mégis mi — kérdem én –, mi az oka, hogy nem lépünk tovább. Mi az oka annak, hogy csak kifogásokat keresünk, azért, mert ő éppen így éli meg, hogy a semmiből és senkiből valaki lett.
Nem bírom itthon. Muszáj elmennem, muszáj elindulnom midnen reggel, hogy tudjam: még élek, még van értelme felkelni, még van feladat, amit meg kell csinálni, még vannak dolgok, amiket el kell végezni, még nem engedhetem meg magamnak, hogy azt mondom, hagyjuk, minek keljek fel. Ez az egy, ami miatt bent vagyok, ez az egy, ami miatt elindulok. Persze nyilván kiplakátolták vele az egész campust, és épületről épületre elém jön. Mázli, hogy szabadon elvihetem és kiplakátolhatom vele azt a 32 nm-et és akkor szinte olyan mintha itt lenne… oké, nyilván ez is faszság, nincsenek tévképzeteim, csak ha már belekezdek valamibe, akkor be is fejezem. Újfent jön az idézet: “nem nehéz nagy lendülettel megszállni a terepet és kihirdetni: buli van… de mi van azután? Valaki megjelent, mindent felforgatott, majd ugyanilyen nagy lendülettel ki is lépett.
Mindig, amikor eszembe jut, arra gondolok, hogy csak jöjjön szembe, csak lássam. Erre persze nyilván ma nem őt, hanem G.-t kapom szembe. Hát…ez is szenzáiós volt… mondanám, hogy hibátlan… tényleg…vajon R. átadta volna neki, hogy ő volt életem kibaszott nagy szerelme? 😀 Szerencsére erre nem került sor, de csak azért, mert békésen landoltunk.
Biztos, hogy ez is el fog múlni, de agyvérzést kapok P. tanácsaival, aki gyakorlatilag állandóan ebben szenved az afrikai entitások miatt, de nem tanácsolok olyat, amit én sem tudok betartani. Furcsa, de P. tanácsai most hihetetlenül megnyugtatók. Ő legalább részben tisztában van azzal, hogy min megyek keresztül. Bár a múltkori mondata meglepett: “De M! Te szerelmes vagy…én nem.” Nem tudom ezt tovább csavarni, itt kell befejezni a gondolatot. Holnap biztos szebb lesz minden!

Véletlenek léteznek!

Véletlenek nincsenek! – szól a tételmondat, de valahol meg mégis nem tudom ezt elhinni. Egy olyan városban találkoztunk, amelyhez egyikünknek sincs köze. Majd alig 1 héttel később ott találkoztunk, ahol annak előtte soha, pedig sok közünk van hozzá. Aztán 2 héttel később megint olyanhelyen futottunk össze, és történt meg az első nagy beszélgetésünk, ahova évente az ember — jobb esetben — csak egyszer jár. Valamiért ugyanarra a helyre, ugyanabban az időben mentünk, ugyanazon céllal.
Eltelt azóta újra 1 hét, írtam neki, válaszolt 1 nappal később, de olyan nehezen, és nyögvenyelősen. De miért?
Szóban sokkalta szenvedélyesebb, sokkalta aktívabb, mint írásban. Vannak ilyen emberek? Igen! ÉS engedjük el. De amellett, hogy kismillió dolga van — kinek nem!? — egy-egy mondatot visszaböffenteni nem lenne nehéz.
Amennyire lelkes vagyok, annyira tudja ez lerombolni a hitemet mindenben és bár nem hallom a jövő nászdalát, mégsem gondolnám azt, hogy ezt a bizsergést annyiban kéne hagyni. Nyilván fáj és marha szar ez is, hogy bár van változás, de mégsem úgy, ahogyan azt szeretném, vagy úgy, ahogyan az normális lenne, pedig Ő — ahogy P. fogalmazott — olyan, akit az ember mutogatna mindenhol.
Nem lehet, hogy az egész csak ennyi lenne, nem lehet, hogy megtörtént ennyi véletlen találkozásunk és volt egy nagyon jó beszélgetésünk és utána meg semmi. Nem akarom hinni, hogy ez csak ennyiből állna.

Telefon

Csak vársz arra, hogy megszólaljon, hogy felhívjon, hogy megcsörrenjen, de nem. Hogy hasonlíthatta az egészet egy késbolthoz? Furcsa kezelni. Lehet-e kezelni? Mi az, hogy balettelőadás? Nem mintha egyébként változott volna bármit is. Még mindig fekete-fehér és még mindig hihetetlen, hogy képes voltam felnézni valakire. Bár mások meg azt mondták, hogy a beszéde csak az erkölcsiség piedesztáljáról fakadt, de az is biztos, hogy rá rosszat mondani nem lehet.
R.-nek mondtam, hogy ha lezuhanna a gép mondja meg neki. Ironikusan megjegyezte: “szerintem sokan megsértődnének, ha ezt megtudnák!”. — Majd lassacskán elmosolyodtunk és elszívtuk 2016 utolsó közös cigijét.

Művészet…és ami mögötte van

Múlt hét csütörtök este Zs.-vel egy nem mindennapi beszélgetésem volt. Egyrészt nemcsak azért, mert egy nagyon különleges helyet tölt be az életembe, hanem azért is, mert ritkán adatott eddig az meg, hogy valakivel ennyire egy rezgésszinten legyek. Arról beszélgettünk, hogy milyen lenne az élet művészet nélkül? Semmi nem változna, hiszen ugye azok/mi csak lopjuk a napot, énekelgetünk, festegetünk, építgetünk…stb. – gondolná az átlagember.

Viszont művészként azt gondoljuk, hogy azok a Csíkszentmihályi-féle flow-élmények akkor következnek be, amikor én mint előadóművész, te mint kórus és ti mint hallgatóság egy nagy burkot képzünk 3-4-5 percig, ahol nincsenek szabályok, nincs jó és rossz, csak a tökéletesség van. Az a fajta érzés, amikor lehetsz esendő, amikor lehetsz őszinte, amikor nem kell kicsit sem mást állítanod, csak a pőre igazságot.
Nem volt mentes az az esténk könnytől és beszéltünk családról, szabadságról, szeretetről és egyszerűségről. Mondtam neki: “nem tudom, hogy mi van velem, biztos a korral jár (hö! 😀 ), de ahogy telnek az évek egyre inkább azt érzem, hogy azok az emberek válnak igazán fontossá, azokat tudom nagyon hamar megszeretni, akik hitelesek, akik nem akarnak mást mondani, mások lenni, mint amik valójában. Őszinték, egyenesek és a szó legszebb és legnemesebb értelmében egyszerűen tiszták. Ez a tisztaság az, ami egyre inkább vonz, ami nem valami megfoghatatlan, valami nagyon sejtelmesen elmondott, belemagyarázott humbug dolog, hanem amikor (és ilyen volt vele is) egyszerűen megszűnnek a játszmák, megszűnnek azok, hogy húzzuk egymás agyát, hanem csak önnön lelkünk marad kitéve az asztalon. Én azt mondom, hogy megvédem, mert nálam ez elvi kérdés…és Nálad?”

Végül pedig azt gondolom, hogy enélkül végtelenül szegényesek lennének a mindennapjaink. Nem kell túltolni a dolgokat, hiszen minden kérdésünkre a válasz egy szóban is benne rejtőzhet: P.-vel voltam színházban hétfőn és amikor a végén Csongor és Tünde egymás kezét fogták a következő beszélgetés zajlott le köztük:
“- Csongor: És miért működne nekünk, hisz másoknak sem működik. Majd pont nekünk fog!?
– Tünde: Csak!”
(Teljes sötétség, legördült a függöny.)
– meghatóan szép. 🙂

Poszt

Nem hosszú bejegyzésként, de azt hiszem összefoglalja az elmúlt 1 hónapot amit most leírok. Ahogy telnek az évek — mintha már vagy 90 ennék — azt érzem és egyre inkább ez kristályosodik ki, hogy teljesen mindegy, hogy mit mondanak az emberek. Illetőleg…teljesen mindegy az, hogy mit mond az emberek egy jelentős többsége. Ami annál fontosabb az az, hogy mit tesznek. Ahogy asztaltól asztalig sodródom azt érzem, hogy kevés embernek jelent ma már bármit is a kimondott szó (és mentségükre szóljon, hogy) ezt meg is értem. Mert kimondani bárki bármit mondhat, de úgy tenni már sokkal nehezebb. Ezek mellett megértem azt is, hogy bármely beszédpartnerem nem akar hinni az én kimondott szavamnak, holott pedig én még mindig vallom azt a maradi, konzervatív értéket, hogy a kimondott szónak súlya van.

Kifordult világ

P.-vel beszélgettem erről tegnap este, és ő mondta ki a legvalósabban, legelemibben az egészet: “A világ kifordult a négy sarkából, romlik és leépül fokozatosan…bár közhely, de tényleg lassan megérünk a pusztulásra.”
A legrosszabb, hogy nem tudok vitatkozni, csak maximálisan egyetérteni vele. Nem normális ahogy az emberek viselkednek egymással, nem normális az, hogy fogyóban van, és szinte már el is tűnt a világból a jó, a szép, a szeretet adása és fogadása feltétel nélkül. Azok a kapcsolatok — legyen szó akár barátságról, akár párkapcsolatról — amelyeknek még van pozitív oldala, azok fehérholló effektusban szenvednek. A környezetünk azt akarja, hogy mi ne legyünk jobbak, ne legyünk másak, hanem teljes egészében lehúzzanak minket arra a szintre, ahol az átlag ember tart. Mert igen, tény, hogy a legtöbb ember nem bírja elviselni, ha a másik okosabb, szebb, tehetségesebb, gazdagabb. Nem bírjuk elviselni az érzést, hogy vannak mások, akik — ha csak egy gondolattal is — jobbak nálunk.
Tudom, hogy miről beszélek, hiszen az elmúlt 2 évben számtalan változáson mentem keresztül, mint fizikailag, mint mentálisan, lelkileg, testileg minden szempontból. És bocsánat, de nem vagyok boldog, amikor most, hogy már benne vagyok a normál alkatúak táborába hallom, hogy hogy megszólják azokat, akik kövérebbek, alacsonyabbak, csúnyábbak, kancsalabbak, szőkébbek, kékszeműbbek…trallala, mint kéne. Undorító! Az egész kibaszottul undorító, hogy így működik a társadalom és így működik a környezetem. Bocsánat, de a változást kizárólag egyéni szinten lehet elindítani és nem vagyok hajlandó most és korábban sem megszólni senkit sem, mert magas vagy alacsony, mert kövér vagy sovány, mert ilyen vagy olyan.
Annyi szép van odakint a világban és annyira szánalmas, hogy az emberek belesüppedtek ebbe a mocsárba és az egész arról szól, hogy csak véletlenül se legyen senki jobb nálam egy fokkal sem. Undorító és gusztustalan ez a világ.

unicafe-hu-a-vilag-kifordul-a-negy-sarkabol-001

Értesítés helyett…

Ha lehet valami groteszk, szürreális, egyszerre felemelő és földbe döngölő, akkor a szerda az volt.
Nem tudom, hogy mit mondhatnék és nem tudom, hogy egyáltalán kell-e bármit is mondanom.
Talán azt, hogy köszönöm…minden szempontból és olvasatból. 🙂

Doppio

1. rész

“A harag nem jó tanácsadó…” – szoktuk kezdeni az ismert gondolatot. De újra és újra felmerülhet bennünk, hogy mely érzéseink azok, amelyek tanácsára adhatunk? A depresszió sem jó tanácsadó, a harag sem jó tanácsadó, az öröm sem jó tanácsadó, a boldogság sem jó tanácsadó? Mi mellett indulunk el? Mi mentén bontjuk ki életünket?

2. rész

Alapvetően kevés dolgot nem tudok megérteni, azonban emellett nem tudok elmenni: vannak ugye azok a bizonyos táblák, amiket kapunk útjelzésként, irányítóként az életünkbe, amivel vagy kezdünk valamit, vagy nem. (Vagy kérdés, hogy egyáltalán táblaként értelmezzük-e.) Találkozunk emberekkel, adunk nekik valamilyen leckét, vagy ők tanítanak meg nekünk valamit, és kilépünk egymás életéből, nincs további dolgunk, megtanultuk a leckét, megtanítottuk az anyagot. Ugyanakkor miért van az, hogy akivel látszólag letudtuk ezeket a köröket továbbra is marad. A jövő távlatából a múltbeli útunk egyenes és teljesen érthető, csak a jelen homályában nem látjuk tisztán azt az utat, amely a lábunk előtt hever (cover citation). A legkétségbeejtőbb — és a kohéziót a két rész között teremtő — pont az a depresszió, ami belengi a mát, mivel nem tudom, hogy mit kell még tőle tanulnom és/vagy mit kell még neki tanítanom, de már a múltban megtettük ezeket az aktusokat és nehéz új szintre emelkedni, ha újra kisért a közel/régmúlt.

Védett: Again, again and again…but why?!?!

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

Védett: Nem ezek mentén jönnek létre…

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót: